1966-ban az
Egy ember az örökkévalóságnak sikere egy új műfaj születését jelentette a brit filmgyártásban. Az ország rendezői végre felfedezték a csodás történelmi múltat, és ráeszméltek, hogy a rózsák háborújának intrikái, vagy VIII. Henrik házasságai felérnek bármilyen modern történettel. Fred Zinnemann ez utóbbi témát dolgozta fel filmjében, mely hat Oscar-díjat kapott, többek között a legjobb film, a legjobb rendező, a legjobb férfi főszereplő és a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriákban. A címszereplő ember Mórus Tamás (Paul Scofield), VIII. Henrik király (Robert Shaw) tanácsosa, akinek minden megadatott: tisztes jövedelem, szép birtok, az uralkodó bizalma, ráadásul éppen eladósorba került lánya (Susannah York) is jólszituált férjjelöltet talált magának. De nem ez az egyetlen házasság a közeljövőben, hiszen a király is nősülésre adja fejét, ráadásul már nem is először; új feleségét, Boleyn Annát (Vanessa Redgrave) azonban csak úgy tudja elvenni, ha megszegi a katolikus egyház szabályait. Henrik komplikált megoldást talál, és teljesen új vallást alapítana, melynek kidolgozására és megalapozására a teológus végzettségű Mórust kéri fel, aki azonban jó katolikusként elzárkózik ettől. Ami ezután következik, az a világ egyik legelső pszichothrillere (csak középkori környezetbe átültetve), amiben a király egyfelől győzködi Mórust, ám eközben szisztematikusan szétszedi életét, miközben a tanácsadó egyetlen pajzsa és támadófegyvere az ékesszólása, melyekkel életét és családját megvédheti. Ezek közül csak az egyik sikerül...
A műfaj filmjeinél két zenei irányzat alakult, melyek John Barry és Georges Delerue neveihez fűződnek, akik másképp képzelték el, mi illik egy ilyen mozgóképhez, és fejenként két-két filmben bizonyíthatták igazukat. A brit szerző a középkori motívumokat vette alapul, de ezeket igen szabatosan használta, sőt, néha még szintetizátort is alkalmazott zenéiben. Delerue ezzel szemben a korhű zene adaptálására helyezte a hangsúlyt, így az általa elvállalt filmekben a reneszánsz táncokon és a királyi fanfárokon kívül hiába is keresünk zenét. A score szempontjából tehát igen keveset várhatunk el ettől a darabtól, ezért is meglepő, hogy az RCA Victor kiadó két bakelitlemezen jelentette meg a filmzenealbumot – ez a luxustálalás kicsit megtévesztő. A kiadványokon ugyan megtaláljuk a zenét, de ugyanúgy szerepelnek rajta a hangeffektek is, és ami a lemezek nagy részét kiteszi, a dialógus is! A videokazetták nélküli időkben ez volt az egyetlen mód arra, hogy az emberek valamilyen formában birtokolhassák a filmet, de a zenegyűjtőknek ez természetesen egy nagyon bosszantó kiadvány lehet. Delerue fanfárjai és pár tánczenéje ugyan megtalálható a lemezen, de ezeket is elárasztják az oda nem illő elemek. Akik szeretnék átélni az album hangulatát, nézzék meg a filmet DVD-n, de közben csukják be a szemüket. Az
Egy ember az örökkévalóságnak nagy film, de nem a zenéjéért szeretjük.