Az ötvenes és hatvanas években virágkorukat élték az ókori történeteket megelevenítő mozik, így témaként kedveltek voltak a gladiátorok is, ennek keretében készülhetett el a máig népszerű Spartacus is, melyben Kirk Douglas formálta meg a jól ismert rabszolgafelkelés híres vezetőjét. A zsáner azonban három évtizedre eltűnt a vásznakról, s egészen az ezredfordulóig kellett várni egy újabb, a műfajt nagyszabású keretek között tálaló mozira, azaz a Gladiátorra. Ez aztán beindította az ókori eposzok mozis reneszánszát, mely folyamat során Spartacus történetét is megtalálták a producerek. 2004-ben egy nagyobb szabású tévéfilmben tűnt fel a rettegett gladiátor, majd a Starz csatorna jóvoltából a legendás hős egy látványos sorozatot is kapott, mely három, plusz egy kiegészítő évadon keresztül futott 2010 és 2013 között. Bár a csatorna legsikeresebb sorozata volt, azonban tavaly mégis a törlése mellett döntöttek, ami rengeteg kérdőjelet vetett fel, hiszen éveken keresztül azt kommunikálta a csatorna, hogy bizalmuk töretlen a szériában. A Spartacus így azon kevés sorozatok egyike, melyet nem a nézőszám csökkenése miatt töröltek, hanem egyszerűen a producerek untak rá. 

A valódi Spartacus (i. e. 109 – i. e. 71) gladiátor és rabszolga volt az ókori Rómában, a birodalom i. e. 73 és i. e. 71 között zajlott legnagyobb rabszolgafelkelésének fővezére. A szökött gladiátorokból és rabszolgákból álló sereg több csatában számos római légiót győzött le. Magáról Spartacusról keveset tudni: a felkelés eseményeit ismertető feljegyzések gyakran elnagyoltan vagy ellentmondóan szólnak róla. Több forrás szerint elfogott trák vezér volt, ám ezt sokan vitatják. Más teória egy rabszolgasorsra kárhoztatott római katonát sejt Spartacus múltjában. Abban az időben a gladiátorokat kétféle küzdőstílusra képezték: a gall, illetve a trák stílusra. A trákban a gladiátor kerek pajzzsal és rövid karddal vagy tőrrel harcolt. Spartacus egyes vélemények szerint küzdőstílusáról kapta „a trák” nevet, ebből azonban nem következne, hogy trák származású is lett volna. Bármely verzió is legyen a valóság, a további életéről már többet tudni. Miután elfogták, eladták rabszolgának, majd Lentulus Batiatus iskolájában gladiátorrá képezték ki a Nápolytól északra fekvő Capua városában. Spartacus i. e. 74-ben lázadt fel gazdái ellen, ebben eleinte 78 követője akadt. A lázadókhoz később sok rabszolga csatlakozott, akikkel eleinte a környéken fosztogattak, noha Spartacus megpróbálta féken tartani őket, de az egyre nagyobb sereget nem tudta teljesen koordinálni. Mivel ebben az időben a szabad polgárokhoz képest nagyon sok volt Rómában a rabszolga, a lázadás igen veszélyessé vált a birodalomra. Spartacus serege három ellene küldött római légiót is legyőzött, ám i. e. 71-ben már nem bírt a nyolc, Crassus vezette légióval. Bár Spartacus kimagasló taktikai és hadi erényeket mutatott, ám a birodalom óriási katonai gépezete végül maga alá gyűrte, rajta, társain és a fellázadt rabszolgákon pedig véres bosszút állt Róma.


A sorozat háttere

A Spartacus két szülőatyja Sam Raimi és Rob Tapert. A két veterán filmes közül előbbit, azt hiszem, nem kell bemutatni, utóbbiról is elég csak annyit megemlíteni, hogy olyan sorozatok felett bábáskodott producerként és íróként, mint a Xena, a harcos hercegnő, illetve Raimi alkotásainak többsége, például az Evil Dead – Gonosz halott vagy a Darkman produceri feladatait is ő látta el. Vállalkozásuk igen rizikósnak indult, hiszen a kétezres évek végén még élénken élt a tévés berkekben a hasonló stílusú Róma című produkció bukása, egy újabb ókori sorozatos fiaskót pedig senki nem akart. Raimi és Tapert, valamint a hozzájuk csatlakozó Steven S. DeKnight azonban egy olyan koncepciót dolgozott ki, mellyel a fiatalokat könnyen meg lehetett szólítani, ez pedig nem más volt, mint a 300 stílusának kvázi lemásolása. Ez sok mindenben megmutatkozott, ám azt kell mondanom, szerencsére sok mindenben viszont nem. A kamera felé fröccsenő vér, a lassított összecsapások, a díszletek megjelenése és az ezeket kiegészítő számítógép-animációs, gyakorlatilag festményszerű hátterek mind-mind a 300-ból eredeztethetők, mint ahogyan a félmeztelenül rohangáló szereplők is, ám szerencsére sokkal korhűbb, földhözragadtabb és racionálisabb lett a Spartacus látványvilága. Ráadásul a sorozat nemcsak a látványra, hanem a történetre is koncentrált, noha a harci jelenetek között számos párhuzam vonható, ám a sztori görgetése terén képesek voltak a készítők többet adni a mozis előképhez képest. 

A sorozat nem fukarkodik az erotikusnak mondható jelenetekben, a meztelenségben, az erőszakban és a trágár beszédben, ám mindezek az összhatás fontos részei, nélkülük a széria nem lett volna az, ami. Erre a sorozat írójaként is közreműködő DeKnight így világított rá: "Szükséges volt ilyen mennyiségű obszcenitást belevinni a párbeszédekbe. Eleinte sokan támadtak, hogy minek ennyi ’fuck’, és állandóan azzal nyaggattak, hogy az ókori Rómában nem beszéltek így. A Spartacus írásában két történész segít, illetve van egy nyelvi tanácsadónk, aki szerint a latinban megvannak a mai káromkodások megfelelői - akkor pedig miért ne írhatnánk bele? Egyébként, ha a néző kicsit odafigyel, akkor láthatja, hogy csak bizonyos szereplők káromkodnak. Például a Batiatust alakító John Hannahból folyamatosan dőlt a ’fuck’ szó, de Spartacusnak egyszer sem hagyta el a száját. Az első négy rész jóval obszcénabb a folytatásnál, mivel pont annak a végén kaptam egy levelet a Staztól, amelyben tételesen leírták, hogy egy részben hányszor használhatom például azt a szót, hogy ’bitch’. Ha mondjuk kétszer elsütöttem, akkor volt egy listám, hogy utána mivel helyettesíthetem".

Az erőszakos jelenetek és a sok szexualitás miatt a sorozat igen megosztó lett, mind a közönség, mind pedig a kritikusok részéről. Volt, aki dicsérte bátorságát, leplezetlenségét, ám nem kevés embernek viszont már sok volt a durvaság, az erőszak és az erotika. Ez azonban a készítőket nem hatotta meg, hiszen évadról évadra többet és többet engedtek meg maguknak. A szexuális tartalmú jelenetek azonban nem öncélúak, mint erre DeKnight egy interjúban rávilágított: "Mindig akad valami – mondjuk a hatalom –, amit a karakterek el akarnak érni. Minden szexjelenetnek célja van". A vizuális erőszak terén a vért literszámra vetették be, levágott testrészek tömegét mutatták, és harci sérülések kapcsán is igen kreatívnak mutatkoztak. Szexualitás esetében sem szégyenlősködtek, hiszen e téren is igen kreatív volt a sorozat: férfi nővel, nő nővel és férfi férfival kombinációk mellett szó szerint orgiákat mutattak, s az számított kivételnek, ha egy epizódban nem vágtak be premier plánban női vagy férfi meztelenséget, de olyan epizódok is akadtak, ahol erre sem volt szükség ahhoz, hogy izzon a levegő a képernyőn. "A folytatásban a nézőknek részük lehet a sorozatban valaha látott legforróbb jelenetek egyikében. Nem lesz semmi meztelenkedés, de elhihetik, másnap reggel mindenki erről fog beszélni" – mondta el a második évad kapcsán DeKnight. A sorozat egyik nagy erénye viszont pont ez volt, hiszen nem léptek túl egy határt, de megmutattak olyan dolgokat is, melyeket korábban egy hasonló stílusú tévés alkotásban elképzelni sem lehetett. Ezeknek köszönhetően az egyszerűcske, kiszámítható történet nyers, karakteres és hatásos tudott lenni. 

A címszereplőt Andy Whitfield személyében találták meg, aki a 2010 januárjában debütált első, Vér és homok alcímű évadban alakította a trák gladiátort. A walesi születésű, de Ausztráliában élő Whitfield teljesítményét mindenki elismerte, hitelesen alakította a szerelmét elvesztő, távoli földre kerülő, gladiátorrá nevelt katonát, azonban a folytatásokat illetően az élet közbeszólt, mivel már 2010 márciusában kiderült, a színész non-Hodgkin limfómás. A súlyos betegsége, illetve a kezelések miatt egyértelmű volt, hogy a második évadot nem lehet a tervezett határidőn belül leforgatni, így egy alternatív, az eredeti történetből kiinduló sorozat leforgatása mellett döntöttek. 2011-ben került bemutatásra Az aréna istenei, melyet csupán hatrészesre terveztek. Ebben az előzménysorozatban egy szintén Batiatus ludusában (gladiátoriskolájában) játszódó történetet láthatunk, mely azt járja körül, hogyan lett Crixus (Manu Bennett) Capua bajnoka, hogyan diadalmaskodott az addigi kedvenc, Gannicus (Dustin Clare) felett. 2011 tavaszán azonban egyértelmű lett, hogy Whitfield nem fog felépülni, így a főszereplő kényszerű lecserélése mellett döntöttek. Az új Spartacus szintén egy nem túl ismert ausztrál színész, Liam McIntyre lett. A váltásra DeKnight így emlékezett vissza: "Liamnek szerencséje volt, hiszen Spartacus jelleme teljesen megváltozik a két évad között. Az elsőben rabszolga, a másodikban hadvezér. Másfajta figurát kellett eljátszania, mint Andynek, és szerintem jól csinálta". A sok ausztrál szereplő pedig nem véletlen, hiszen a sorozatot Új-Zélandon forgatták. A rajongók szemében ugyan Whitfield maradt Spartacus, ám a színész többet már nem ölthette magára a gladiátor jelmezét, mivel 2011 szeptemberében elhunyt. 

A második, Bosszú című évad nemcsak új szereplőt hozott, hanem egy új szituációt is, hiszen míg az első évadban a gladiátorok közti viszonyon, a kiképzésen, az arénabeli harcokon, valamint a Batiatus házában zajló cselszövéseken volt a hangsúly, addig a második évad már a rabszolgalázadás első fázisába, a Capua környéki harcokba enged bepillantást. A tér így kibővült, új karakterek jelentek meg, ám a stílus nem sokat változott, bár a historizáló jelleg megerősödött. A váltásra DeKnight így emlékezett vissza: "Az első évadban még szabadjára engedhettem a fantáziámat, mivel Spartacus történetét leginkább attól a pillanattól ismerjük, hogy kitört a gladiátoriskolából, ami ugye az évad vége. A történelmi tényeket a Bosszúban sokkal inkább figyelembe kellett venni, mint a Vér és homokban, amelyben – ha már a történelmet nézzük – számos korabeli dologra hangsúlyt fektettünk". A harmadik évad, mely az Elátkozottak háborúja alcímmel futott, felpörgette az eseményeket, hiszen az elkerülhetetlen végnek el kellett jönnie. A sorozat elkaszálása némileg rá is nyomta a bélyegét erre az évadra, és bár több fontos új karakter is megjelent, de a kapkodás nem tett jót ezen részeknek, igaz, minőségi romlásról nem beszélhetünk. 


A sorozat zenéje

A széria aláfestését Joseph LoDucára bízták, mégpedig a Sam Raimi és Rob Tapert producerekkel ápolt jó kapcsolata miatt, Raimi ugyanis több filmjében is dolgozott már vele (Evil Dead – Gonosz halott, A sötétség serege). A komponista neve ugyan nem a legismertebb a szakmában, ám a középmezőnybe sorolható szerzők egyik biztos pontja. Már 15 évesen is egy rockbanda tagja volt, a stílus szeretete pedig sokáig végigkísérte pályafutását, mint ahogy erre a Spartacus esetében is számos példát hallunk. Az egyetemi tanulmányai során különböző kultúrák zenéit is tanulmányozta, ami szintén elkísérte munkássága későbbi szakaszában is, így a Spartacusban is rengeteg világzenés, etnikai elem van. LoDuca leginkább sorozatok terén vált ismert komponistává, munkáinak többsége is e területről kerül ki. Nevéhez fűződik a Herkules, a Xena, a harcos hercegnő, a Titkok könyvtára-filmek, illetve A hős legendája aláfestése, melyért Emmy-díjban is részesült. 

A négy évad alapvetően hasonló, ám folyamatosan fejlődő muzsikát kapott, és némileg itt is visszaköszön a 300, mivel LoDuca több helyen is megidézi Tyler Bates oda komponált muzsikáját. Évadról évadra fejlődött a széria aláfestése, lett egyre grandiózusabb és kiforrottabb. A készítők egyedi stílust szerettek volna, valami friss, kortárs megközelítést. Az alapokat már az első részre lerakta a szerző. "Négy alapvető hangot, illetve technikát már az elején kidolgoztam, ezek aztán végigkísérték az egész sorozatot" – mesélte a komponista. Anyagi lehetőségeket figyelembe véve jelentős mennyiségben került bevetésre elektronikus megoldás, melyet különböző szólóhangszerekkel egészített ki. Vezérszerepe van az elektromos gitárnak és különböző doboknak, aminek köszönhetően több helyen is rockos hangzása van a score-nak. Kiemelt szerepet szánt énekhangoknak is, leginkább közel-keleti és észak-afrikai tradicionális muzsikák világát idézik meg az aláfestés ezen részei. A második, majd a harmadik évad muzsikája nagyobb szabású hangzásának elérésében segített az is, hogy növekedtek a zenére fordítható költségek, sőt a negyedik szezonra már egy nagyobb szimfonikus zenekar és kórus is a szerző rendelkezésére állt. A sorozat aláfestése igen színes: egzotikus hangzású vokális részek, változatos stílusok, a rockzene különböző válfajai, avantgárd megoldások és speciális hangszerek teszik változatossá a score-t. S hogy miért is lett a zene ennyire különleges hangzású, arra a komponista így világított rá: "Ha a történetet nézzük, az egy klasszikus dráma, akár Shakespeare is írhatta volna, és ha csak a forgatókönyvet néznénk, akkor ehhez egy klasszikus muzsika illene. Ha viszont látjuk a vizuális megjelenését a sorozatnak, akkor egyértelmű, hogy valami kortárs aláfestésre van szükség. Ez tette lehetővé, hogy kísérletezzek, saját hangot találjak ki". 

LoDuca klasszikus zenéből emelt át megoldásokat, például passacaglia variációkat, operaszerű kórusmegszólalásokat, de a modern hangszereket sem nélkülözte, így több helyen nem gitárt, hanem guitarviolt, azaz gitár és hegedű keverékét hallhatunk, ami sokkal nemesebb megszólalást eredményezett egy sima elektromos gitár hangjánál. 

Az aláfestés hangulatát különösen meghatározzák az énekhangok. Mormon templomi kórust, észak-afrikai és közel-keleti énekeseket vetett be a szerző, és egy iraki esküvői énekest is, akinek mély hangja különösen illett a férfias gladiátorokhoz. 

A score megszületésének első lépését is elárulta egy interjúban: "Leginkább jelenetekkel szeretek foglalkozni, ahol megtervezhetem a nagy rész darabkáit. Ezek mutatják meg nekem a projekt témáit és hangját. A Spartacusnál az első jelenet, amelyhez zenét írtam, az Spartacus és felesége, Sura szerelmi jelenete volt. Ez egy közel-keleti ihletésű dallam, ezért kezdetben kevés harmonikus résszel rendelkezett. A producerek reakciója erre az volt, hogy kevés benne a romantika, ezért ott fel kellett töltenem vonósokkal, ezzel pedig át is tudtam hidalni a kulturális szakadékot az ókor és a jelenkor között". E jelenetet a dinamikusabb részek hangzásának kidolgozása követte: "Az arénabeli harcok lettek a következők, melyekhez zenét írtam. Mivel a látvány képregényszerű volt, így tudtam, hogy szinte bármivel dolgozhatok, végül közel-keleti fémes hangszereket választottam. Úgy találtam, ha zenekarral vagy törzsi dobolással indulok, majd ezután átmegyek rockos hangzásba, akkor ezt szerintem a közönség is nagyon értékelheti. A Spartacusban nem találtam nehéz jelenetet, amihez ne jött volna meg az ihlet, egyedül a változó határidőkkel volt problémám. Illetve az akciójelenetekre is több idő kellett, mivel ott nagyon fontos az időzítés, ami számítgatásokat igényel". 

A Spartacus ugyan nem egy megszokott, 22 részes sorozat volt, hiszen csupán tíz epizód született évadonként, ám mint ahogy erre a komponista is rávilágított, ez nem jelentett kevesebb munkát. Epizódonként átlagban negyven tétel született a sorozathoz, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy percenként hallunk valamilyen zenét felcsendülni. "A Spartacus egy reklámmentes csatornán ment, így több játékidővel rendelkezhetett, mint azok a sorozatok, amelyeket reklámokkal szakítanak meg. Minden rész nagyjából egyórás volt, ami jóval feszítettebb munkatempót igényelt, igaz, kevesebb résszel is kellett dolgoznunk. Az etnikai hangszerek, a zenekar, a kórus felvétele és mixelése így is elég nagy feladat volt". LoDuca ráadásul zenészként is közreműködött, hiszen az etnikai hangszerek nyolcvan százalékán ő játszik, ami plusz megterhelést jelentett a számára, sőt a hangdizájn előállítása is az ő feladata volt. "A Spartacus zenéjét megírni gyakorlatilag olyan volt, mint egy nagy költségvetésű mozihoz komponálni, azonban néhány hónap helyett nekünk minderre csak pár hetünk volt" – összegezte a szerző a munka nehézségét. 

"A Xena és a Herkules során megszerzett tapasztalataimat én az „etnomuzikológia” mesterfokozatának hívom. Azok voltak az első olyan munkáim, amikor gyorsan kellett különleges hangzású muzsikákat írnom, így intenzíven tanulmányoztam a különböző népek és kultúrák zenei világát. A Spartacus esetében is megpróbáltam felhasználni ezt az akkoriban rám ragadt tudást. Sok zenész ismerősöm is lett ezek során, akikkel együtt tudok dolgozni, még ha többen egy szót sem tudnak angolul. A korábbi munkáimhoz képest azonban annyit változott a világ, hogy a Spartacusnál már egy zenei mérnök is velem dolgozott, s a technika fejlettsége miatt jobban és gyorsabban lehet különlegességet létrehozni”.


A négy évad zenéjét a Varése Sarabande gondozta. A Vér és homok, illetve az Elátkozottak háborúja esetében szimpla album került kiadásra, a Bosszú, illetve a kiegészítő előzmény sorozat, Az aréna istenei kapcsán pedig egy egybeszerkesztett dupla CD jelent meg. Az egyes évadok tekintetében egy folyamatos fejlődést láthatunk, LoDuca koncepciója egyre érettebbé és nemesebbé vált, s a záró epizódok esetében nem ritka az igen színvonalas, megható, drámai szimfonikus muzsika sem. Az első két évad esetében a rockos hangzás világzenés elemekkel keverését nem biztos, hogy mindenki szívesen befogadja, ám a Bosszú, de leginkább a záró évad muzsikája a maga nagy ívű kórusos részeivel, könnyfakasztó pillanataival és érett hangzásával sokak számára lehet kedves hallgatnivaló. 

A Starz időközben belebegtette, hogy fontolgatnak egy újabb ókori történetes sorozatot, méghozzá a negyedik évadban feltűnt Caesar élete bemutatásának témájában. Erről azonban még semmi bizonyos nincs, de ha LoDucát választanák ahhoz is komponálni, akkor biztosan jó kezekben lenne a széria zenéje. 

 

Gregus Péter
2014.02.23.