Régóta beharangozott film volt a Mutáns krónikák, és a vele kapcsolatos előjelek is biztatóak voltak. Azonban a rendre eltolt premier, illetve a rendezőváltások után, a lelkesedés szépen lassan alábbhagyott a mű iránt. A végül DVD-re száműzött alkotás pedig több mint csalódás lett, mivel megközelíti Uwe Boll szintjét. Alulról. A történet harmatgyenge, ráadásul nincs eleme, ami ne lenne valahonnan ismerős. A sztori szerint létezik egy bizonyos Gépezet a Földön, ami mutánsokat gyárt. Ezt egy nagy háborúban legyőzi az emberiség, és a föld alá temetik. Telnek-múlnak az évszázadok, és elérkezünk 2707-be, amikor is egy újabb nagy háborút vívnak bolygónk népei. Az egyik csata közepette véletlenül beomlik a Gépezetet takaró kőlap, az alatta rejtőző mutánsok pedig a felszínre kerülnek, és gyorsan meg is kezdik az emberek módszeres kiirtását. Az eddigi történet még eredetinek is hathat, azonban ez a filmnek csupán első egytizedét jelenti, sajnos utána már a több tucatszor ellőtt klisék sorozata következik. Vagyis egy kis csapat alakul, melyben ott a kiválasztott, aki legyőzheti a gonoszt. Ahogy közeledik a maréknyi sereg a cél felé, úgy fogyatkozik meg. Ugye ismerős? A film egyébként egy azonos című szerepjátékon alapul, de a címen kívül a kettőnek sok köze nincs egymáshoz. A készítők többsége kezdő, vagy legalábbis túl sokat még nem tett le az asztalra. Nem úgy, mint a színészek némelyike, mivel több ismertebb név is feltűnik a filmben. John Malkovich szerencséjére csak egy nyúlfarknyi szerep erejéig tette nevetségessé magát, a többieknek viszont már nem volt ilyen mázlijuk. Ron Perlman egy harcos szerzetest alakít, Thomas Jane pedig egy tökös katonát formál meg, míg Devon Aoki egy kardforgató zsenit (mi mást?). Becsületükre legyen mondva, hogy a lapos párbeszédeket és közhelyek tömegét megpróbálják jól előadni, de mivel a dialógusok és a történet ezer sebből vérzik, így a színészek is inkább súlyosbítanak az alkotás nézhetetlenségén.


Az egész filmre talán az a legjellemzőbb, hogy olyan, mint egy számítógépes játék, de ott legalább tudja az ember irányítani a karaktereket, hogy mégse a legtriviálisabb módon halljanak már meg, vagy legalább legyen esélyük, és ne késsel vívjanak meg a mutánsokkal. De itt sajnos nem adatik meg a lehetőség, hogy egy klikkeléssel fegyvert váltsunk, továbbá a látványvilágot se lehet megkerülni, mert ha valami gyatra, hát akkor ez az. Pénz nem volt sok a filmre, ez jól látszik is, de ebben az esetben nem kellene grandiózus látványelemeket betervezni, mert úgyis röhejesek lesznek. Ez egy olyan tény, melyet egy hasonló filmnek sem sikerült még megcáfolnia. Alapvetően rossz koncepció mentén lett kidolgozva a Mutáns krónikák látványvilága, hiszen az 1940-es évek világát idézi meg, mellyel nagyjából azt akarták hangsúlyozni, hogy a jövőbeni nagy háború a második világháborúhoz lesz hasonlatos. Így dédszüleink bútorzata és ruhatára köszön vissza a hétszáz év múlva játszódó történetben, ami azért már önmagában is elég vicces, de a készítők itt nem álltak meg, mert ennél merészebb ötletekkel terhelték meg a látványvilágot. Így a felnőtt katonák öltözete Hitlerjugend-szerűen térdzokni és rövidnadrág lett, vagy ilyenek a művészi kivitelezésű megoldásnak szánt, olykor-olykor felbukkanó gyér színvilágú képek.

A film egy része a Hollywoodon mostanában egyre jobban eluralkodó, üres greenboxos díszletben felvett jeleneteken alapul. Én nem tartom túl sokra ezt a módszert, mert csak igen kevés alkotás az, aminél működhet ez a technika. A 300, illetve a Sky kapitány és a holnap világa esetében ez a módszer a mozi veleje, ettől lett különleges, de ezeknél volt is pénz a megvalósításra. A Mutáns krónikák esetében nem állt rendelkezésre kellő összeg, ezért a trükkök kritikán aluliak, és jól példázzák ennek a technikának a hátulütőjét, vagyis azt, hogy valami könnyen önmaga paródiája lehet, ha nincs megfelelően kidolgozva. Itt pedig nincs, és így sok esetben olyan érzésem volt, mintha Fritz Lang 1927-es Metropolis-át nézném. És hát lássuk be, ha valamiben a legmodernebb technikát úgy használják fel, hogy a film több jelenetének a kinézete – nem szándékosan – a nyolcvan évvel ezelőtti némafilmeket idézi, akkor ott tényleg nagyon elronthattak valamit. Néhány számítógépes hátteret egyszerűen már meg sem mertek mutatni, így ezeket sűrű eső és hóesés mögé rejtették, vagy éppen olyan sötét van, hogy alig vehető ki valami. Pedig nem minden ötlet volt rossz, például az elsőre nevetségesnek tűnő, gőzzel hajtott űrhajók néhol egész szépen kidolgozottak, vagy a végső összecsapás látványvilága is elfogadható, illetve látható, hogy a maszkokkal is foglalkoztak. Viszont a 300-ban látottakhoz hasonlóan fröccsenő vér, a gagyi (nincs rá finomabb szó) zöld hátteres trükkök, az olcsó tévéfilmes pirotechnikai megoldások gyakorlatilag élvezhetetlenné teszik a filmet.


Ha van pozitívum a Mutáns krónikákban, akkor az a filmzene. Richard Wells gyakorlatilag ismeretlen komponistaként cseppent a műbe, és gondolom, a névtelenségből való kitörés reményében használt fel több igen figyelemreméltó megoldást is. Az efféle alacsony költségvetésű produkciókhoz általában valami elektronikus zenékkel foglalkozó nevenincs ember szokott összedobni aláfestést, mely többnyire azt jelenti, hogy lemásol már létező zenéket. Azonban Wells alkotásában mindennek nyoma sincs. Nagyzenekari művet álmodott meg, és a film többi alkotójával szemben ő meg is tudta valósítani elképzelését, ráadásul mindezt úgy, hogy egy értékelhető produktum született. Munkáját az a Benjamin Wallfisch segítette, aki Dario Marianelli zenéi esetében szokta betölteni a karmesteri és hangszerelői posztot. Talán az ő jelenléte is segítette azt, hogy a zenekar ennyire erős dinamikával szól. Tehát a főszerep a szimfonikusoké, őket egészíti ki olykor egy magányos zongora vagy gitár szólójátéka. A zenében feltűnik egy kórus is, melyről elsőre azt hittem, hogy elektronikus, de bizonyos trackek meggyőztek, hogy valódi énekesek kaptak helyet a műben.


A score-ban erős a kohézió, noha akció-, horror- és drámai elemeket is tartalmaz, de nem venni észre, hogy a stílusok közt jelentős eltérések lennének, ráadásul pont ez a változatosság az, ami miatt nem lesz unalmas a lemez. A hősies akciórészek legjellemzőbb darabja a főtéma, melyet rögtön a kezdő track, a "Take Off" mutat be, de több tétel esetében is visszaköszön még. A kürtön előadott, epikus hangvételű dallam jól illik a hősies küzdelemhez, de a tétel leginkább egy indulóra emlékeztet, ami szintén nem idegen a történet stílusától. Ezen részekben némi elektronikus megoldás is felfedezhető, főleg különböző dobalapok formájában. Többször Trevor Jones sötét, erős dinamikával rendelkező, vonósokra épülő alkotásai jutottak eszembe, mint például a "Give Me Twenty Men", a "The City Burns" vagy a "Mutant Chronicles End Credits" hallgatása közben.

Néhány track a horrorzenék elemeiből építkezik, de sohasem megy át idegesítő hentelésbe. Ezen tételek egy részében sikoly, torzított hang is szerepet kap, egy mutánsokról szóló filmbe ez pont illik is. De kétségkívül nem ezek adják a zene fő erényét, ráadásul kissé több is került az albumra, mint amennyi ideális lett volna. A score harmadik nagy eleme a drámai, csendesebb, bensőséges zenék, melyek döntően kórusból, csellóból, zongorából és a nagyzenekar visszafogott hangjaiból építkeznek. Ilyen tétel a "The Night Before", melyben a lágyan szóló kórusé a főszerep, vagy a "Mitch and Adelaide", melyben a zongora dallamai csordogálnak. Illetve kiemelhető még a "How Much Do You Weigh?", ahol a gitár és harangjáték hangjai keverednek szép egységgé, de a különböző autentikus ütős hangszerekből felépülő, túlvilági hangzású "Monastery" is említésre érdemes része a műnek.


A szerzőt dicséri, hogy több jelenetet is a score mentett meg a teljes hiteltelenségtől, nézhetetlenségtől. Wells zenéje jól bizonyítja, hogy a szimfonikus muzsika is éppúgy illik egy napjainkban készült akciódús sci-fi alá, mint az elektronikus zenék. Nagy fricska ez azon komponistáknak, akik blockbusterekhez dobálnak össze klisés, újrahasznosított, döntően elektronikus aláfestő zenéket. Wells C-kategóriás filmhez írt munkájáról ugyanis, a mozi ismerete nélkül, az ember azt feltételezné, hogy egy nagy költségvetésű alkotáshoz íródott. Remek bemutatkozás, kíváncsian várjuk a folytatást.