„Mindig megpróbálom közvetlenül a film lényegét megragadni, és elmondani valami olyasmit a közönségnek a történetről, amelyet kizárólag a látvány révén nem tapasztalhatnának meg. Például ha egy jelenetben két ember csókolózik, és írok hozzá valami rémisztő muzsikát, pontosan tudni fogod, hogy többről van itt szó, mint pusztán egy csókról. Mindig is szerettem ily módon közreműködni egy filmben. Az, hogy egy szomorú jelenet alá szomorú muzsikát komponáljak, természetes bár, de abban semmi kihívás nincs.”


Leonard Rosenman 1924-ben született Brooklynban, és bár eleinte a festészet iránt érdeklődött jobban, már gyerekkorában megtanult zongorázni. A háború után Kaliforniába költözött, és végül a zenét választotta: Arnold Schönberg és Roger Sessions mellett tanult, mígnem 1952-ben átment Tanglewoodba, hogy egy olasz zeneszerzőnél, Luigi Dallapiccolánál folytassa tanulmányait. Ekkoriban már Amerika egyik legígéretesebb tehetségének számított, és New Yorkban helyezkedett el, ahol zongorát tanított és kamaradarabokat szerzett. Itt találkozott Elia Kazan rendezővel, aki felkérte őt, hogy készülő Édentől keletre című filmjéhez írjon zenét. Filmzenei karrierje ekkor vette kezdetét.

A debütálás sikeres volt, noha a James Dean főszereplésével világhírűvé vált filmben elsősorban tradicionális amerikai dalok voltak átdolgozva. Rosenman azonban hamarjában bizonyíthatta tudását John Houseman The Cobweb című drámájában, melyet egy újabb Dean-film, a Haragban a világgal követett. Filmzeneszerzői karrierje lendületbe jött, annak ellenére, hogy egy nem túl befogadható művészi irányzat jellemezte műveit, Hollywoodban ugyanis először ő alkalmazta a Schönberg által kifejlesztett tizenkéthangúság módszerét. Ez az alkotói módszer egyébként a huszadik század egyik legmeghatározóbb zenei irányzata lett, lényege pedig, hogy mind a tizenkét hang egyszer szólal meg, és addig nem ismétlődhet, amíg mindegyiket legalább egyszer nem hallottuk. Legnagyobb ellenzői főleg amiatt nem kedvelik ezt a technikát, mert az egymást követő hangok nem alkothatnak hármas-, vagy négyeshangzatokat, emiatt nincs harmónia, közvetve pedig dallam sem. Dacára az egyébként igen konstruktív alapnak, leginkább mégis kaotikus szervezetlenség érzetét kelti, s a hallgatóság pont ezért sem képes azt befogadni. Ezt a kellően szélsőséges expresszionizmust pedig a hollywoodi filmzeneszerzésben először Leonard Rosenman vezette be, nem véletlen hát, hogy műveinek számtalan ellenzője akadt – kritikai szempontból zenéinek többségét jelentéktelennek vagy zavarosnak titulálták. Emellett emberileg sem számított Hollywood kedvencének, szókimondó ember lévén, kevés producerrel és rendezővel tudta megértetni magát. Mindez azonban nem hátráltatta munkásságát: eleinte drámákhoz és háborús filmekhez, később egy westernsorozathoz komponált aláfestést. Dolgozott együtt John Frankenheimerrel, George Cukorral és Don Siegellel, első komolyabb megmérettetése pedig egy öt szezont megélt háborús tévésorozat, a Combat! százötven epizódjának zenéje jelentette. 1966-ban egy sci-fi, a Fantasztikus utazás következett, melynek egyedülálló zenei megközelítése tovább bővítette a munkáját elismerő, illetve ellenző kritikusok táborát. A nagy sikerű A majmok bolygója folytatásának aláfestésére is őt kérte fel a 20th Century Fox, ami leginkább azért volt számára jelentős állomás, mert az első filmhez Jerry Goldsmith által szerzett, akkoriban igencsak kísérleti jellegűnek titulált score után Rosenman muzikális beállítottsága abszolút passzolt ahhoz a folytatáshoz. A majmos kaland még további három részre nyúlt, ám csak A majmok bolygója V. – A csata zenéjének megírására volt újból lehetősége.

Ezt követően viszont az őt kritizálók jókora pofont kaptak: a Filmakadémia ugyanis két egymás utáni évben is Oscar-díjjal jutalmazta őt a Legjobb kísérőzene vagy adaptáció kategóriájában. 1976-ban Stanley Kubrick Barry Lyndonjához készített átiratokat főleg Händel és Schubert műveiből, bár a szobrocska ellenére Rosenman nem volt kifejezetten elégedett a végeredménnyel, tekintve, hogy számos kidolgozott témájából Kubrick egyet használt csak, de azt szinte végig a film során. A rákövetkező évben egy híres amerikai folkénekes, Woody Guthrie dalainak felhasználásával írt score-t a Bound for Glory című filmhez, melyért ismételten díjazták. Az ünnepélyes átadón a köszönőbeszédében önironikusan feltette a kérdést: „De azért azt tudják, ugye, hogy írok saját zenéket is?”. Ez az Akadémia szempontjából két alkalommal lett megválaszolva, de az 1983-as Cross Creekhez, valamint a három évvel későbbi, a Star Trek-széria negyedik részéhez írt score-ja mindössze a jelölésig jutott csupán. Addig azonban begyűjtött két Emmy-díjat (Sybil 1977-ben, és a Friendly Friend 1979-ben), illetve egy Golden Globe-jelölést a mind film, mind annak zenéje szempontjából igen megosztott véleményeket kiváltó A Gyűrűk ura rajzfilmváltozatának aláfestéséért.

Ezen jelentősebb állomásait leszámítva azonban elsősorban televíziós produkciókhoz írt score-t, egy epizód erejéig pedig képviseltette magát a Steven Spielberg nevével fémjelzett legendás Amazing Stories-sorozatban is (melynek szinte mindegyik részéhez ismert komponisták komponáltak aláfestést). A nyolcvanas években némileg alábbhagyott atonális zenei látásmódja, de ezzel arányosan munkáinak száma is csökkent. Utolsó jelentősebb állomása a Robotzsaru 2. volt, melyről számos kritikus elismerően nyilatkozott ugyan, Basil Poledouris előzményének rajongói miatt viszont mégsem vált átütő sikerré. Ekkortájt már egészségi állapota is fokozatosan romlott, s mivel a kilencvenes években jellemzően teljesen új filmzeneszerzői generáció alakult ki, Rosenman is egyre kevesebb projektet vállalt el. Pár tévéfilm, köztük Charlton Heston The Bible-jének zenéje mellett hangversenyműveket komponált és saját koncertjein dolgozott, 1997-ben a Carnegie Hallban pedig nagy sikerrel mutatták be hegedűversenyét. Utolsó filmes munkája 2001-ben egy olasz produkció, a Jurij volt, melynek elsősorban szólóhegedűre írt zenéjét Rómában koncertként is előadták. A több éven át tartó, az Alzheimer-kórhoz hasonló tüneteket produkáló úgynevezett frontotemporális dementia végül legyőzte Rosenmant, és egy francia rövidfilmhez írt aláfestést leszámítva 2004-től már szinte teljesen visszavonultan élt. Az ezt követő négy éven át tartó kíméletlen harcot végül 2008. március 4-én adta fel szervezete.

A filmzenékben új műfaji módszereket bevezető Leonard Rosenman főleg a hatvanas-hetvenes évek score-jainak rajongói körében örvend nagy népszerűségnek, s ha a – pláne a mostani filmzenékhez szokott – fül nem is igazán tudja befogadni a műveire jellemző atonalitást, klasszikus zenékhez való szoros kapcsolata vitathatatlan egyéniséggé tette őt Hollywoodban. Távozásával még nagyobb űr keletkezett az aranykori zeneszerzők, s mai, olykor szinte joggal képzetlennek nevezhető követőik között. 
 

Tihanyi Attila
2016.04.17.
 

Teljes filmográfia: 
 





  Kapcsolódó anyagok


A Robotzsaru-filmek zenéi
Moziszériák, tévésorozatok

Leonard Rosenman
A filmzene legendái