Csoda New Yorkban, Reszkessetek, betörők!, Igazából szerelem, A Grincs, Télapu, Bridget Jones naplója: ezek képezik annak a filmcsokor-jéghegynek a csúcsát, melynek alkotóelemei a szeretet ünnepének apropóján kihagyhatatlan ziccert jelentenek a tévétársaságok programigazgatói számára. Mindez persze érthető, hiszen a meghitt ünnephez a szeretetről, a megbocsájtásról, a családi kötelék fontosságáról és a nevetésről szóló alkotások passzolnak, ugyanakkor Hollywood szép számmal termeli az olyan, ezen időszakban játszódó filmeket is, melyek korántsem a kandalló melegénél lekuporodó, könnyed kikapcsolódást és bensőséges pillanatokat kereső párokat és családokat célozzák meg. Ide sorolható a Drágán add az életed!, az Oliver Stone-féle A kéz, a Fekete karácsony, a Karácsonyi lidércnyomás, a Tapló télapó, a Szörnyecskék, a Silent Night, Zombie Night vagy a 2015 végén mozikba került páros, a Karácsonyi horrormese, illetve a most kivesézésre kerülő Krampusz.


A Legendary Pictures és a Universal illetékesei úgy döntöttek, hogy a szokványos, családközpontú eseményt sötétebb, ördögibb megvilágításban próbálják becsempészni a mozikba, s bár a híresztelések szerint a Krampuszhoz nem fűztek túl nagy reményeket, a producerek elégedetten dőlhettek hátra, hiszen a tizenötmilliós büdzsét sikerült megnégyszerezniük. Mindez az X-Men 2., valamint a Superman visszatér forgatókönyvéért is felelős író-rendezőnek, Michael Doughertynek az érdeme, aki rátermettségét a Halloween ünnepet sajátosan bemutató, Adsz vagy kapszra keresztelt horrorral bizonyította. A krampusz-mitológiára épülő ötletet a direktor Adam Scott (Walter Mitty titkos élete), Toni Collette (A család kicsi kincse), David Koechner (A híres Ron Burgundy legendája) és Emjay Anthony (Egyszerűen bonyolult) bevonásával valósította meg, s olyan intelligens, vérfagyasztó muzsikával fűszerezte, melyhez hasonlót idén még nem hallottam. A Krampusz dallamait az Adsz vagy kapsznál is közreműködő Douglas Pipes szolgáltatta, aki amellett, hogy Andrew Lockington kiegészítő komponistája volt a Szikravárosnál, a 2006-os Rém rom című animációs alkotás score-ját is jegyzi. A szerző ezúttal abba a szerencsés helyzetbe került, hogy a produkció aláfestésének jellegén már jóval a forgatási munkálatok megkezdése előtt egyeztethetett Doughertyvel, akivel céljuk nemcsak a komikus és a horrorjelenetek aláhúzása volt, hanem az is, hogy az ünnepet szimbolizálják. "Amellett, hogy némely karácsonyi ének melódiáit részben vagy átiratként alkalmaztuk, az ezen időszakra jellemző hangszereket is megszólaltattuk" – mesélte a szerző, aki a direktorral már a forgatókönyv letisztázásakor megállapodott abban, hogy a score tartalmazni fogja a "Silent Night"-ot (azaz a "Csendes éj"-t), az "O Christmas Tree"-t ("Ó, szép fenyő"), az "Auld Lang Syne"-t ("Gyertyafény keringő"), valamint a "Carol of the Bells"-t ("A harangok éneke", más fordításban: "Cseng a harang"). Utóbbi adaptálásának sikerességéről leginkább az online album háromperces extrája, a "Krampus Karol of the Bells" árulkodik, amely a méltán népszerű zene korrekt feldolgozása –itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogy felhívjam a figyelmet Alex Khaskin Karácsonyi horrormese ihlette, szintén elképesztően ötletes "Opening Theme - It's Christmas Eve"-jére. S minthogy az ördöghöz hasonlító, a rossz gyerekeket megbüntető krampusz gyökerei az osztrák területre vezethetőek vissza, Pipes az "Oh Christmas Tree" eredeti, német nyelvű változatát, az "O Tannenbaum"-ot is adaptálta (amelyet ráadásul a többi résszel ellentétben Budapesten rögzítettek), ám ez végül kimaradt a produkcióból.


A Back Lot Music korongját indító "A Cold Wind" ugyan sejteti, hogy nem egy szokványos karácsonyi muzsikával állunk szemben, az azt követő "Dear Santa"–"Family Reunion" duó viszont már inkább vígjátékról árulkodik, mintsem félelmetes produkcióról. A Krampusz elején az Engel család karácsonyi készülődését, valamint a vacsoraasztal körüli zsörtölődését, egymás osztását kísérhetjük figyelemmel, amihez e dallamok remekül illeszkednek, ám igazán minőségi teljesítményre Pipest az sarkallja, amikor a kis Max (Anthony) családja magatartása okán megelégeli a szeretet ünnepének intézményét, tudtán kívül megidézi a Krampuszt, s elszabadul a pokol. "A legnagyobb kihívást az ünnephez kapcsolódó témákon és a komédián túl az agresszív horrormegoldások szakításával történő sötét hangulatvilág megteremtése jelentette" – nyilatkozta a komponista, aki helyenként ugyan alkalmazta a horrorok védjegyének számító hirtelen zenekari felcsapásokat, a csapongások tömkelege helyett okos módon, dallamosan oldotta meg a rábízott feladatot.

Már a "The Wish" is remekül előrevetíti, hogy milyen, a zenekar és a kórus együttes alkalmazásának köszönhető kiteljesedések, tetőpontok várhatóak, az első erőteljesebb tétel azonban a "Bells, Bones, and Chains"-ig várat magára, ahol a gonosz témája mellett megjelenik zenei elemként a lánccsörgés, ami arra utalás, hogy a legenda szerint a krampusz nemcsak virgáccsal, hanem lánccal is fenyeget. Hasonlóan energikus lett a "The Snow Beast", a "Season's Eatings", a "Creatures are Stirring" (utóbbinál a "Carol of the Bells" dallamait ízekre szedve és agresszív előadásmódban kapjuk vissza, de felbukkan a "We Wish You a Merry Christmas" töredéke is), a "Der Klown", valamint az "Elfen", ahol a kórus úgy üdvözíti a krampuszt, ahogyan egykoron Jerry Goldsmith az Ómenben a sátánt. A negatív karakter dallamának megalkotásakor két elem, a mítosznak teret adó fantáziamotívum, valamint a legendából történő táplálkozás összefonása lebegett a komponista szeme előtt. A vegyes gyermekkórus azonban nemcsak a gonoszt éltető szövegeket kántálja, hanem "haházik" is, mely előadásmód legvérfagyasztóbb megjelenései közé a "Sacrifice"-t sorolnám, ahol ezáltal a "Silent Night" nem éppen karácsonybarát változatával szembesülhetünk. Ami kicsit csorbítja a korong összhatásának érdemeit, az az, hogy a hosszú játékidő okán néhány töltelékdarab is felcsendül: ilyen például a "Naughty" vagy az "Unholy Night", s bár ezek nem feltétlenül rosszak, ám olyan tételek közé ékelődnek, melyek fényében érdemeik fakulnak.


Az "End Credits: Gruss vom Krampus"-szal hibátlanul záródó kompozíció hatalmas meglepetést okozott számomra, nem hittem volna ugyanis, hogy a krampuszkaland ilyen erőteljes, ütősökre, rezesekre és kórusra támaszkodó muzsikára képes sarkallni egy olyan, jelenleg a másodvonalban ténykedő komponistát, mint Douglas Pipes – elmondható, hogy Roque Banos Gonosz halotthoz írt zenéje óta nem hallottam ennyire összeszedett horrorművet. Persze a Krampusz esetében a karácsonyi dalok szolgálnak vezérfonalként, Pipes önálló dallamai pedig bizonyos szinten háttérbe szorulnak, a szerző érdemeit azonban ez jelen esetben cseppet sem csorbítja. A magam részéről emelem kalapom az olyan ötletei előtt, mint például a "Carol of the Bells" fenyegető hangvételű előadása és felvértezése a "Christma, Christma, Krampus" szöveget heroikusan kántáló kórussal.