A 2003-as év legnagyobb filmes mellényúlása A szövetség címmel futó XIX. századi "szuperhősökről" szóló történet volt. Az alapjában véve ötletes és a látványvilágát tekintve sem megvetendő mozi csúfos fogadtatásának oka a rendező, Stephen Norrington személyében keresendő, aki szinte mindenkivel összebalhézott a forgatás alatt és után – a premierre például el sem ment. A film főszereplőjével, Sean Conneryvel sem kímélték egymást, a színész többször is beolvasott a direktornak, annak kreatív ötleteit vitatta, a végeredmény ismeretében pedig lehet, hogy szerencsésebb lett volna megfogadni az egykori 007-es tanácsait. A szuperhősös mozik az évtized elején indultak el legújabb hódító útjukra, szinte mindegyikük valamely képregény lapjairól került fel a vászonra. Nem volt kivétel ez alól Alan Moore író és Kevin O'Neill grafikus közös gyermeke, a The League of Extraordinary Gentlemen sem, mely a képregények világában egy merész és ötletes elképzelés miatt lett igen sikeres. Az 1999-ben induló sorozat igen gyorsan a filmesek látómezejébe került, így igazából nagyon kultstátuszba sem tudott még kerülni. Az egyedi hangvételű műben a látványvilág és a szereplők mentalitásának ihletője a viktoriánus kori Anglia volt. Moore a XIX. század híres regényeinek emberfeletti képességekkel megáldott karaktereit gyúrta össze egy közös történetbe, létrehozva ezzel az X-Menek vagy Az Igazság Ligája mintájára egy korabeli igazságosztó bandát. Ráadásul ezt a már önmagában is igazán ígéretesnek mondható víziót megspékelte még azzal az aprósággal, hogy a történetet egy alternatív, sohasem létezett, XIX. századot megidéző világba rakta. A filmben mindez még úgy ahogy át is jön, de a kissé túlzó akciók, amik egy képregényben jól mutatnak, nem feltétlen hihetők "élőben" is, pontosabban ehhez egy jó vizuális érzékkel megáldott rendező kell, ezért lett sikeres a 300, vagy a Sin City – A bűn városa is, és ezért nem Norrington alkotása.


A film a szövetség tagjainak összeverbuválásával indít, majd egy világmegmentő kalandra invitálja a nézőt. A társaságot a titokzatos M hívja életre, hogy a gonosz Fantomot megállítsák. A liga tagjait pedig olyan hírességek alkotják, mint a Salamon király bányáit felfedező Alan Quatermain (Connery), a Bram Stroker Drakulájából ismert vámpírnő, Mina Harker, illetve Dr. Jekyll/Mr. Hyde, továbbá Nemo kapitány, H.G. Wells Láthatatlan Embere és az örökéletű Dorian Gray. A csapat feladata, hogy a Nautilus névre hallgató tengeralattjárón átszeljék az óceánt, és megakadályozzák a Fantom őrült tervét, vagyis hogy hozzájuk hasonló lényeket hozzon létre, amiket aztán katonai célból történő felhasználásra adna el.

A film megbuktatásában – a rendező mellett – a stúdió is rendesen kivette a részét, mivel a direktor kezét több szempontból is megkötötték, az eredeti történetet pedig alaposan átszabták, úgymond amerikanizálták. Például a producerek ötlete nyomán került be a hősök közé Tom Sawyer, akivel az amerikai közönséget akarták megfogni. Ez persze igen nagy mellényúlás volt, mert a képregény rajongói nem vették jó néven, hogy az eredetileg tisztán brit karakterek közé beerőszakoltak egy olyan amerikait, akinek semmiféle szuperképessége nem volt. Sőt mindezt még fokozta az is, hogy néhány fontos karaktert, például a jogdíjak megtakarításának indokával, kihagytak vagy átneveztek. A forgatás is rendkívül balszerencsésen alakult, a prágai díszleteket a kiöntő Moldva elmosta, a stúdió pedig még ennek ellenére is mindenáron nyári blockbustert szeretett volna faragni a készülő alkotásból – a nagy nyomás pedig megtette a hatását. A film utóélete is legendásan negatív lett, mivel gyakorlatilag közutálat fogadta, nem volt kritikus, aki elismerően nyilatkozott volna, ráadásul plágiummal is megvádolták a stúdiót. Sajnálatos, hogy ezt a jó ötletet, melyből a szuperhősmozik egyik kuriózuma is válhatott volna, rettenetesen elrontották, talán egyszer majd egy jobb rendező és egy értelmesebb stúdió újfent előveszi a történetet, és készül egy minőségi adaptáció is.


A film hányatott sorsa ellenére a manapság sajnos nagyon eltűnt Trevor Jones egy alapjában véve tetszetős score-t hozott össze. Jones az egyes karaktereknek nem alkotott egyéni témát (ami a rengeteg hős miatt kissé furcsa), így gyakorlatilag csak egyetlen ismétlődő vezérmotívum van, mely azonban annyira nem maradandó, hogy az egész zenét emlékezetessé tudná tenni. A komponista az aláfestést egy egységes színezetben képzelte el, ez a sötét, rézfúvósokra és ütősökre építő stílus jól illett a borongós képi világhoz, tehát az aláfestés ebből a szempontból megfelelő volt. Akkoriban nagyzenekarral, kórussal és tisztán szimfonikus zenével Jones tudta megteremteni a legerőteljesebb sötét, gótikus atmoszférát a filmzenék világában, emlékezzünk például A pokolból, a Dark City, illetve régebbről a Merlin vagy A sötét kristály komor, de egyben gyönyörű muzsikáira. A szövetség score-ja ugyan nem múlja felül az imént említetteket, de a szerző a sötét zenei elképzelések egy újabb variációját tárta elénk.

A nyitány ("Dawn of a New Century") kissé Howard Shore nagyszerű trilógiájának a megoldásait idézi, a nagyívű mély szólamok és a kórus erőteljesen rokonítható A Gyűrűk Ura zenéjével. Ez a kapcsolat a későbbiek során is fel-felmerül, de nem zavaró a hasonlóság. A második track rögtön felszínre hozza az album egyik óriási problémáját, ugyanis Jones egységes aláfestését durván megtöri a "Kenya - Wait for Me", melynek címéből már sejthetjük, hogy afrikai muzsika. A Ladysmith Black Mambazo interpretálásában megszólaló tradicionálisnak ható dalt Jones és Joseph Shabalala komponálta, csakúgy, mint a hasonló záró tracket. A score sötét harmóniái folytatódnak a harmadik tétellel, de sajnos ismét nem sikerül teljes mértékben elmerülni a zene borús hangulatában, mert érkezik egy, az összhatásból kilógó dal. A "Promenade by the Sea" (Victoria Seale előadásában) ugyan nem rossz, de a CD végén lett volna a helye. A "Nautilus - Sword of the Ocean"-nel azonban már tényleg kezdetét veszi egy közel negyvenpercnyi utazás Jones komor zenei világában. A rézfúvósszekciót ilyen mértékben megdolgoztató muzsika igen nagy ritkaságnak számít, de a London Symphony Orchestra tagjai jól végezték dolgukat, például a "The Game Is On"-ban, mely egy elképesztő dinamikával robogó tétel.


A score legnagyobb része monoton, de egyben gyönyörű dübörgés, amit csak néha tör meg lassabb egység, ezek főként gyászos, titokzatos hangulatot árasztanak. Ilyen az "Old Tiger" vagy a "Mina Harker's Secret", melyben egy vámpírhoz illő sejtelmes légkört varázsol elénk a szerző a hárfa felhasználásával és a rézfúvósok háttérbe szorításával, azonban ez a track valahogy nem az igazi. Érezni, hogy mi akart lenni, de a kidolgozása nem a legjobban sikerült, mondjuk úgy, hogy erőtlen. Az imént említett tétel vagy például a "Portrait of Dorian Gray", illetve a "Treachery" az album közepét elég lapossá teszi, és igazából ezek miatt lesz az egész zene kevésbé jó. Még két tételt feltétlen nevesíteni kell, mivel ezek a korong legjobb momentumai. Az egyik a "Capturing Mr. Hyde", mely ütős kis akciótrack, természetesen maradva az alaphangulat jellemzőin belül, a másik pedig a látványos filmvégi jelenet alatt megszólaló dübörgő "Storming the Fortress". Előbbit, főleg a végén felcsendülő érdekes dühöngő vonóshangok miatt, a szerző egyik legjobb szerzeményének vélem.


Sajnos a zene körül is óriási kavarodás volt, először nem is Jones, hanem Mark Isham volt a kiszemelt komponista, aki visszalépett. A film kudarca a score-ra is rányomta a bélyegét, először talán valami büntetésféleképp (gondoljunk csak a Pókember 3. vagy a nem is oly régi Ausztrália esetére) nem akarták kiadni, aztán végül az akkortájt megszülető letölthető terjesztés mellett döntöttek. Ez viszont az akkoriban szűk internetes sávszélesség és a letölthető zene rossz minősége miatt nagy ellenállást váltott ki. Ezt feloldandó, a Varése Sarabande megkapta a jogot, hogy kiadja, azonban csak az USA területén forgalmazhatta, a világ többi részén a német Colosseum lett a kiadója Jones művének. A szerző azóta nagyon eltűnt, gyakorlatilag életjelet sem nagyon ad magáról, a nagyköltségvetésű filmek teljesen elkerülik, de bízzunk benne, hogy eljön még a feltámadásának az ideje. Kár lenne, ha nem így történne.