Április 16-án látott először napvilágot a hír, miszerint John Debney egy szimfónián dolgozik, mely a nagysikerű A passió című filmzene alapján készül. Az igencsak ígéretesen hangzó eseményről igyekeztünk minél több információt megtudni: mikor és hol rendezik, kik lesznek ott, várható e folytatás, stb. A világpremier helyszínéül Rómát választották, ami egyáltalán nem meglepő, sőt, abszolút logikus döntés, hiszen ott található az egyház origója: a Vatikán. 

Emesz Csaba barátommal nekivágtunk Rómának, hogy élőben halljuk Debney pályafutásának eddigi főművét, amiért idén Oscar-jelölést kapott. Az eseménynek otthont adó Parco della Musica auditórium három épületből – melyek nagyjából a Budapest Sportarénára emlékeztetnek –, és a hozzájuk tartozó parkból álló kulturális központ volt (ilyen helyeket hiányolok hazánkból). Maga a rendezvény nem a koncerttermekben, hanem a három épület által közrefogott szabadtéri részen lett megtartva. Este 8 órától lehetett felvenni a jegyeket, s a kezdésig hátralévő időt egy kávé, illetve egy ásványvíz társaságában töltöttük el. Ezalatt egy-két zenész már készülődött az eseményre: üstdob és hárfa hangjai szűrődtek ki a színfalak mögül. Mielőtt bementünk volna, megvettük a programfüzetet, amelynek egyetlen szépséghibája az volt, hogy minden olaszul szerepelt benne. Ettől függetlenül korrekt a kiadvány, hiszen a mintegy negyven oldalból álló könyvecskében a műsorrenden kívül a filmről, illetve annak zenéjéről képekkel illusztrált írásokat találtunk, továbbá a koncertet adó zenekar tagjai is fel vannak sorolva benne. Ezeken kívül természetesen a zeneszerzőről, a vokalistákról is szerepelt egy-egy rövidke biográfia. Mindent összevetve: rendkívül igényes kiadvány – az elején említett hátrányával együtt.
 

Elfoglaltuk helyünket a második sorban. Fényképezni lehetett, azzal a kritériummal, hogy nem szabadott vakuzni – persze ezt páran megszegték. A közönség létszáma nagyjából 350-400 körül volt – ez a létszám körülbelül a nézőtér befogadóképességének felét tette ki. Viszont sajnálatos módon itt sem adta meg mindenki a kellő tiszteletet, már ami az öltözködést illeti. Egy kicsit bosszantó, hogy vannak olyan emberek, akik képesek hétköznapi ruhában is megjelenni egy hangversenyen, vagy olyan öltönyben, amihez fekete papucsot vesznek fel. 

Kilenc óra után nem sokkal a zenekar tagjai megjelentek a színpadon: a 117 fős nagyzenekarnak és a mintegy 91 tagú kórusnak köszönhetően hamar megtelt a színpad. Az előadók között volt Lisbeth Scott is, aki nemcsak a mezzoszoprán szerepét töltötte be, hanem A passió film, illetve jelen koncert zenéjének dalszövegét is Debney-vel közösen írta meg. Tehát ez az előadás mindkettejük számára egyaránt rangos, és fontos volt. Nem sokkal később megérkezett mindezen műsor atyja, John Debney is, kinek színpadra lépését nagy taps övezte. Köszöntötte az elsőhegedűst, a zenekar tagjait, valamint a közönséget – és már lendült is a pálca.

Innentől közel 70 percig egy olyan élményben volt részünk, amit nem igazán lehet leírni. Debney a prológussal, az epilógussal, illetve a közötte lévő hét felvonással valami olyasmit produkált, ami még az eredeti A passió filmzenéjén is túltett. Mialatt a zenészek az egyes tételeket játszották, a háttérben három kivetítőn támasztották alá képekkel a muzsikát. Ha jól emlékszem, két jelenet volt csupán a filmből – Mária a tömegben, valamint egy közeli kép a Sátán szeméről – a többit freskók, vászonfestmények képeivel illusztrálták, továbbá a világosítók mindenféle "fényjátékkal" járultak hozzá az éppen aktuális hangulathoz. Ezek a plusz dolgok még nagyobb élménnyé tették az amúgy is feledhetetlen pillanatokat. A zene szépen lassan indult be, s először Cristiano Cremonini hallatta hangját. Az egyházi énekhez hasonlatos dalszöveg után kicsit levitte Debney a "hangerőt", majd jött az első, igazán hátborzongató rész: az összes zenész hangszere egyszerre harsant fel. Mindez a csillagos ég alatt, olykor enyhe fuvallattal: kimondottan leszögezett a székhez, és nem egyszer kívántam azt, hogy örökké tartson ez a koncert. Voltak olyan részletek, ahol a zeneszerző kicsit csóválta a fejét, tehát nem mindig pont úgy szólt minden, ahogy ő ezt kigondolta, de ezt a nézők többsége szerintem észre sem vette. Hol a zenekar játszott, hol az énekesek kapcsolódtak be, vagy a kórus hallatta hangját. Természetesen ezek jó párszor váltakoztak, ám az igazi csúcspont itt is a feltámadáshoz komponált zene volt, amit ugyancsak módosított egy kicsit a lemezen hallottakhoz képest. 
 

Ahogy véget ért a koncert, mindenki felállt, és tapsolt hosszú percekig, megköszönve ezt az eseményt John Debney-nek, valamint a zenészeknek. Mindannyian megérdemelték a tapsvihart. Ráadásra nem került sor, de így utólag belegondolva ez így volt komplex. A színpad mellett a komponista összeborult egy barátjával, s azt mondta: "Oh, my God! Oh, my God!" A hangsúly, illetve az arckifejezése elárult mindent: immáron túl van élete első koncertjén, és elégedett a végeredménnyel.

Ha a koncertet a filmzenei cd-hez kellene hasonlítanom, akkor jelentős eltérést tapasztalni a két hanganyag között. És bár anno én a filmzenei lemezre 10 pontot adtam, kicsit módosítanám az értékelést: a koncert maximális tökéletessége – mindezt túlzások nélkül merem kijelenteni – 10 pontot érdemel, ehhez képest azonban a filmzene csak 5 pont. Minthogy tucatnyi mikrofon, és három kamera is rögzítette az eseményt, nagyon reménykedem abban, hogy ezt kiadják akár cd-n, jobb esetben dvd-n. Ugyanis jelenleg úgy néz ki a dolog, hogy – bár ez volt a világpremier – egy darabig nem lesz folytatása ennek a koncertnek. Ezen álláspont még változhat, de ha mégsem, akkor örülnék valamilyen kiadásnak, mivel ez az a "filmzene", amit mindenkinek hallania kellene – függetlenül attól, hogy milyen stílust preferál. A 70 percnyi játékidő talán elsőre kicsit rövidnek tűnhet a többi koncerthez képest, ám ne felejtsük el, hogy ez "csak" egy filmzenéről szólt. 
 

A koncert után a közönség egy kicsiny része – nagyjából 30-40 fő – átment az egyik épület aljában található könyvesboltba, ahol John Debney rögtönzött dedikálást tartott. Az üzletben lehetett vásárolni lemezeket is, és természetesen ott volt A passió lemez is, melyből aznap a koncert után vagy húszat eladtak – gondolom ezen a téren rekord született. Csak az a kérdés, mennyire fognak csalódni azok, akik még nem is hallották a lemezt, csupán a koncert hatására vásárolták meg. 

A dedikálás során volt, aki a lemezborítót, volt, aki a programfüzetet, vagy a koncertjegyet íratta alá. Egy-két ember vitt más score borítót is (pl.: Eszeveszett birodalom, A Skorpiókirály). Mi A passión kívül az Ítéletnapot, illetve a Hirtelen halált vittük, melyeken egy pillanatra meg is lepődött a szerző. Sikerült pár mondatot váltani vele, majd kezet fogtunk, és elköszöntünk tőle. Eddigi koncertélményeim közül az egyik legmeghatározóbb lett a The Passion of the Christ Symphony. Ez egy olyan esemény volt, melyet csak az érez át igazán, aki ott lehetett...