Ismét egy olyan album kerül megfigyelésünk középpontjába, ami jócskán megosztotta a filmzenekritikusokat, rajongókat. Az egy pillanatig sem vitás, hogy Thomas Newman azon hollywoodi zeneszerzők egyike, kinek teljesen egyedi stílusa bármely zenéje első taktusaiból felismerhetővé teszi, s filmzenei megközelítése jócskán elkülöníthető más komponistákéitól. A '90-es évek elejétől, kezdetben kisköltségvetésű vagy független produkciókhoz írt zenei aláfestést, majd 1994-től vált szélesebb körben is elismertté Frank Darabont A remény rabjai című filmjéhez készült score-jával. Az évtized végére már szinte csak kasszasikerek stáblistáján láthattuk nevét, a két Oscar-jelölés (Amerikai szépség, A kárhozat útján) közé eső A hálószobában mégis egy elsőfilmes rendező, Todd Field művéhez íródott, ami némiképp magyarázatot ad az album szélsőséges megítéléséhez.


Field drámája jócskán meglepte az amerikai közönséget, lévén A hálószobában sokkal inkább európai művészfilmhez hasonlítható kamaradarab, mint zsebkendőáztató giccshalmaz. A kritikusok persze rendre meghatódnak, amikor valamely honfitársuk olyan produkcióval rukkol elő, amely Amerikán kívül a világ bármely pontján szinte napi rendszerességgel hagyja el a különböző kis stúdiók vágóasztalát, épp ezért a filmet, s annak három főszereplőjét, Sissy Spaceket, Tom Wilkinsont és Marisa Tomeit számos különböző díjra jelölték (ezek közül Spacek lett egyedül befutó a Golden Globe-on). A kiváló színészek által előadott lélektani dráma azóta is gyakran ajánlott film, melyben tökéletesen jelenik meg a csodaszép halászfalu, s az annak közösségében rejlő hétköznapi gyűlölet ellentéte, a látszatra tisztességes, csendes emberek pedig sokszor meglepő kegyetlenségre képesek.

A film szinte már teljesen készen állt a stúdióban, amikor a rendező megmutatta Newmannek. A CD belső borítójában olvasható jegyzetéből kiderül, hogy lélegzetvisszafojtva várta az elismert zeneszerző reakcióját, s minden álma beteljesülni látszott, amikor ő végül elvállalta a feladatot. Newman büdzsére tett érdeklődésére Field voltaképpen csak hebegett-habogott, merthogy a film költségvetése szinte teljesen minimális volt. Mindez azonban csak még jobban felkeltette a komponista érdeklődését, s pár héten belül el is készített egy szűk félórányi anyagot, mellyel az ifjú rendezőt azonnal el is varázsolta. A számunkra is elérhetővé vált végeredmény egy, a filmhez kétségkívül tökéletesen illeszkedő, hamisítatlan minimalista Newman-alkotás lett, ám attól elkülönítve azért – jogosan – kelthet némi fanyalgást a hallgatók körében.


Egy kezdő filmes számára nem kis dolog ilyen remek szereplőgárdával együtt dolgozni, valamint Thomas Newman egyébként mindig varázslatos harmóniáit filmje alatt hallani, főleg, ha azt vesszük figyelembe, hogy a mai producerek által dirigált kőkemény filmvilágban milyen nehéz elismert művészeket megkörnyékezni egy debütáló rendezőnek. Ebben a megközelítésben mindenképpen elismerésreméltó Newman hozzáállása, hiszen az album nem kelti összecsapott, túlságosan sablonos motívumok halmazát. Azonban éppen az a fajta plusz hiányzik belőle (akár a témákat, akár az összhangulatot illetően), ami egyébként megkülönböztethetővé teszi diszkográfiája egyes műveit. Ugyanúgy jelen vannak ebben is a hosszan tartott hangokból álló, csendes, de mégis iszonyúan feszült harmóniákat játszó vonósok, a mélyen fel-felmorajló bőgők vagy a tompán szóló zongora a romantikus motívumaival. Mégis, amilyen csendesen A hálószobában score-ja elkezdődik, éppolyan csendesen véget is ér, s míg például a nem sokkal későbbi Fehér leandernek épp ez a fő erénye, addig jelen esetben csak többszöri ismétlés után tudok mit kezdeni a teljes kompozícióval, és az is csupán egy diszkréten a háttérbe megbújó newmani atmoszférát teremt, nem figyelmet igénylő hallgatnivalót.

Gyorsan le kell szögeznem, hogy a modern technikának hála, az első ismerkedést követően kiprogramoztam három tracket a Varése Sarabande 19 tételből álló albumából: ezek a Newark Balkan Chorus kesergői, egy-egy, számomra borzasztónak ható dal a balkáni népművészetből. A "Zeni Me, Mamo", az "OJ Savice" és a "Dobro Dosle" még inkább megerősíti bennem a régi táncdalok iránti elkötelezettséget, hiszen számos Newman-albumnál negatívumként szokás felemlegetni a század közepén slágernek tekintett dalok jelenlétét. A hálószobában hangulattördelői messze "eredményesebben" teljesítenek, úgyhogy sokszor inkább Fred Astaire, Frank Sinatra, Billy Holiday vagy Hank Williams.


A maradék alig 25 perc egy csendes meditációnak fogható fel, ahol azért ne feltétlenül várjunk szivárványszínű álmokat, inkább csak afféle szomorkás visszaemlékezést. A meseszép felszín alatt tomboló rossz és az ezt körülölelő feszültség már a "Cannery (Main Title)" furcsán trillázó hegedűjátékában is érezhető, nem beszélve a mélyen duruzsló vibrafonról a "Can't Sleep 2"-ben. Egy cseppnyi kis átmeneti feloldást a Némó nyomábant idéző "Baseball" vidámsága jelent csupán, illetve némi romantika is megbújik a "Blocks" vagy a "The Line Divided" gyönyörű klarinét-, és zongoraszólóiban, ezeket leszámítva azonban marad a nyugtalan atmoszféra. A "Henry" és a "Thirteen" például olyan nyugtalan, hogy szinte hangszer sem szerepel benne, csupán sustorgó effektek és mélyen búgó háttérhangok. A dráma kiteljesedéséhez és a kellő veszélyérzethez a "Last Call"–"North on 73"–"Swingbridge" tételhármas szolgáltatja a bármely korábbi művéből megszokott newmani disszonanciát, melyet a nagyon mély hangú bőgők kísérte hegedűk alkotnak elsősorban. Két csendes, megnyugvást jelentő tétel, a "Drive Back" és a "Down East" (szándékosan kihagyva a kórusművet) vezeti fel a zárótételt, amelyben először a főtémából ismert (s az album során egyébként végig mellőzött) hegedűfutkározás csendül fel, kiegészülve a szintén most először hallható, újfent közismertként titulálható newmani csilingelésekkel, majd a romantikus zongorás motívumból elegánsan elhalkul, hosszan ráhagyva a suttogó háttérhangokat.


A hálószobábanról éppúgy lehet méltató kritikákat olvasni, mint porig alázó recenziókat. Én valahol a kettő közé próbálnám meg helyezni az albumot, tekintve, hogy nagy rajongója vagyok Thomas Newman senkihez sem hasonlítható munkásságának. Minél jobban sikerül megismernünk az egyes zeneszerzőket (akár személyesen is), annál inkább kiderül, hogy a filmes szakma olyan rétegét képviselik, ahol még szó sincs kikerülhetetlen sztárallűrökről, s amint Newman esetében A hálószobában is jelzi: a pénz talán a legkevésbé motiváló erő a filmzeneszerzőknél. Ebbe az albumba minden bekerült, amiért a komponistát szeretjük, de ennyi, és nem több. Azok számára, akik még nem hallgattak tőle sok albumot, ne ez a mű legyen a legfontosabb, még akkor se, ha azért olyan nagyon nem fognak csalódni benne.