Olivier Nakache és Éric Toledano neve valószínűleg keveseknek mond bármit is, ha azonban eddigi legnagyobb sikerük címe is elhangzik, a legtöbben azonnal felkapják a fejüket – ez pedig nem is csoda, hiszen az Életrevalók 2011 végén meghódította a világot. Magasra nőttek az elvárások a duóval szemben, aminek a három évvel később érkező Sambával az azonos főszereplő, Omar Sy ellenére sem tudtak tökéletesen megfelelni. 2017-ben az Eszeveszett esküvővel jelentkeztek, mely egy hamisítatlan francia vígjáték lett. Főhőse Max, az idősödő esküvőszervező (Jean-Pierre Bacri egyszerre cinikus és jóindulatú), akinek aktuális feladatként egy kastélyban zajló, rongyrázó menyegzőt kell lebonyolítania, azonban a körülmények és főként a nem száz százalékosan alkalmas emberekből álló csapata összeesküdnek ellene.


Ami ebből kisült, az egy lökött, de szerethető karakterekkel teli, frenetikus komédia, mely kétórányi önfeledt vigyorgást, néhol harsány nevetést garantál. A főleg az utolsó harmadban komoly lehetőséget kapó, nagyszerű operatőri munka mellett az alkotás komoly értéke, hogy a humora mindvégig a jó ízlés határán belül marad, a végére pedig úgy hoznak be egy érzelmes jelenetsort az alkotók, hogy bár az hangulatában némileg elüt az addig látottaktól, mégsem hat kicsit sem idegenül.

A rendezőpáros egyik nagy érdeme, hogy szélesebb közönséggel is megismertette a mozgóképek terén újoncnak azért addig sem tekinthető zongoristát, Ludovico Einaudit, akinek két filmjük, az Életrevalók, valamint a Samba score-ját is köszönhetjük. Einaudi most van népszerűsége csúcsán, járja a világot zenekarával, sőt 2017-ben Magyarországon is fellépett, komoly sikert aratva. A rendezők ezúttal viszont váltottak, és a zongorista helyett a tavaly hazánkban szintén koncertező nagybőgőst, Avishai Cohent kérték fel zeneszerzőnek. A váltás okáról így nyilatkoztak: "A forgatókönyvírás folyamata során számunkra Avishai Cohen jazzmuzsikája magát a nyugalmat jelentette. Inspirált bennünket a tempója és egyéni ritmusa, melyek hiába tűnnek improvizáltnak, nagyon is kidolgozottak."

Egy ennyire rétegzenének számító műfaj, mint a jazz említésével most talán többen félbe is hagyják az olvasást, mondván: ez nem az ő soundtrackjük. Azonban fontos hangsúlyozni, hogy nem az improvizációkra épülő free jazz vonulat van itt jelen, amely laikusok számára úgy hathat, mintha életükben először összefutó zenészek játszanának dühösen, miközben nem törődnek azzal, a másik épp mit ad elő. Ehelyett a játékosság és a virtuozitás az uralkodó az albumon, a dallamosság révén pedig a művésznek és zenésztársainak a darabjai az átlagember számára is befogadhatók maradnak.


A mozgássérült milliomos és a fekete dumagép történeténél Einaudi művei még úgy is telitalálatnak bizonyultak, hogy valójában a szerző korábbi albumairól emelték be őket. Az efféle akció nem mindig válik be, a sikerfilmnél viszont pont ellenkezőleg történt, ahogy – a francia kultikusoknál maradva – jól sült el például Jean-Pierre Jeunet Amélie csodálatos élete című alkotásánál is, melyhez az aláfestés egy részét Yann Tiersen korábbi szólóalbumairól emelték át. Nem meglepő módon Toledanóék ezúttal is a szokásos eljárásukat követték, amiben némileg a kényelem is szerepet játszhatott náluk.

Cohen nagybőgője ugyan adott volt, de természetesen nem arról van szó, hogy csupán egyetlen hangszer magányos brummogását kéne hallgatni a jelenetek alatt, miként történt az a Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) esetében Antonio Sanchez tűréspróbának is beillő score-jánál. Az alapfelállás itt zongora-dob-nagybőgő trióját jelenti, melyek tökéletesen működnek együtt, sőt felelgetnek és reagálnak egymásra, s hozzájuk többször is csatlakozik a trombita, illetve az arab lantként is ismert oud – vagy magyarosan: úd.


Toledanóék tehát sokat hallgatták Cohen albumait, majd kiválasztották a legmegfelelőbb darabokat róluk, némi csavarral. Két számot (az abszolút modern megközelítésű, trombitával kiegészült, férfi és női vokált is bevető "Ascension"-t, illetve a zongoracentrikussága miatt az Életrevalókba könnyen áthelyezhető, csendes "Remembering"-et) egy az egyben beemeltek az adott jelenetekbe. Maradt további öt kompozíció, melyeket viszont némileg átalakíttattak a szerzővel. A végtelen energiával teli "Seven Seas", a nagybőgőt leginkább előtérbe helyező "Nu Nu", a bánatosan bandukolós "Gently Disturbed" és az igen kellemesen andalgó "No Words" egyaránt kapott egy kifejezetten a filmhez megvariált verziót. Az eredetihez képest a leglátványosabb eltérés a "Wedding Song"-nál van jelen, mely a legfeledhetetlenebb jelenetben csendül fel. Ez valójában az Avishai Cohen Trio "Eleven Wives" című 2008-as, már eredeti formájában is remek felvétele, mely a filmben kifejezetten intimmé és meghatóvá válik a hozzá tartozó jelenettel együtt, ahol az eredeti jazz stílusát háttérbe szorítva, egy szenzációs, némileg Indiát megidéző, világzenei átirat képében csendül fel. Erejéhez hozzájárul, hogy rendkívül fontos szerepet tölt be, hiszen nemhogy a karakterek hallják az elfuserált esemény mentőövének szerepében, hanem ők maguk (valójában persze Cohen és csapata) adják elő.

A kiadvány utolsó három percét viszont teljesen felesleges egynél többször meghallgatni. Itt kissé beköszön a már említett Birdman szellemisége, hiszen hat tételre bontott, pár másodperces dobimprovizációkat hallunk. Szerencsére azonban ezeket nem akarta senki sem díjakra jelölni, jelenlétük pedig mindössze egyfajta poén, nem véletlenül vannak egy blokkba szerkesztve, ráadásul lezárásként: akkor halljuk őket a filmben, amikor kiírásra kerül, épp mennyi az idő.


A rendezők ezúttal is beválogatták kedvenc betétdalaikat, s miként az Életrevalókban, úgy természetesen itt is hallunk egy számot az Earth, Wind & Fire-től ("In the Stone"). E funkys vonulatba illik még Oliver Cheatham "Get Down Saturday Night"-ja, illetve jelen van még két, sok verzióban létező szerzemény is (Candi Staton: "Young Hearts Run Free" és Boys Town Gang: "Can't Take My Eyes Off You"), de szerencsére nem az unásig ismert formájukban.

Majdnem eléri a "Wedding Song" hatását egy külön bekezdést érdemlő betétdal. Az ehhez tartozó jelenet (melyben a nárcisztikus férj extrém módon akarja emlékezetessé tenni a násznép számára az eseményt) egészen elképesztő, mivel úgy válik líraivá, hogy ezzel egy időben – hihetetlenül bizarr módon – röhejes is. Az ekkor kórusra átértelmezett változatban felcsendülő "Meaning" című szám a Cascadeur művésznevű, vörös csillagos bukósisakban feszítő, androgün hangú Alexandre Longo felvétele, aki számomra az év nagy felfedezése. 2018-as Camera című albumát ajánlom a különleges élményre vágyóknak, hiszen a tökéletes alternatív popdalok tárháza: eredeti hangulatú, slágeres szerzemények követik rajta egymást egy igen érdekes hangfekvésű énekes előadásában.


Az Eszeveszett esküvőnél némileg hasonló a helyzet, mint Clint Eastwood Sully – Csoda a Hudson folyón című produkciójánál, ahol az Avishai Cohenhez hasonlóan jazzben utazó The Tierney Sutton Band azért lett felkérve, hogy pontosan azt hozza, amiben a legjobb. A saját területén Cohen is nagyágyúnak számít, és ugyan őt itt nem teljesen új muzsikák komponálására kérték fel (leszámítva a háromperces csörömpölést), hanem átdolgozásokra, de bizonyára nem mondana csődöt akkor sem, ha egy score-t az alapoktól kellene felépítenie. Elvégre a "Wedding Song"-gal azt már sikerült bebizonyítania, hogy képes eltávolodni saját irányzatától.