Steven Spielberg ötletéből kiindulva, Tobe Hooper rendezésében készült el 1982-re a Poltergeist – Kopogó szellem, mely a kísértetházakról, szelleműzésről szóló filmek legismertebb darabjává nőtte ki magát. A siker okán e történet két folytatást is megélt, továbbá számtalan hasonló témájú alkotás is legurult az Álomgyár futószalagjáról – az elmúlt időszak terméséből többek között a Démonok között, a harmadik résznél tartó Insidious, valamint az immáron ötödik felvonásnál járó Parajelenségek sorolhatóak ide. A 20th Century Fox illetékesei úgy vélték, elérkezett az idő ahhoz, hogy a megállíthatatlanul érkező hasonszőrű produkciók mellett a régi történet is leporolásra kerüljön – természetesen napjaink divatjához igazodva. Az ilyen klasszikusok esetében azonban én inkább azt a kezdeményezést támogatom, amely eredményeként eredeti formájukban térnek vissza a filmszínházakba (szerencsére hazánkban is megannyi példa volt már erre A nyolcadik utas: A haláltól kezdve a Drágán add az életed!-en át a 2001: Űrodüsszeiáig, és még sorolhatnánk), nem fejlettebb trükkökkel, valamint napjaink társadalmi problémáival felvértezve és átkeresztelt szereplőkkel újraforgatva. A horrorremake azonban kétségtelenül jövedelmező üzletágnak minősül Hollywoodban, hiszen nem kell akkora büdzsét szánni rájuk, mint a blockbusterekre, annyi nézőt pedig biztosan becsalnak a mozikba, amennyi a nyereséghez szükséges. Ugyanakkor, ha mondjuk A texasi láncfűrészes, a Halloween, a Péntek 13. vagy a Rémálom az Elm utcában újráit nézzük (a klasszikus mészárolós karaktereknél maradva), mindössze jövedelmezőségi szempontból tekinthetünk rájuk pozitívan, ami kultikusok esetében nem jó dolog. És sajnos nincs ez másként a Poltergeist: Kopogó szellem esetében sem...


A Bowen család történetéhez Marc Streitenfeld szállított kíséretet, aki Ridley Scott Bor, mámor Provence című alkotásának köszönhetően lépett ki Hans Zimmer védőszárnyai alól, s olyan további Scott-moziknál működött közre, mint az Amerikai gengszter, a Hazugságok hálója, a Robin Hood, illetőleg a Prometheus. E projekt kapcsán a Szikravárost is jegyző direktorral, Gil Kenannel kellett Streitenfeldnek dolgoznia, mely duó egy interjú alkalmával elmesélte, hogy a munkálatok során végig tisztában voltak azzal, hogy bármilyenre is sikerüljön a Poltergeist: Kopogó szellem, hatalmas árnyékot vet majd rá a klasszikus.

A produkció előkészületei 2013 végén vették kezdetüket, a komponista személyéről pedig a következő év októberében döntöttek a stúdió illetékesei. A David Lindsay-Abaire (Óz, a hatalmas, Tintaszív) által átdolgozott történet napjainkban játszódik, amit a kíséret stílusa, hangzásvilága is aláhúz: "A mozinak másodlagos témája is van, mégpedig az, hogy az elektronikai berendezések mennyire hatják át mindennapjainkat, és hogy ezek egy részét a kísértetek is kihasználják. Marc ebből indult ki, ezért elektronikus elemekre támaszkodott, amelyekkel helyenként dallamokat, bizonyos esetekben pedig zavaró, disszonáns hangzásokat hozott létre az adott jelenet függvényében" – mesélte a direktor. A szerző az elektronikus megoldások mellett nyolcvanfős zenekarra, valamint egy kórusra is támaszkodott, utóbbi hangját azonban nem teljes valójában illesztette művébe, hanem egy mellotron (a hatvanas évek során kifejlesztett billentyűs hangszer) segítségével átdolgozta az eredetileg rögzítetteket. A projekt kísértetházas mivoltából kiindulva olyan tárgyakat is felhasznált instrumentumként, mint egy ötvenes évekből származó sütőt (melynek ajtónyikorgását, illetve a burkolatán történő dobolás hangjait használta fel), és egyéb konyhai eszközöket. "Marc lelkesen kísérletezgetett a score-ral" – kommentálta röviden ezen nem szokványos megoldásokat Kenan.


A Freeling család helyét itt Bowenék vették át (akiket Sam Rockwell, Rosemarie DeWitt, Saxon Sharbino, Kyle Catlett és Kennedi Clements személyesítenek meg), a szellemek fenyegetése azonban éppoly hangsúlyosan van jelen, mint az elődnél, a különbség mindössze a trükkökben, illetve a látvánnyal párosuló kíséretben van. Streitenfeld egyetlen hangjegynyi utalást sem tett Jerry Goldsmith művére, ugyanakkor score-jának szerkezetét tekintve megfigyelhető némi párhuzam. A közkedvelt Carol Ann-témához hasonlóval rukkolt elő ugyanis a kis Madison (Clements) zenei megjelenítése érdekében, amelyet a "Poltergeist Opening", a "They're Not Pretend, Mommy" és a "Home Free" című trackekben fejt ki bővebben. E zenedobozszerű dallamsor mellett azonban csak a "The Storm Is Coming"-ot tudom érdekes momentumként kiemelni, mivel a score többi része Steve Jablonsky ilyen jellegű (többek közt a Rémálom az Elm utcábanhoz írt) műveihez hasonló, céltalan horrorkliséket vonultat fel – az iménti párhuzam mellett azonban illik megjegyeznem, hogy Streitenfeld a szintén Remote Control-os társával ellentétben lényegesen ügyesebben egyensúlyoz az elektronika és a valós hangszerek arányát tekintve.

"Nyilvánvaló, hogy a score a történetmesélés egyik fontos eleme. Ennek módja azonban filmről filmre változik. Előre akarod közvetíteni a történéseket? Jobban ki szeretnéd fejezni a karakterek belső világát? Segíteni kívánsz a tempóval?" – nyilatkozta korábban a szerző, ami teljesen helytálló megállapítás, ám a Poltergeist: Kopogó szellem muzsikája esetében olyan érzésem van, mintha az elméleti tudás nem párosult volna a gyakorlatival, mert bár az album háromnegyed órája során észrevehető némi feszültségfokozás, azt nem érezni, hogy Streitenfeldnek ezen kívül bármilyen más célja lett volna. Pozitív dolog, hogy a komponista igyekezett kísérletezgetni, egyedibben megközelíteni a feladatot, de ha például teszt gyanánt meghallgatjuk az "Angry Spirits"-et, az "Electronics Awakening"-et, a "Clown Attack"-et, a "Maddy Is on TV"-t, valamint a "The Other Side"-ot, biztos vagyok abban, hogy a zörejeken, mély morgáson kívül semmi nem marad meg bennünk.


Marc Streitenfeld a Bor, mámor Provence és az Amerikai gengszter hangulatát annak idején jól megfogta, azóta viszont nem tudom megérteni, miért bíznak rá ilyen volumenű produkciókat – különösen Scott előtt álltam értetlenül, hiszen róla ismert, hogy kényesen ügyel alkotásainak kíséretére. A Poltergeist: Kopogó szellem esetében még azt sem tudom mondani, hogy legalább a muzsika miatt megérte leforgatni, mert bár a szellemek által rabul ejtett Madison dallamsora jól sikerült, összességében véve azonban e score-nál még az összecsapott rutinmunkák is több élményt biztosítanak.