A hollywoodi stúdióvezérek, nem bízván a véletlenre a sikert, gyakran nyúlnak bejáratott alapanyagokhoz, ennek következtében láthattunk megannyi remake-et, illetve kipróbált, ám emiatt sablonos családi vígjátékot, illetve akciófilmet az elmúlt egy évtizedben. Minekután a moziba járók jelentős része egyértelműen beleunt ezekbe, valami új után néztek, amely ugyan közismert, de nem annyira, hogy ne lehetne egy újabb bőrt lehúzni róla. Ezen "újdonságot" végül a XIX. századi gyerekmesék világában találták meg, amiket ugyan szinte mindenki ismer, ám filmen soha, vagy nagyon régen kerültek feldolgozásra. Ennek következtében 2010-ben Aranyhaj került nagy gubancba, 2011-ben Piroska debütált a vásznon, tavaly Hófehérke kétszer is feltűnt a mozikban, idén Jancsi és Juliska a Boszorkányvadászokban modernizált formában aprítja a banyákat, 2014-ben pedig Csipkerózsika is felébred sokéves álmából, ráadásul hamarosan Hamupipőke is felbukkan majd, hogy vele teljesedjen ki a legismertebb Grimm-mesék feldolgozásának sora. Hollywood tulajdonképpen négy év alatt letudja az ismert író fivérek legjelentősebb munkáit – hogy aztán utána az ötlettelenség mit hoz, az majd kiderül.


Hófehérke története talán a világ legismertebb meséjének számít, a Walt Disney által halhatatlanná tett rajzfilmes feldolgozása miatt mindenképpen kiérdemli ezt a titulust. A Hófehér és a vadász azonban nem ezt a változatot követi, mint ahogyan az eredeti Grimm-félét sem, már ha egyáltalán lehet a Hófehérkével kapcsolatban eredetiről beszélni, hiszen az író páros saját verzióját is több népmeséből gyúrta össze. Tehát a 2012-es mozi alapul veszi a sanyarú sorsú leány regéjét, de alaposan át is értelmezi azt, így aztán egy helyenként sötét, néhol meseszerű, kissé elnagyoltan, de azért kidolgozott misztikummal rendelkező sztori született. Véleményem szerint, ha elfogadjuk azt, hogy filmre akarták vinni Hófehérkét, akkor ennél jobban nehezen lehetett volna ezt megtenni. Ezzel nem azt mondom, hogy Rupert Sanders rendezői debütálása jó lenne, de sokkal jobbat ebből az alapanyagból, ezen koncepció mentén nemigen lehetett kihozni.

A film megítélése elég vegyes lett. A kivitelezésre például nem lehet panasz, így megérdemelten kapott Oscar-jelölést és egyéb elismeréseket Colleen Atwood, aki sokadjára alkotott emlékezetes kosztümöket, illetve a vizuális effektesek filmakadémiai jelölése sem kérdőjelezhető meg. Az elsőfilmes Sanders a reklámok világából érkezett, és egy rövidke filmmel nyerte meg magának a stúdiót – ebben az ötpercnyi munkában pedig a későbbi mozi legjellemzőbb részei is szerepeltek már. Probléma igazából az ő teljesítményével kapcsolatban sem vethető fel, mivel vizuálisan erős munkát produkált. A színészek közül a vadászt megformáló Chris Hemsworth hozza azt a marcona hőst, akit a Thorban is láthattunk tőle, a herceget alakító Sam Claflin karakterét pedig sikerült olyan laposra írni, hogy nemigen tűnik fel a jelenléte. Sokkal izgalmasabbak viszont a törpék, akikből gengsztereket faragtak, és bizony számomra a kis haramiák voltak a legkellemesebb meglepetései a mozinak, s ebben az is közrejátszott, hogy többüket olyan neves és jó színészek formálják meg, mint például Bob Hoskins, Ian McShane, Ray Winstone, Nick Frost vagy Toby Jones.


Végezetül pedig a színészgárda bemutatása kapcsán ejtsünk pár szót a két női főszereplőről, ugyanis ha valamiben, hát itt megtaláljuk a mozi legfőbb negatívumát. A gonosz mostoha, vagyis Ravenna karakterét Charlize Theron alakítja, akinek rettentő módon jót tett a pár évnyi szerényebb reflektorfény, hiszen a Pszichoszingli és a Prometheus után egyhuzamban harmadszorra is emlékezetes alakítást nyújt. Sok színésznő valószínűleg engedett volna a csábításnak, és elripacskodta volna a gonosz mostohát, azonban Theron egy velejéig szívtelen, összetett karakterré változtatta a szépségre vágyó királynőt – alakítása sok tekintetben rokonítható Tilda Swinton Narniát uralni kívánó, lelketlen fehér királynőjével. Azonban a másik női főszereplő, azaz Hófehér már más tészta, ugyanis a világ legismertebb tátott szájú nője, vagyis Kristen Stewart egyszerűen botrányos színész. Csakúgy, mint az Alkonyat-filmekben, itt is három arckifejezésből próbálja összehozni a karakterét, ám a kicsit nyitott, a nagyon nyitott és a csukott száj, valamint az ezekhez párosuló távolba révedés egy idő után nem elégséges. Olyannyira nem, hogy a filmet gyakorlatilag ő siklatja ki, hiszen a történet szerint egyfajta messiás, aki elhozza a reményt a pusztuló országnak, és ő egy mesebeli Jeanne d'Arc is, aki csatába hív egy komplett sereget, azonban mindebben teljesen hiteltelen és erőtlen. Tudván, hogy mennyi valóban tehetséges fiatal színésznő van, különösen sajnálatos Stewart felszínen tartása.

A mozinak azonban akad még egy kétségtelenül pozitív alkotóeleme: a zenéje. Szerzője, vagyis James Newton Howard igen rapszodikus időszakát éli, hol fenn, hol lenn van a munkáinak színvonala, szerencsére a Hófehér és a vadász score-ja felfelé ívelő időszakának produktuma, amely ugyan nem minden pillanatában emlékezetes, de mégis az utóbbi egy-két év legjobb Howard-zenéje. A kétezres évek második felében a komponista szinte nem tudott hibázni, ám az utóbbi időszakban szállított munkái igencsak felemás megítélés alá esnek. Az utazó vagy a Zöld Lámpás kapcsán nemigen lehetett őt dicsérni, és éppen ezért volt örvendetes, hogy 2012-ben két egészen jó muzsikával is jelentkezett, ugyanis a hófehérkés muzsika mellett Az éhezők viadalához írt kompozíciója is kellemes score lett, s mindkettőre tökéletesen jellemző, hogy idő kell nekik, mire beérnek.


A Hófehér és a vadász zenéje legalább annyira egy tipikus Howard-muzsika, mint amennyire nem. Stílusát tekintve sokat merít az M. Night Shyamalan-filmek aláfestéséből, illetve a szerző olyan újabb műveiből, mint például a Véres gyémánt score-ja, de a hangszerelést tekintve jóval morózusabb és sötétebb, mint amit megszoktunk tőle. A film szinte az elejétől a végéig egy szomorúan küzdelmes történetet mesél el, ennek megfelelően mesébe illő játékosságot egyáltalán nem is hallunk a score-ban, tulajdonképpen a sötét fantasyvé varázsolt sztori meg is követeli ezt. Ám azzal, hogy szinte pillanatokra sincs benne tisztán klasszikus zenére hajazó elem, sőt tekintélyes mennyiségben elektronikus megoldásokkal van díszítve, ugyanakkor mégis a közismert epikus filmmuzsikák alapján építkezik, valami egészen különleges hangulatot sikerült létrehoznia a szerzőnek. A rendező is dicsérte ezért Howardot: "Komoly kihívást jelentett számára, hogy egy olyan klasszikus score-t kellett létrehoznia, amely egyszerre modern és időtlen. Ezt az egyensúlyt nehéz volt megtalálni, de James képes volt rá."

A grandiózus hangzás kialakulását a nagyzenekar és a dübörgő dobeffektek mellett egy kórus is szolgálja, igaz, ezt a filmben néhol igen elnyomják a hangkeverők, így a CD legizgalmasabb mozgalmas tétele, a "Warriors on the Beach" a filmben már nem annyira ütős. A sötéten mesés hangzás áldozatai lettek a himnikus, lágy énekes mozzanatok, hiszen a dinamikus kórusrészek mellett ezeknek alig van szerepük, szinte csak a nyitányban ("Snow White") és a fináléban ("Coronation") hallható ekképpen a kórus. Ravenna és seregének zenei környezetére a rézfúvósok jellemzőek, kürtök és harsonák jelzik a sötét erőket ("I'll Take Your Throne"), és olykor népzenei fúvós hangszerek hangja is felfedezhető ("Tower Prayers"). Koncepció volt az is, hogy bizonyos pillanatokban a zenét csipetnyi disszonanciával törje meg a szerző. Az ambient részekért, Mel Wesson mellett, Atticus Ross (Éli könyve) testvére, Leopold felelt, munkájuk pedig olykor az előtérbe kerülvén tisztán kivehető ("You Cannot Defeat Me"), de több alkalommal csak a különleges hangzás kialakításához kellettek, így, mondjuk úgy, fülelni kell, hogy kihalljuk a megoldásaikat ("Fenland in Flames", "I Remember That Trick").


Howardról talán nem is szükséges megemlíteni, hogy a drámai mélység zenei megteremtésének egyik nagymestere, és ezt a képességét most is fitogtatta. Cselló, csilingelő harangok, hárfa és természetesen zongora felhasználásával érte el ezt ebben a score-ban, a kisbőgőnek pedig különösen gyászos hangulatot szánt. Az instrumentumot a Howarddal többedjére dolgozó Maya Beiser szólaltatta meg, játékára szép példa a "Journey to Fenland" vagy a "You Failed Me Finn". A zongora legszebb felbukkanása talán a "Sanctuary" esetében hallható, bár ezt a tételt is a vonósok szárnyalása röpíti előre, de e track kifejezetten a szerzőtől kedvelt, régi nagy darabokkal rokonítható.

A csendesebb és a dinamikusabb részek szinte egyenlő arányban vannak jelen, s nagyjából azonos minőségűek is, ám Howard valahogy jobban boldogul a finomabb megoldásokkal, így e score-ból is ezek az emlékezetesebbek, főként, amikor a két főtémát variálja. Azonban azt sem állíthatom, hogy a mozgalmasabb zenei részek sokkal elmaradnának az elégikusabb társaik minőségétől, hallgassuk meg például a "White Hart" című tételt, mely egy nyugodt, gyönyörű felvezetés után ütős akcióba csap át. Szóval talán úgy igazságos, ha a két hangulat között döntetlenre hozom ki az állást.


Végül kötelező megemlékezni az albumon szereplő két dalról, mivel nem tucatproduktumok. Ioanna Gika egyik verse már a forgatás elejétől ihletforrása volt a rendezőnek, az énekesnő "Gone" című dala pedig egy tökéletes andalító altató. A Florence + The Machine "Breath of Life" című stáblistadala még ennél is jobb. Az angol indie rock bandának már kijárt egy nagyobb filmes felbukkanás. A két szám zenekari része egyébként Howardhoz fűződik, aki olyannyira sikeresnek bizonyult e mesevilágban, hogy a második részen túl, a Csipkerózsika 2014-es feldolgozásához (Demóna) is ő komponál majd.