„Amikor zenét írok zongorán, boldognak érzem magam, de – az örök dilemma – hogyan válnak boldoggá azok, akik nem azok? Mindent megteszek annak érdekében, hogy mindenkinek szerezhessek egy boldog pillanatot. Ez az, ami zenéim szívét adja.”


A legismertebb műve nyomán gyakorta a filmzenevilág keresztapájaként is emlegetett Nino Rota mind komolyzenei téren, mint pedig filmzeneszerzőként igen tekintélyes életművet tudhat magáénak. A hírnevet a Federico Fellinivel történő együttműködése, valamint A Keresztapa-filmek hozták meg számára, ám ezek jelentőségteljes mivoltuk mellett is csupán egy kis szegmensét képezik a milánói származású művész termékeny életpályájának, melyről egy Nino Rota: Music, Film and Feelingre keresztelt könyv, illetve két dokumentumfilm, az Un Amico Magico: Il Maestro Nino Rota és a Nino Rota - Un Maestro Della Musica is készült.
 
Több pályatársához hasonlóan egykoron ő is csodagyereknek számított, ami nem volt meglepő, hiszen első zongoradarabját kilencévesen írta, két évvel később pedig a L'Infanzia di San Giovanni Battista című oratóriumával lépett színpadra szülővárosában, illetve Párizsban. Tizenhárom évesen elkészítette a Hans Christian Andersen egyik művén alapuló háromrészes, lírai daljátékot, az Il Principe Porcarót, melyet rendkívül jól fogadtak a kritikusok: kiemelték, hogy a művön egyáltalán nem érezni komponistája életkorát, hibátlan és intenzív, ugyanakkor ironikus muzsikának nevezték. Tanulmányait a Santa Cecilia konzervatóriumban, valamint a Curtis Institute of Philadelphia falai között folytatta – utóbbi helyen többek között a világhírű magyar karmester, Reiner Frigyes tanítványaként –, majd visszatért Olaszországba, és irodalomból is lediplomázott. Ezt követően zeneszerzést kezdett tanítani, de közben folyamatosan ontotta magából a különféle műveket: megannyi zongora- és kamaradarabot, valamint koncert-, illetve kórusművet jegyez, melyek egy része napjainkban is visszaköszön az olasz hangversenytermek repertoárjából, s népszerűségük eredményeként az elmúlt évtizedekben CD-n is elérhetővé váltak. A zenei paletta mind szélesebb bejárásához nagyban hozzájárult, hogy a komolyzenei vonal mellett a balett és az opera világában is alkalma volt bizonyítani tehetségét.
 
Rota az 1933-as Treno popolare révén került első ízben kapcsolatba a filmvilággal, ám mivel az alkotás nem aratott nagy sikert, és a zenéjére sem figyeltek fel különösebben, majd tíz év szünet következett, amit a Giorno di nozze című vígjáték szakított meg. Innentől kezdve azonban nem volt megállás, haláláig bezárólag ugyanis évente legalább két-három filmzenét biztosan szállított. Score-jaira elsősorban a humor és a szatíra megjelenítése jellemző (melyeket előszeretettel ötvözött különféle stílusokkal, hangulatelemekkel), azonban ez nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül hagyta volna a filmek mondanivalóját, csupán a lehetőségekhez mérten igyekezett mindig egy adag abszurditást beleszőni kompozícióiba – komolyabb hangvételű zenéket szinte csak A Keresztapa első két részéhez és Shakespeare-adaptációkhoz szállított. Emiatt, illetve mert dallamait mesterien tudta úgy variálni, hogy szatirikusságuk mellett szívbemarkolóan, vagy akár tekintélyt parancsolóan is megszólalhassanak, műveinek hangzásvilága rendkívül színessé vált, felépítése pedig eltért az akkori Hollywoodban megszokottakétól. Pályafutása során olyan neves rendezőkkel dolgozott együtt, mint Francis Ford Coppola (A Keresztapa), Mario Monicelli (A nagy háború, Kutyaélet), Franco Zeffirelli (A makrancos hölgy), Luchio Visconti (Fehér éjszakák, A párduc) vagy Federico Fellini (Cabiria éjszakái), ám utóbbi három rendező a filmek mellett színdarabokhoz is gyakorta szerződtette őt.
 
A legszorosabb együttműködése Fellinivel alakult ki, aki az 1952-es A fehér sejket követően minden filmjéhez őt kérte fel zeneszerzőnek. E hosszú és rendkívül gyümölcsöző munkakapcsolat révén, amely barátsággal is párosult, a filmes világ egyik legtermékenyebb és legsikeresebb rendező-zeneszerző párosává váltak. Olyan mozik fűződnek hozzájuk, mint például az Országúton, a Szélhámosok, Az édes élet, a 8 és 1/2 vagy utolsó közös munkájuk, a Zenekari próba. Bár kevésbé volt termékeny Zeffirelli oldalán, a hatvanas évek vége felé bemutatott vállalkozásaik, A makrancos hölgy, valamint a Rómeó és Júlia mindkettejük számára fontos mérföldkőnek számított.
 
Az olasz zenetörténelem kiemelkedő alakjai között számon tartott Rota első jelentősebb nemzetközi elismeréseit Az édes élet (Grammy- és Golden Globe-jelölések), illetve a Rómeó és Júlia (BAFTA-nominálás) ihlette műveivel érte el. E díjkiosztókról A Keresztapa révén már nyertesként távozhatott, s bár Coppola örök érvényű alkotásának dallamaira az Akadémia tagjai is felfigyeltek, ám ők csak a második részért ítélték oda neki a szobrot, amit a szerző sérelemként élt meg, így azon az eseményen már nem tette tiszteletét. A komponista hirtelen bekövetkezett halála előtt nem sokkal fejezte be a Halál a Níluson című Poirot-történet zenéjét, valamint a Hurrikánnal kapcsolatos munkálatokat. Nino Rota munkássága előtt nemcsak hazájában, hanem Hollywoodban is tisztelegnek, és olyan komponisták tekintenek rá példaképként, mint Danny Elfman, Yann Tiersen vagy egykori tanítványa, Nicola Piovani.
 

Kulics László
2020.06.09.
 

Teljes filmográfia: 
 





  Kapcsolódó anyagok


Bernard Herrmann - Nino Rota centenárium
Beszámolók

Nino Rota
A filmzene legendái

Romantikus filmzenék
Kollaborációk, életutak