A horror műfajában a hetvenes-nyolcvanas években nem volt ritka azon direktor, aki nemcsak egy, de több emlékezetes filmet is tudott szállítani a zsáneren belül. Erre az időszakra jó példaként hozható fel Tobe Hooper, Wes Craven, John Carpenter vagy Dario Argento, ám a kilencvenes évektől a horror zuhanó népszerűségét a fenti urak közül szakmailag már csak Craven élte túl. Az utánuk következő időszakban pedig alig találunk olyan direktort, akiről elmondható, hogy képes lett volna legalább két azonos minőségű mozit szállítani a stílusban. Mondhatni egyedül a Fűrész-szel berobbant James Wan az egyetlen, aki egy évtizede töretlenül állja a sarat, és bár nem feltétlenül alkot mindig horrorklasszikust, ám például a Halálos hallgatásra sem lehet panasza a rémisztő pillanatok kedvelőinek, az idei, elképesztően sikeres Démonok között viszont már újfent a műfaj egyik nagy darabjaként emlegethető.


2011-es természetfeletti horrorja, az Insidious is klasszikus lehetett volna, ehhez csak egy kicsi hiányzott. A Patrick Wilson, Rose Byrne, Lin Shaye és Barbara Hershey főszereplésével készült alkotás egy horrorokból jól ismert formulát dolgoz fel: egy kedves család új házba költözik, amelyről hamarosan kiderül, hogy korántsem egy nyugis hely, sőt igazából egy szellemtanya. Az elmúlt évtizedben évente legalább két ilyesféle mozit kaptunk, vagyis a kisgyerek, ház és kísértet felállás olyan szinten lerágott csont lett, hogy már maga a csont is eltűnt. Amikor pedig azt gondolnánk, ezzel a felállással már nem lehet újra izgalmas mozit csinálni, akkor jön Wan és leteszi az asztalra a Lambert család tortúráját. És ez a sztori ugyan semmi olyan eget rengető újítást nem tartalmaz, ami miatt ennyire dicsérni kellene a mozit, de mégis szükséges ezt tenni, mert a tálalás egészen elképesztően félelmetes lett.

Adott egy háromgyerekes família, akik egy szép, kertvárosi házba költöznek. Még ki sem pakolnak, de az anyuka már érzi, valami nem stimmel, főleg a padlással. Nem is kell sokat várni, hogy a bajok fokozódjanak, hiszen hamarosan nagyobbik fiuk meghatározhatatlan okból kifolyólag kómába esik. A házzal kapcsolatos problémák pedig csak súlyosbodnak, a kezdeti rémisztő suttogásokat, majd egy vérfagyasztó esti kísértetjárást követően a család úgy dönt, ideje költözni. Azzal azonban nem számolnak, hogy új otthonuk sem a béke szigete lesz, sőt...

A rendkívül alacsony költségvetésű alkotás, mely csupán másfél millió dollárból készült el, végül igaz főnyeremény lett a gyártónak, hiszen csak a mozikban közel százmilliós bevételt ért el, népszerűsége pedig az otthoni terjesztésnek köszönhetően tovább nőtt. A kedvező nézői és kritikai fogadtatás jóvoltából jöhetett a folytatás is, így 2013 őszén a Lambert család újabb kálváriájával ismerkedhet meg a közönség.


A magyar mozikat sajnos messziről elkerülte a film, sőt még csak DVD-megjelenést sem élt meg, ami jól jelzi a hazai filmforgalmazás visszásságait, hiszen míg eleve sejthető bukások tömegével árasztják el a mozikat, addig az ilyen egyértelmű sikerfilmek pedig nem találnak forgalmazóra. A helyzetet ráadásul súlyosbítja, hogy a horror az elmúlt években különösen mostohán kezelt műfaj lett Magyarországon, hiszen napjainkra már az is örömteli, ha egyáltalán félévente megtekinthető egy ilyen stílusú alkotás a mozikban, hogy az évek óta kiadatlan, egyébként a világ más tájain egyáltalán nem sikertelen filmek itthoni házimozis terjesztésének elmaradását már ne is említsem.

Bár Wan korábban mindhárom filmje esetében Charlie Clouserrel dolgozott, azonban az Insidious-ra váltott, és Joseph Bisharát kérte fel a score megalkotására. A külsejében és zenei stílusában is extrémül különc komponista korábban zenei producerként olyan mozikon dolgozott, mint a Repo! – A genetikus opera vagy a The Devil's Carnival, ám önállóan addig csak igen kevés, és nem is túl ismert mozihoz írt aláfestést. A feltörekvő, az elmúlt években egyre több felkérést kapó szerző elmondása szerint stílusának kialakulására olyan művek voltak nagy hatással, mint Howard Shore David Cronenberg korai alkotásaihoz írt kompozíciói, vagy a Goblin horrorzenéi, illetve a Tangerine Dream néhány munkája, valamint John Carpenter muzsikái. Bishara saját bevallása szerint a horrorban mozog a legotthonosabban, erről egy interjújában így nyilatkozott: "Csak a horror területén érzem magam otthonosan. Ennek zenei nyelvén tudom magamat a legtermészetesebben kifejezni, ebben vagyok a legfelkészültebb". Bishara azonban nemcsak zeneszerzőként vette ki a részét a filmből, mivel ő alakítja a gonosz, vörös fejű démont. Eleinte csak a komponista posztja lett volna az övé, ám a Wannel való beszélgetései alkalmával a rendező meglátta az extravagáns külsőket is öltő szerzőben a fantáziát, így felkérte a főgonosz megformálására, ám Bishara a zene nyelvén azért jobban rá tudja hozni a nézőre a frászt, mint alakításával, bár kétségtelen, a nyikorgó kezű démonnal én még világosban sem futnék össze, a plafon sötét sarkában kuporogó lénnyel meg aztán végképp nem.


Bishara zenei világa finoman szólva is egyedi és nehezen emészthető. Az általa képviselt irányzatot leginkább olyan közismert szerzőkkel lehet illusztrálni, mint Krzysztof Penderecki, Ligeti György vagy Anton Webern, a filmzenék terén pedig Carl Zittrer néhány műve hozható fel, úgymint a Halálos álom vagy a Fekete karácsony. Az Insidious score-jában alkalmazott modern, atonális, szeralista, ám klasszikus technikákon alapuló zenei nyelvezet sokak számára lehet taszító, hiszen ez a stílus nagyon ritkán nevel ki maga iránt rajongókat. A dallam és a harmónia ezen muzsikákban rendre hiányzik és csak a rendezett zenei káosz van jelen, a hangszerek funkciója is minimális, némelyiket olykor csak jelzés szintjén hallhatjuk felcsendülni. Azonban tévút lenne az e stílusban születő műveket azért leszólni vagy kárhoztatni, mert a komolyzene egy nehezebben befogadhatóbb ágát képviselik, sőt kellő nyitottsággal ezen alkotások között is szépen kivehető, melyik a jobb és melyik a rosszabb.

A score-ban szerepet kap egy régi, rozsdás zongora váza, melyet Bishara egyik barátja talált a stúdió mögött, a szerző pedig már nagyon be akarta vetni valahol, az idő pedig ennél a score-nál jött el, és néhol tényleg egészen vérfagyasztó megoldások formájában hallhatjuk a szerkezetet ("Voices in the Static"). A hangszernek is nehezen nevezhető tárgyból egyébként egy közeli vasáruboltban beszerzett kalapácsokkal és egyéb szerszámokkal csaltak elő hangokat a stúdióban. Valódi hangszer igen kevés akad az aláfestésben, hiszen csak egy vonós kvartett és egy zongora szerepel benne. A komponista erre írt egy alapot, melyet feljátszottak, majd ezt színezgette, díszítgette különböző egyedi megoldásokkal. Néhol improvizálás is hallható, mert bár Bishara papírra vetette a zenét, de a feljátszás közben derült ki, hogy másként sokkal jobban hangozna az adott megoldás, ám a zenét hallva bármennyire is furcsa, legnagyobb részt ennek valóban van kottája. Hasonlóképp furcsa lehet az is, hogy igen kevés az utólagos elektronikus manipuláció, mivel a score nagy része akusztikus hangszereken alapul.


Az albumot és a filmet indító elképesztően őrült "The Insidious Plane" a stíluson belül egy zseniális nyitány, lúdbőröztető vonóscincogása és az egyéb fémes hangok már jól mutatják, hogy mit várhatunk a későbbiekben. A kopácsolással és a vonósokkal, valamint az ezek utólagos torzításaival elért hatások kifejezetten erősségei a zenének; nem kellemes részek, de elismerendőek ("Leave This Vessel", "He's Looking At Us", "They're Coming Through"). A családi jelenetekhez dallamos, visszafogott, zongorán és főként csellón megszólaló tételeket kapunk ("Give It Time", "Broken Open", "The Child Awakes"), ezek pedig néhol a terror zenéjével is párosulnak ("Unawakened"). Olykor pedig éppen hogy a dallamossággal kelt félelmet a szerző, erre példa a "The Further", mely esetében a hátborzongató vonósalapból felbukkanó témaszerűség nemhogy oldja, hanem egyenesen megsokszorozza a track hátborzongató hatását. A "Void Figure 7" esetében pedig nyikorgó vonósokkal ért el egyfajta dallamszerűséget Bishara: a tétel megint csak parádés, noha leginkább úgy lehetne jellemezni, hogy a gyakorló pszichopaták választanák ezt himnuszuknak.

A zene néhol teljesen kaotikus, sőt egyenesen olyan, mintha egy nagydarab Brünhilda esett volna be az éppen játszó muzsikusok közé a zenekari árokba ("Void Moment Suite"), ám ezek a pillanatok is többségében előre eltervezettek, ez a fajta tudatosság pedig becsülendő. Az itt alkalmazott hangszeres ijesztgetés sokkal kifinomultabb, egyénibb és vérfagyasztóbb, mint sok hasonló tucat horrorscore-ban, bár az is igaz, hogy leginkább csak a film alatt van otthon.


Az Insidious score-ját képtelenség lenne szeretni, mert nem az a fajta zene, így azt sem hinném, hogy valaki ezt sokszor meghallgatja, hiszen nem is erre a célra íródott. Az viszont kétségtelen, hogy egy rendkívül értékes hatásfokozója a filmnek, egy olyan kompozíció ez, mely kellően egyedi ahhoz, hogy kiemelkedjen a hasonló kakofón aláfestések táborából.