1999 nyarán Jerry Goldsmith megtisztelte kicsiny hazánkat azzal, hogy koncertet adott a budapesti Vörösmarty téren összegyűlt közönség számára. Tette mindezt a Budapesti Búcsú keretében, egy szabadtéri koncerten az InterComnak és Andrew Vajnának köszönhetően. Így már rögtön érthetővé válik, hogy miként kerülhetett sor egy ingyenes rendezvény létrejöttére. 

De kezdjük a történetet az elején – csupán a teljesség kedvéért. Szóval eme nap délelőttjén édesapám bejött a szobámba mondván, egy filmzeneszerzővel készült riport megy a rádióban, hallgassam meg. Néztem rá kétkedve, de azért bekapcsoltam a rádiót. Való igaz, az egyik adó élő adásban közölt interjút Jerry Goldsmithszel. A végén elhangzott, hogy aznap este, a Vörösmarty téren koncertezik. Több se kellett nekem, felkerekedtem, hogy az említett helyszínt felkeresve tájékozódjak az eseményekről. Akkor tudtam meg, hogy ez az egész a Budapesti Búcsú keretében lesz, s hogy pontosan mikor is kezdődik. Minthogy kora délután volt, még hazamentem, hogy magamhoz vegyem a fényképezőgépem, illetve a Chipkatonák CD-m borítóját. Életem első filmzenei koncertje előtt álltam: tele voltam boldogsággal. Hozzáteszem, akkoriban még nem igazán ismertem a Mester munkásságát, csupán pár zenéjét (Chipkatonák, Rambo-trilógia, A nyolcadik utas: a Halál) hallottam, ebből adódóan még nem kultiváltam annyira személyét, mint napjainkban. Tele voltam kérdésekkel: vajon mit ad elő, hogy nézhet ki, sikerül-e autogramot kérnem, stb. Ezen rejtélyek, és öcsém kíséretében – aki a műfajért nem lelkesedik ugyan, de ezt ő sem akarta kihagyni – nekivágtunk a városnak, hogy időben a helyszínre érjünk. 

Mire kiérkeztünk, a színpadon már fenn voltak a koncerthez szükséges kellékek és lassacskán gyülekezett a közönség is, akik között a zenekar néhány tagját is látni lehetett. A színpad mellett osztogattak egy általános ismertetőt, melyben megemlítették pár sor erejéig Goldsmitht is, megjelölve ismertebb zenéit. Sajnos ez a "röpanyag" eléggé elnagyolt volt. Miközben nézelődtünk, megkerestük az ideálisnak tűnő helyet. Ekkorra már a közönség is elfoglalta a helyét, a zenekar pedig nekikezdett a hangolásnak. 

Végre elkezdődött az esemény. Jerry Goldsmith igencsak meglepődött, miután a színpadra lépett: talán nem számított ennyi nézőre? Természetesen tapsözön fogadta. A Mester illedelmesen meghajolt, köszöntötte a közönséget, a zenekart, majd belekezdett a Star Trek: Űrszekerek főtémájába. Ez egyike a legismertebb, legmaradandóbb főtémáinak, melyet valaha komponált, s fellépésein döntően ezzel a tétellel indított. Hol az eredeti főtémát, hol pedig az éppen aktuális rész témáját adta elő, de sosem hiányzott a programjából. Ekkor hallottam először önmagában a Star Trek-főtémát. Mindezidáig ódzkodtam tőle, azonban miután itt lement, abszolút rabul ejtett. A dinamikus nyitó-, illetve záródallamok közé egy kellemes, lassan csordogáló téma "szorult".

A következő szám egy mozifilmes egyveleg volt, melyet legismertebb zenéi közül válogatott össze, fűzött eggyé. A montázs az 1966-os Homokkavicsok című háborús / romantikus drámával kezdődött, melynek eleje igencsak érdekesre sikeredett. Ám a kicsit kavargós témából hamar átváltott a film lágyabb, romantikusabb részére. A dallamok lassan átvezetődtek Roman Polanski Kínai negyed című alkotásához írt zenéjébe. Kellemes átmenet, szinte észre sem lehetett venni. A hangulatra továbbra is merengés, kimértség volt jellemző. Ezt a harmóniát törte meg Az elnök különgépe dicsőséggel teli főtémája. Keményen megszólaló dobok, hosszú vonósok és fúvósok kísérték útján Harrison Fordot, az Egyesült Államok első számú emberét. Az első hallásra altatózenének is kiváló Fekete-fehérrel újfent a hatvanas évekbe repített minket Goldsmith. Szintén egy drámához komponált művet hallhattunk, ahol a zongora szolgáltatta alapdallam kiemelkedő szerepet kapott, amit később a fúvósok vesznek át. A kellemes motívumok sorozatából A szél és az oroszlán kezdő taktusai zökkentettek ki minket: ismét "összecsörrennek" a hangszerek. A produkcióból leginkább Az elnök különgépe volt hatással rám, olyannyira, hogy másnap szépen elbattyogtam megvenni a lemezt. Azért a többi felcsendült zene sem maradt közömbös számomra...

A következő mű Sylvester Stallone klasszikus mozifilmjéből, a Rambo első részéből származott, azon belül is a főcímdalnak, az "It's A Long Road"-nak a nagyzenekari változata került terítékre. A hárfa és a fúvós részlegeknek köszönhetően lassan vezetődött fel a főtéma, melyet végig méltóságteljesen játszott a zenekar. A háborút megjárt, hontalan vietnámi veterán fájdalmát, megkeseredettségét kellőképpen tükrözte Goldsmith azzal, hogy szinte végig "sírtak" a hangszerek. Ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám: remekmű!

Az előadást hatalmas taps követte. A zenekar – élén a Mesterrel – illedelmesen meghajolva köszönte meg az elismerést. A Rambo zenéjét követően feljött a színpadra Andrew Vajna is, aki nemcsak az esemény producereként volt jelen, hanem tolmácsként is közreműködött – bár ez utóbbi szerepén olykor túllépett (ráadásul egy hibát is ejtett, mikor arról beszélt, hogy hazánkban vették fel a Rambo második részének zenéjét. Azonban az a helyzet, hogy a Rambo 3. dallamait rögzítették hazánkban). A komponista elmesélte, hogy 13 éves korában megnézte a Elbűvölve című filmet és rögtön szerelembe esett. Elsősorban Ingrid Bergmanba, másodszor pedig Rózsa Miklós zenéjébe. Ekkor határozta el, hogy a filmzenének szenteli életét. Ennek tükrében nem volt meglepő, hogy a beszélgetést egy Rózsa Miklós mű, a Ben Hur követte, mely egyfajta tisztelgés volt a zeneszerző felé, azzal, hogy szülőhazájában játszották el leghíresebb szerzeményét A "megemlékezés" az ismert, lendületes témával indult: "belekapkodó" fúvósok, csörgők és határozott hegedűvonások idézték meg a magyar származású komponista szellemét. Ezután persze az érzelmesebb részek kottái is előkerültek, melynek köszönhetően szép lezárást kapott a zene. A film ekkor ünnepelte 40. születésnapját, ám tételei – és a produkció – még korunkban is remekül megállják helyüket. 

A tapsvihar után az 1998-as Disney rajzfilm, a Mulan "Suite"-je következett, melyet akkor Golden Globe-, Grammy-, és Oscar-díjakra is jelöltek, ám sajnos egyik díjat sem kapta meg. A zeneszerző koncertprogramjaiba általában az ismertebb, állandóan előadott tételek közé bekerül egy-egy újabb zene, vagy kuriózum. Jelen esetben ezeket a Ben Hur, illetve a Mulan jelentette. Eme kedves dallamokkal megtoldott muzsika tipikusan rajzfilmek alá való: könnyed és aranyos.

Kis szervezetlenségre – illetve tiszteletlenségre – utal, hogy az utolsó szám előtt a konferálással megbízott hölgy nem jelent meg a színpadon. Szerencsére Jerry Goldsmith áthidalta a dolgot: felkonferálta a műsor zárótételét, a "The Generals – MacArthur & Patton"-t, majd hozzátette: ezt nem kellett fordítani. Mozgásba lendült a karmesteri pálca, minek jeleire a két háborús hős témájának hangjai végig "katonás fegyelemmel" hagyták el a hangszereket. Míg a MacArthur egy keményebb, határozottabb muzsika, addig a Patton tábornok eleje egy kissé könnyedebbnek tűnt. Talán a fuvola kiemelése tette azzá. Rendkívül szép és dinamikus tétel, ami méltó lezárása volt a koncertnek. 

A Mester tapsözön közepette hagyta el a színpadot, azonban eme gratuláció szűnni nem akarásának hatására visszajött, és megköszönte az elismerést. Meghatódottsága után dicsérte a zenekart, és jó pár mondatot elmondott, mire végre fellépett a színpadra Vajna, hogy fordítson. Ismét a szervezetlenség hiánya, ami most jobban idegesített. Úgy vélem, ha már egy ekkora művészt látunk vendégül, akkor igenis adjuk meg neki a kellő tiszteletet. Mivel Goldsmith és a zenekar nem készült ráadással, ezért újból a Ben Hurt játszották el.

Ahogy véget ért a hangverseny, a közönség egy része elkezdte megrohamozni a zeneszerzőt, aki a testőrök alkotta láncon belül forgolódva osztogatta az autogramokat. Voltak, akik cd, illetve kazetta borítóját, voltak akik az ott osztott tájékoztató füzetecskét, vagy csupán egy sima papírt nyújtogattak a lánc belsejébe. A zeneszerzőn látszódott az öröm, amit mi, a közönsége rajongásunkkal csaltunk szívébe. A vele készült számtalan interjú egyikében megkérdezték, miért játssza zenéit élőben? "Tapsért, szeretem a tapsot" – válaszolta. Ebből itt sem szenvedett hiányt, és minden mennyiségben meg is érdemelte. 

Goldsmith munkásságát tekintve lehetetlen volna egy olyan koncertprogramot összeállítani, mely minden rajongó igényét képes kielégíteni. Ennek oka természetesen abban rejlik, hogy a Mester hatalmas életművel rendelkezik. Én hiányoltam egy Alien nyitányt, ám ezzel párhuzamosan egyáltalában nem voltam elégedetlen, hiszen egy olyan embernek, aki még nem igazán ismeri munkásságát – és ugye én ekkor még ezek közé tartoztam – egy ilyen koncertprogram maga a tökély, hiszen az elhangzottakban teljes mértékig jelen van a Mester zenéinek, stílusának sava-borsa. S akinek ezek nem tetszenek, annak nincs is túl sok értelme tovább ismerkedni műveivel, hacsak nem szereti a jazzt. Mert bár itt nem hangzott el egyetlen ilyen irányú zene sem, Goldsmith írt párat.

Mindent összevetve egy tökéletes koncert volt, amire egész életemben emlékezni fogok. És bár ezzel együtt eddig három koncertjén voltam a Mesternek, sajnos itt láthattam őt először és utoljára. A fehér öltönyével, hófehér copfjával és foncsorozott szemüvegével örökre bevéste magát emlékeimbe. Köszönöm szépen neki ezt az élményt, örökké hálás maradok érte!