Amit a nyolcvanas években Arnold Schwarzenegger, Sylvester Stallone vagy éppen Chuck Norris képviselt, azt igyekszik hozni a Támadás a Fehér Ház ellen-mozikban Gerald Butler az Egyesült Államok elnökének testőr eként, Mark Banningként. A mai harmincas-negyvenes korosztály annak idején részint azokon az elvek és meggyőződések mellett maximálisan kiálló, nem utolsósorban pedig mindezekért kérdés nélkül tűzbe menő karaktereken szocializálódott, amelyek manapság inkább az FPS játékok gerincét képezik, mintsem a filmekét, ezáltal kevés olyan mozgókép születik, amely annyira lazán és képtelenül kezelné a szituációkat, mint a 2013-as Támadás a Fehér Ház ellen, valamint folytatása. Az első felvonás direktora, Antoine Fuqua igyekezett mindent alárendelni a légitámadás, a tömérdek lövöldözés, illetve kézitusa bemutatásának, melyek elengedhetetlen elemei voltak a Fehér Ház lerohanásának, majd felszabadításának. A siker (ami Roland Emmerich ugyanezen sztorin alapuló Az elnök végveszélybenét azonban elkerülte) természetesen azt eredményezte, hogy Banning visszatért, s ezúttal Londonban műveli azt, mint anno Washingtonban: mérnöki precizitással irtja az ellenséget, s bár a terroristákkal párhuzamosan bajtársai is odavesznek, mindig akad ideje egy csipetnyi élcelődésre.


Butler oldalán Aaron Eckhart, Morgan Freeman, Angela Bassett, Melissa Leo, Robert Forster, valamint Radha Mitchell tértek vissza a folyamhoz, ám míg aktuális kalandjuk forgatókönyvéért az előzőt is jegyző Creighton Rothenberger-Katrin Benedikt írópáros felelt (akik emellett a The Expendables – A feláldozhatók 3.-at is jegyzik), addig a felvételeknél már nem Fuqua, hanem az iráni születésű Babak Najafi dirigált. A Támadás a Fehér Ház ellen 2. – London ostromának kivitelezését számos kritika érte, melyek közül jó néhánnyal egyetértek – ilyen például a nevezetességek lerombolásával kapcsolatos trükkök gyengesége, vagy az, hogy a G8-ak vezetői közül az USA elnökén, Asheren (Eckhart) kívül senki sem rendelkezik tökös testőrrel. Azon véleménnyel viszont nem tudok azonosulni, miszerint azért rossz a film, mert az alkotók totálisan hülyének nézik vele a közönséget, hiszen a kezdetektől fogva tudni lehetett, hogy ez nem egy Oscar-diadalra ácsingózó produkció lesz, hanem inkább könnyed kikapcsolódást biztosító blődség, mely utóbbi szerepet remekül betölti. S bár a mozi a negatív visszhangokkal párhuzamosan közepesnél alig jobb értékeléseket kapott, a Gramercy Pictures, a Millennium Films és a G-Base csapata egy percig sem szégyenkezett, a megvalósításra biztosított hatvanmillió dollárból ugyanis valamivel több mint kétszázat varázsoltak a mozipénztáraknál. Az újabb korrekt bevételi adatok nyomán pedig már nem is lepődhetünk meg azon, hogy a Támadás a Fehér Ház ellen 3. – A védangyal bukásának köszönhetően 2018-tól trilógiaként kezelhetjük Banning ténykedését.

A stáb változatlanul hagyott csoportjának képviselőjeként léphetett porondra az instrumentális kíséretért felelős Trevor Morris, akinek szerződése 2015 áprilisában kelt, s minthogy ekkorra már a forgatások véget értek, neki is látott a munkának, szeptemberben pedig már az Abbey Road Studiosban folytak a zenei felvételek – minden bizonnyal kellően szürreális volt a munkafolyamat ezen része, hiszen a brit muzsikusok játékukkal London nevezetességeinek lerombolását kísérték. A szerző – aki emellett 2016-ban a Vikingek aktuális évadja, illetőleg az ABC által igen hamar elkaszált, bibliai alapokon nyugvó Of Kings and Prophets második része révén hallatott magáról – kiegészítő komponistákat is igénybe vett, akik ezúttal az önállóan döntően rövidfilmeket jegyző, háttérmunkásként azonban mások mellett Morris oldalán is fel-feltűnő Jeffrey Michael és Ted Reedy voltak. S hogy a művész mivel fűszerezte a látottakat, azt akár az előző rész kíséretével kapcsolatos írásom egyik mondatával is össze lehetne foglalni: "a Butler által megformált karakter eltökéltségét és céltudatosságát elektronikus elemekkel kombinált megoldások révén érzékeltette, amivel egyfajta modernkori Rambóként jelenítette meg őt".


Minthogy folytatásról van szó, a Támadás a Fehér Ház ellen score-jának nemcsak a hangulata köszön vissza, hanem az első résznél "Land of Free" címet kapott, hazafias dallamsor is, amely újfent sikeresen tölti meg patriotizmussal azon jeleneteket, ahol az Egyesült Államok elnöke nem üldözöttként, hanem nagyhatalmi vezetőként mutatkozik. E téma nagyban hozzájárul ahhoz, hogy hatásossá váljon az elnöki gép Stanstedre érkezése ("President Arrives in the UK"), illetőleg a Somerset House belső udvarába történő Marine One-landolás ("Motorcade / Marine One Lands"), mindezeket megfejelvén pedig a stáblista alatt a győzelem szimbólumaként csendül fel ("End Titles / Credits"). Az új motívumok sorából az Alon Aboutboul (Hazugságok hálója) által megformált terroristavezérhez, Aamir Barkawihoz köthető emelkedik ki leginkább, a fegyverkereskedelmet, illetve puccsokat, terrorcselekményeket a pakisztáni Pandzsáb tartományból irányító alak színrelépéseire ugyanis a térségre jellemző hangulatba ágyazott zenével kerül sor. Ez a férfivokállal is támogatott megoldás a nyitó ("London Has Fallen"), valamint a záró képsorok ("Reciprocity") alatt kapott helyet, s amellett, hogy kellően idomul a látottakhoz, kísértetiesen hasonlít James Newton Howard Véres gyémántok ihlette munkájához – e párhuzam fölött pedig többszöri hallgatást követően sem tudtam szemet hunyni, mindig Leonardo DiCaprióék jutnak róla eszembe.

Az eddig említett trackek mellett a könnyedebb hangvételű "Bourbon and Poor Choices", illetőleg a Banning korábban alkalmazott, érzelmesebb témájának újragondolásából táplálkozó "Nursery"–"Jacobs' Death" kettős tűnnek ki abból a non-stop akciódömpingből, amely a "London Attacked"-del veszi kezdetét. A macska-egér játékot nyomon kísérő score szembetűnő jellemzői az egyszerű motívumok, a mély rezes-, illetve vonósszólamok, továbbá az erőteljes, dinamikus ütős- és elektronikus ritmikai megoldások, amelyekhez Morris azért volt kénytelen nyúlni, mert a feszültség fokozásához az aláfestésnek észrevehetőnek kellett maradnia az autós üldözések, lövöldözések és bunyók effekthalmazainak forgatagában. Ez a törekvés viszont kettős eredményhez vezetett: míg a film alatt helytállnak a kompozíciók, önállóan hallgatva egy idő után monotonná kezdenek válni. A G8-asok által jóváhagyott dróntámadás áldozatául esett rokonságát mindenáron megbosszulni kívánó Barkawi által kieszelt offenzívasorozatot, illetve az Asher elnök és testőre után folytatott hajtóvadászatot kísérő dinamikusabb darabok közül mindössze a "London Attacked", a feszültséggel teli "London Goes Dark", a "Not Much of a Talker", a "Traitor", illetőleg az igencsak hosszúra sikeredett "Rescuing Asher" tudtak megfogni. S mivel ezek a tételek csupán az album játékidejének harmadát teszik ki, remekül belevesznek a Back Lot Music korongjának valamivel több mint egy órájába.


Trevor Morris munkájával először a képsoroktól függetlenül ismerkedtem meg, s valahányszor meghallgattam, azt éreztem, hogy egy gyorsan összerakott iparosmunka, melynek egyetlen emlékezetes momentuma az előző kalandból ismert heroikus motívum, illetőleg a Véres gyémántok score-ját idéző gonosz-téma. Véleményem a film megtekintését követően sem változott, azt azonban immáron elismerem, hogy a sablonok halmaza ellenére a Támadás a Fehér Ház ellen 2. – London ostroma aláfestése nemegyszer áll harmóniában a vásznon látottakkal. Kíváncsi leszek, hogy a 2018-ban érkező Támadás a Fehér Ház ellen 3. – A védangyal bukása esetében is az ő orra alá tolják-e majd a szerződést, s amennyiben igen, akkor vajon továbbra is ezen a vonalon viszi tovább a Banning-féle elnökmentő hadjárat talpalávalóját, vagy esetleg a megújulás útjára lép.