„A filmzene lényege, hogy nem egystílusú. Sokféle helyzetnek és stílusnak kell megfelelnie, ami hihetetlen rugalmasságot enged a zenén belül.”


Az elmúlt két és fél évtizedben a karrierjét apránként, lépésről lépésre építgető Alberto Iglesias mára eljutott oda, hogy Európa egyik legismertebb és legelismertebb filmes zeneszerzője lett. Felfelé ívelő töretlen karrierjét rengeteg kisebb-nagyobb díj övezi, elismert filmek készítésében működött már közre, s immár nemcsak neves spanyol rendezők fordulnak hozzá muzsikáért, hiszen legutolsó munkáján Ridley Scott-tal dolgozott. Azonban hiába az elismertség, a díjak és nem mellékesen a jó muzsikák, a komponista valahogy nem tudta megszerettetni magát a filmzenekedvelők szélesebb rétegével, aminek oka bizonyára abban is rejlik, hogy megbízásai sok esetben kevésbé ismert mozik. Emellett az is kijelenthető, hogy valódi tehetségét csak ritkán tudja megmutatni, hiszen a melodrámák és a fura vígjátékok terén nem igazán nyílik lehetősége egy zeneszerzőnek, hogy lehengerelje a közönséget. Ennek ellenére a kritikusokat már réges-rég megnyerte magának, hiszen ha ő komponál egy mozihoz, akkor jó eséllyel említésre kerül a neve az adott film kritikájában – ráadásul pozitív kontextusban. 

Alberto Iglesias, aki csak névrokona a spanyol könnyűzene két nagy ikonjának, Julio és Enrique Iglesiasnak, 1955-ben, San Sebastiánban született. A zenével szülővárosában kezdett megismerkedni, az alapokat itt sajátította el. Később a barcelonai Pompeu Fabra Egyetem zenei intézetében zongorázni tanult és a komponálás rejtelmeibe is belekóstolt, ezen irányú tanulmányait később pedig Párizsban folytatta. A nyolcvanas évek elején ismerkedett össze a később szintén ismert filmzeneszerzővé váló Javier Navarretével, akivel ezt követően egy Spanyolország-szerte sikeres formációt alkottak. 1981 és 1986 között több turné és album kísérte az együttműködésüket, mely leginkább az elektronikus zene terén hozott létre maradandót, s az itt kikísérletezett hangzás pedig nagy hatással volt Iglesias későbbi művészetére is. Már ebben az évtizedben felfedezte a filmes világ a fiatal szerzőt, első, rövidfilmes megbízásait egyik barátjától, Montxo Armendáriztől kapta, majd a bátyja, José Luis jóvoltából lett ismertebb a neve a Memoria universal című kisfilm révén. Az évtized közepén már hosszabb mozik is megtalálták (La conquista de Albania, La muerte de Mikel), sőt portugál filmesek is felfedezték maguknak (Balada da Praia dos Caes). Az áttörés azonban nem jött el, bár a filmesek szerettek vele dolgozni, de ekkor még igazából nem vált neves alkotóvá. Ehhez a spanyol filmművészet utóbbi három évtizedének egyik nagy alakja, Julio Medem kellett. Az 1991-es Tehenek esetében dolgoztak együtt először, a komoly kritikai siker Albertóra is ráirányította a figyelmet. A spanyol Oscarnak nevezhető Goya-díjra is ezen mozi apropójából lett először jelölve. A két alkotó barátsága az 1993-as Vörös mókus kapcsán mélyült el igazán. Medem komoly elismeréseket gyűjtött be a film kapcsán, díjakat nyert vele, és Iglesias sem maradt ki a dicshimnuszokból, sőt az első Goya-díját is megkapta a mozihoz született muzsikájáért. A rendező és a zeneszerző kapcsolata azóta is töretlen, 1996-ban második Goya-díját is egy Madem-film score-jával érdemelte ki (Földön egy angyal), míg a harmadikat 1999-ben vehette át a rendező nagy sikerű Az északi sarkkör szerelmesei című filmjének aláfestéséért. 2002-ben pedig szintén egy Madem rendezte alkotás zenéjéért kapott Goyát (Szex és Lucia).

Mindeközben Pedro Almodóvar személyében egy másik nagy spanyol rendező is belépett Iglesias életébe. Első közös munkájuk az 1995-ös Titkom virága volt, majd jött az 1997-es Eleven hús. Noha már ezek is sikeres és a kritikusok által magasztalt mozik voltak, azonban Almodóvar nagy nemzetközi áttörése 1999-ben került bemutatásra. A Mindent anyámról rengeteg díjjal kitüntetett alkotás lett, többek között a legjobb idegen nyelvű film Oscarját is elnyerte, Iglesias pedig a negyedik Goya-szobrát is hazavihette. A kritikusok és a rendező is azt jegyezte meg, hogy Iglesias nemzetközi filmzenei hangot volt képes beemelni a spanyol mozik világába, ami jelentősen hozzájárult az ország mozikultúrájának reneszánszához. A páros kollaborációja az új évezredben sem ért véget. A 2002-es Beszélj hozzá és a 2004-es Rossz nevelés sokat lökött a szerző karrierjén, hiszen ezeket követően már nemcsak spanyol megbízások érkeztek számára. A 2006-os Volver kapcsán értek el a csúcsra, mivel itt ért be mindaz, amit Iglesias Almodóvar filmjeihez zeneileg kigondolt. Ez pedig nem más, mint a tradicionális spanyol zenének és a modern komolyzenének, illetve a slágeres kompozícióknak az ötvözése. Mindezzel a hetedik Goya-díjat is be tudta gyűjteni a szerző, emellett az Európai Filmakadémia díját is megkapta. 2009-ben a Megtört ölelésekkel jelentkezett Almodóvar (újabb Goya- és Európai Filmakadémia-díj a zenéért), 2011-ben pedig A bőr, amelyben élek került bemutatásra, szintén Goyát érő muzsikával.

Almodóvar és Madem filmjeivel a nemzetközi figyelem is megérkezett. Első ilyen megbízása a 2002-es, John Malkovich rendezte Táncos a házban című thriller volt, melynek muzsikáját a Velencei Filmfesztiválon díjazták, majd egy évvel később érkezett az Oliver Stone rendezte Fidel Castró-s dokumentumfilm, a Comandante muzsikája. A valódi nemzetközi siker azonban 2005-ben jött el a Fernando Meirelles rendezte, John le Carré regényéből készült Az elszánt diplomata score-jával. Az afrikai dallamok és a szerző sajátos stílusvilágából nagyszerű, egyedi, helyenként nyomasztó hangzásvilágú muzsika született, mely az első Oscar-jelölést jelentette Iglesiasnak, emellett a Brit Filmakadémia is nominálta munkáját az év legjobb zenéi közé, s Cannes-ból is díjjal térhetett haza a film aláfestése. 2007-ben a Marc Forster rendezte Papírsárkányokkal erősítette hírnevét. Iglesias (csakúgy, mint Az elszánt diplomata esetében) ekkor sem pusztán az autentikus hangszerekre épített, hanem komoly szerepet szánt a szimfonikus zenekarnak is. A zeneszerző rengeteg különböző, főleg népi hangszert alkalmazott, melyek többsége afgán, de akad közöttük indiai, iráni, sőt észak-afrikai tradicionális instrumentum is. A színvonalas score ismét Oscar-jelölésre vezette a szerzőt. 

2008-ban Steven Soderbergh nagyon várt, ám elég felemásra sikerült dupla életrajzi mozijához, a Che – Az argentin és a Che – A gerilla komponált muzsikát, ám a film kuszasága a score-on is nyomott hagyott, bár a világzenei dallamok és a szimfonikusok keverése ebben az esetben is dicsérendő. Iglesias 2011-ben Dominik Moll A szerzetes című művéhez komponált, ám ebből az évből fontosabb kiemelni a szintén John le Carré regényéből készült Suszter, szabó, baka, kém régi vágású szimfonikus muzsikáját, melyért újfent Oscar- és BAFTA-jelölésben részesült és megnyerte az Európai Filmakadémia díját. A World Soundtrack Awardson pedig az évi teljesítményéért az év zeneszerzőjének, a Suszter, szabó, baka, kém score-ját pedig az év filmzenéjének választották. Iglesias legnagyobb volumenű megbízására 2014-ben került sor, Ridley Scott Exodus: Istenek és királyok című ókori eposzához lett kiválasztva. A szerző ekkora projektet korábban még soha nem kapott, sőt a kalandzenék és a nagyszabású epikus muzsikák is távol álltak tőle, ám megbirkózott a feladattal és egy nagyszabású, világzenei elemekkel fűszerezett muzsikát komponált.

Iglesias a filmzenék mellett egyéb zeneművekkel is foglalatoskodik. A kilencvenes években négy balettzenét írt, de szerzett már darabokat vonósnégyesre, zenésített meg verseket, komponált nyolctételes zenekari művet kórusra és szimfonikusokra, illetve különleges hangzású elektronikus megoldásokkal színesített zenekari és kamaradarabos kompozíciók is fűződnek a nevéhez. 
 

Gregus Péter
2015.03.21.
 

Teljes filmográfia: