2022 decemberében elhunyt az egyik legkülönlegesebb stílusú filmzeneszerző, Angelo Badalamenti, akinek nevével, mint annyian mások, én is David Lynchnek és a Twin Peaksnek köszönhetően találkoztam először. Bár 1991-ben még nem is sejtettem, hogy jó pár évvel később filmzenerajongóvá válok, azt már akkor is éreztem, hogy valami rendkívülit hallok. Mintha csak egy kisvárosi mindennapokat bemutató művészi videó részei lettek volna a főcímben látható életképek: nézelődő rigót, fűrészlap élezését, távolba vesző hegyeket látunk, s ami ekkor hallható, az méltán került be minden idők legkultikusabb muzsikái közé. A sorozat teljes score-ja akkor még nem tett rám nagy hatást, azonban emlékszem, mennyire bennfentesnek éreztem magam, amikor a MTV-ben először hallottam Moby „Go” című számát, és rájöttem, hogy ez bizony a Twin Peaks egyik zenei motívumán alapul!


Teltek-múltak az évek, filmzenerajongóvá váltam, és lassan felfedeztem magamnak Badalamenti rendszerint komor, elnyújtott, titokzatos szintetizátordallamokkal jellemezhető világát. Először a Twin Peaks – Tűz, jöjj velem! soundtrackjét szereztem be tőle, melyet egyre többször kezdtem el hallgatni, és mivel eddigre megfogott magának ez a kellemesen nyomasztó zenei környezet, kiderítettem, hogy a Twin Peaks univerzumába tartozik még Julee Cruise Voice of Love és Floating Into the Night című, szintén a művész közreműködésével készült albuma is. Ekkor már kifejezetten az olyan lemezek nyomába eredtem, melyeken Badalamenti által írt dalok hallhatók, és további kettőre bukkantam. A James énekesével, Tim Boothszal rögzített Booth and the Bad Angel, illetve Marianne Faithfull A Secret Life című albuma Badalamenti dalszerzői oldalát dicsérik: ezek az alternatívrock-felvételek egytől egyig slágeresek, és szinte mindegyikben megtalálható a szintetizátoron közreműködő komponista misztikus zenei alapja.

Bár a sejtelmes megközelítés volt az egyik jellegzetessége, nem álltak távol tőle más irányzatok sem. A The Straight Story – Az igaz történet nemcsak azért volt jókora meglepetés, mert annak rendezője, az egykori állandó alkotótárs David Lynch ideiglenesen szakított a védjegyeivel, hanem mert Badalamenti egy hihetetlenül békés, harmonikus, countrys alapokon nyugvó aláfestéssel látta el a filmet, melyet részben a zene miatt is tovább néztem volna még. Hogy a művész a monumentális szimfonikus stílusban is rendkívül jó, azt már a Hosszú jegyesség drámai score-ja is megmutatta, igazán váratlan volt viszont tőle a Sztálingrád című 2013-as háborús mozi aláfestése, melyet 76 évesen írt. Ha ez a lehetőség egy ismertebb produkcióhoz, de főleg sokkal korábban érkezik, a művész bizonyára sorra kapta volna a nagyszabású mozikat. Azt már sajnos sosem tudjuk meg, mennyi minden rejtőzött még Angelo Badalamentiben, amit a megfelelő felkérések elő tudtak volna csalogatni belőle, de még így is bőven adott a filmes és a televíziós világnak annyit, hogy fájó szívvel, egy rendkívüli hangulatteremtő képességgel rendelkező komponistaként emlékezzünk rá. Nyugodjon békében!

(A művész életútjával részletesen foglalkozik A filmzene legendái sorozatunk róla szóló része.)