Az afgán származású író, Khaled Hosseini 2003-ban adta ki első regényét, a The Kite Runnert, mely hazánkban Papírsárkányok címmel 2005-ben jelent meg. A mű igen komoly nemzetközi sikert ért el a kritikusok és az olvasók körében is, jól jelzi ezt az a tény, hogy a megjelenés után öt évvel még mindig a bestsellerlisták élvonalában található. Ahogy az már lenni szokott a sikeres, különleges helyszíneken játszódó és aktuális témát feldolgozó könyvekkel, a Papírsárkányok sem kerülhette el a filmes feldolgozást. A mozi elkészültének kedvezett az is, hogy Hollywood egyre bátrabban mer nyitni a sztereotípiáktól mentes iszlám-témák felé, továbbá a regény szövege már eleve filmszerűen íródott, emiatt a forgatókönyvíróknak sem volt nehéz dolguk. A sikeres irodalmi alapra korán lecsapó producereknek így nem volt más teendőjük, mint egy jó rendezőt találni, olyat, aki képes egy lírai, jelentős gondolatokat magában foglaló regény méltó filmes adaptációjára. A legalkalmasabbnak végül azt a Marc Forstert találták, aki eddigi filmjeivel (Szörnyek keringője, Én, Pán Péter, Maradj!, Felforgatókönyv) már bizonyította, hogy igazán sokoldalú és tehetséges rendező. Munkáit jól jellemzi, hogy azok történetei – stílusuktól függetlenül – emberiek, az átlagos nézőnek is jó szórakozást nyújtanak, mindemellett a filmjeiben rejlő gondolatok közérthetően, ugyanakkor mégis művészi formában jelennek meg. A Papírsárkányokhoz pedig egy ilyen rendező kellett.


A film cselekménye a szovjet megszállás előtti Afganisztánban indul. A történet középpontjában Amír, egy tehetős kereskedő fia, illetve Hasszán, a kereskedő alkalmazásában álló szolga fiának hányatott sorsú barátsága áll. A gyerekek felhőtlen kapcsolata egy papírsárkány-röptető verseny után, Amír árulása miatt tragikus véget ér. Húsz évvel később az USA-ban élő Amírt még mindig gyötri a bűntudat. Ezért egyfajta vezeklésként visszatér a tálibok uralma alatt álló Afganisztánba, hogy megmentse Hasszán fiát, és ezzel együtt saját magának is feloldozást adjon a több éve elkövetett, és egész életét megpecsételő fiatalkori bűnéért.

A mozi megtartotta a regény legfőbb erényeit, így a megrendítő barátság, a súlyos hibákért való vezeklés, a bűnhődés és a szeretet legalább olyan jól jelenik meg a vásznon, mint a könyv lapjain. Sokáig az idei díjszezon egyik legnagyobb esélyese volt a mozi, azonban a rengeteg pozitív kritika ellenére mégsem nyert el egyetlen jelentősebb díjat sem. Egyedül a score-t, és az azt jegyző Alberto Iglesiast jelölték több helyen is (Golden Satellite, BAFTA, Golden Globe, International Film Music Critics Awards), ráadásul ezzel a zenével a komponista egy Oscar-jelölést is kiérdemelt.


A Papírsárkányok történetéhez, illetve a cselekmény helyszínéhez természetesen arabos dallamvilág illik, és ezt meg is kapjuk a zenétől. Iglesias (csakúgy, mint Az elszánt diplomata szintén Oscar-jelölt zenéjének esetében) most sem pusztán az autentikus hangszerekre épít, hanem erőteljesen érezni a háttérben a szimfonikus zenekart is, jelen esetben a The Hollywood Symphony Orchestrát. Azonban a score ettől még nem válik tipikus nagyzenekari filmzenévé, mivel a különböző egzotikus hangszerek jelenléte olyan erős, hogy inkább ezekre figyel fel az ember, és nem a jól ismert vonósszólamokra. A zeneszerző rengeteg különböző, főleg népi hangszert alkalmaz, melyek többsége afgán, de akad közöttük indiai, iráni, sőt észak-afrikai tradicionális instrumentum is. Többen egyébként pont ezért támadták a Papírsárkányok zenéjét, mivel nem tisztán az afgán népi dallamvilágra, illetve az ott élő népek hangszereire épül, tehát a zene nem afgán, hanem olyan, mint amilyennek egy európai komponista azt elképzeli. Persze ezt az ellenvetést szinte bármely világzenei/népzenei hangzással rendelkező score-ral szemben meg lehet fogalmazni, én azonban úgy vélem, hogy a hallgathatóság rovására menne, ha kifejezetten az adott nép zenei világát idéznék meg az ilyen koncepció alapján íródott filmzenék. Így a Papírsárkányok esetében sem zavaró, hogy aláfestésében néha érezhetően latinos ritmusok keverednek arab vagy afrikai dallamokkal, amiket mondjuk indiai hangszerek szólaltatnak meg. Iglesiasnak érezhetően nem az volt a célja, hogy afgán népzenét írjon, inkább az adott világ hangulatát akarta zeneileg leképezni.

A filmet helyi énekesek dalaival próbálták meg zeneileg autentikusabbá tenni – sajnos a kiadott albumra is felkerültek ezek a felvételek, foglalkozni azonban nem érdemes velük. A score-ban felhasznált arab, illetve keleti hangszerek közül fontos szerep jut az oudnak, a santurnak, vagy a kifejezetten afgán hangszernek számító rubabnak, továbbá a bansurinak, illetve a török klarinétnak. Azonban ezeken az instrumentumokon nem helybeli zenészek játszanak, a számtalan különböző gitár egyikén például a Hans Zimmer-közeli Heitor Pereira penget, míg az elektromos csellót a hangszer "koronázatlan királya", Martin Tillman szólaltatja meg.

A score igen összetett hangszerelésű világzenei stílusa már a nyitó témában ("Opening Titles") megmutatkozik. Ugyanez folytatódik a második trackben ("The Call, Kabul 1978") is, ami egy aszimmetrikus tétel, két teljesen eltérő stílusú részből tevődik össze. Az elején még kifejezetten az arab dallamvilág dominál, amit aztán egy hirtelen dinamikai váltás után spanyol ritmussal dúsít fel a szerző, ráadásul mindezt egy erős klezmeres klarinétdallammal teszi igazán pikánssá.


A score bizonyos szempontból felemás, mivel felejthetetlen, rendkívül jól sikerült részekkel is rendelkezik, ugyanakkor kevésbé emlékezetesekkel is, de szerencsére nem utóbbiak vannak túlsúlyban. A jól sikerült tételeket leginkább a tökéletes hangszerelés, és az egyes népi hangszerekre írt pazar dallamok teszik emlékezetessé. Az ebbe a csoportba sorolható trackek közül is kiemelkedik a "Kite Tournament", mely összetettségével és a felvonultatott zenei ötletességével az album csúcspontja. Ebben a tételben erősen keltás, íres hangulattal indít a szerző, majd ez csap át egy spanyolos, arabos és indiai motívumokat magába foglaló, komolyzenei kisegítést is kapó hamisítatlan világzenébe. Szintén hasonló jókat lehet elmondani a "Kite Shop"-ról is, melyben gyakorlatilag egyetlen dallam sem ismétlődik, mégis nagyon egységes a zene, olyan, mintha nem is előre forgatott képsorokhoz írták volna. Ugyancsak az érdekesebb részek közé sorolható a "Sin" című tétel is, mely enyhén morriconés utánérzése miatt emelhető ki a sorból – ennek borús témája néha-néha még felbukkan az album további részeiben is. Hagyományos értelemben főtémának nevezhető dallam azonban nincs, inkább a jellegzetes hangszerelés és az ebből fakadó hangulat teszi nagyon egységessé a zenét.

Az albumra felkerült utolsó két instrumentális tétel kicsit összefoglalja az addig hallottakat. Megidézik, sőt néhol kibővítik a már megismert dallamokat, így különösen szép a "Fly a Kite"-ben használt gitárra írt téma, mely az albumon már korábban is felbukkant, hangsúlyos szerepet azonban csak ebben a tételben kapott. Nem mellesleg a vájtfülűek egy korábbi Mark Knopfler-filmzene (Cal) dallamaira is asszociálhatnak a hallottak alapján, de egyébként ez a tétel egy az egyben beillene egy szolidabb Dire Straits-féle instrumentális számnak. Az albumon szereplő Iglesias-kompozíciók a "Reading the Letter"-rel zárulnak, mely a már említett morriconés dallammal indul, aztán egy-két pengetős hangszerre írt szólam után egy szép zongorajátékkal ér véget.

A már részletezett utolsó két instrumentális tétel rendkívül szép lírai befejezést adna az eddig hallottaknak, azonban az albumot záró szám, Sami Yusuf szerzeménye, mely a lemezre felkerült dalok legjobbika, kicsit megtöri a varázst. Az iráni származású énekes 2003-ban íródott "Supplication" című felvétele különleges, populáris zenei hatásoktól mentes alkotás. Mély, fülbarát zúgásból formálódik ki az enyhén a Dead Can Dance-re hajazó énekes rész, melynek csúcspontja az, amikor Yusuf angolra vált. Ugyanakkor bármennyire is jó a dal, nem az album végén kellett volna elhangoznia.


Azt el kell ismerni, hogy a score nem tart egy egyenletesen magas színvonalat, időnként sajnos ellaposodik, de ez inkább annak tudható be, hogy a film bizonyos jelenetei megkívánták a disszonáns, a világzenei stílustól távol álló kompozíciókat ("Russians Invade", "The Stadium"). Az "Escape" című track pedig olyan, mintha Marco Beltrami korai horrorzenéinek egyik tételét hallgatnánk. A score ezen részei egyébként azt bizonyítják, hogy Alberto Iglesias egy igen sokoldalú zeneszerző, de tény, hogy inkább a dráma és a világzene stílusában mozog otthonosabban.

Az albumon az egyes tételek nem túl szerencsés módon lettek elhelyezve, ugyanis Iglesias instrumentális zenéit rendre megszakítják különböző betétdalok. Ez az albumszerkezet azért is érdekes, mivel a zenét megjelentető Deutsche Gramophone az egyik legrégebbi, minőségi kiadványairól híres komolyzenei kiadó. Ezért is nehezen érthető, hogy miért nem külön van a score, és külön a betétdalok.

A Papírsárkányok zenéje esetében párhuzamot kell vonni a Bábelével, mivel alapjában véve valami hasonlóval van dolgunk. Azonban a két alkotásnak csak a koncepciója egyezik meg, vagyis gitár és autentikus hangszerek, dallamok alkalmazása. A legnagyobb különbség azonban a kivitelezésben van. A Bábelt jegyző Gustavo Santaolalla csak összekeverte a pengetős instrumentumait egy-két autentikus arab hangszerrel, így egy fantáziátlan és erőltetett, a tehetségtelenség jegyeit mutató zenét sikerült megalkotnia. Iglesias ezzel ellentétben bátran meri alkalmazni a népi hangszereket, ráadásul mindezt olyan profin, mintha ezeket már régóta használná műveiben. Továbbá a Papírsárkányok alá megalkotott dallam és stílus is lényegesen összetettebb, pláne hallgatóbarátabb, mint Santaolalla tavalyi Oscar-díjas alkotása.


Alberto Iglesias sajnos ezen teljesítménye után sem fog Hollywood legfoglalkoztatottabb zeneszerzői közé tartozni. Idén azonban két komoly munkája lesz, mivel Steven Soderbergh Che Guevaráról készített dupla életrajzi filmjéhez (Che – Az argentin, Che – A gerilla) is ő készíti majd a zenét.