Hiúságok máglyája (1990)
The Bonfire of the Vanities
- zene: Dave Grusin
- vezényel: Dave Grusin
- kiadás éve: 1991
- kiadó: Atlantic Records
- játékidő: 46:05
A Hiúságok máglyája score-ja egy olyan album a polcomon, melyet szinte a legelsők között vettem meg, amikor komolyabb filmzenegyűjtésre adtam fejem. Dave Grusin a jazz műfajának egyik koronázatlan királya, filmes munkáiban gyakorta keveri össze zseniális zongoratudását nagyzenekari elemekkel, ezáltal pedig szinte kivétel nélkül remek aláfestései születnek. A hatvanas évek végén került a szakmába, és azóta számtalan műfajban sikerült kipróbálnia magát, kezdve a krimiktől egészen a vígjátékokig. Sydney Pollack szinte csak vele volt hajlandó együtt dolgozni, de írt zenét Franco Zeffirellinek, Norman Jewisonnak, Richard Donnernek, valamint számos olyan színésznek, akik kipróbálták magukat a rendezői székben is (Burt Lancester, Warren Beatty, Robert Redford, Forest Whitaker). Szóban forgó muzsikához elég volt egy rövid belehallgatás, hogy azonnal lecsapjak rá, s mivel hazánkban tíz évvel ezelőtt pont annyira senkinek nem volt fogalma Grusinról, mint most, szinte fillérekért jutottam az albumhoz. A közel háromnegyed órás anyag azóta is bármikor előkerül, amikor könnyedebb muzsikára vágyom, mégis magát a filmet csak nemrégiben sikerült látnom először, és egyúttal arra is magyarázatot kaptam, miért nem találni erről a lemezről sehol semmi információt.
Brian De Palma készített már nagyon jó és nagyon rossz filmeket is, a Hiúságok máglyája pedig utóbbiak halmazába tartozik. Feszült thrillerjeinek sorát (mint a Megszállottság, a Carrie vagy a Gyilkossághoz öltözve) szakította meg ezzel a vígjátékszerű produkcióval, és azért mondom rá, hogy "-szerű", mert bár minden jó, ha a vége jó, Tom Hanks akkoriban szeretett volna igazán kitörni az izgága komédiás skatulyájából, s a sikeres tőzsdeügynök életének egyik pillanatról a másikra történő összezuhanását hozzá szokatlanul drámai módon játszotta el. Bruce Willis, a lecsúszott újságíró szerepét De Palma előzőleg legalább négy különböző, a kilencvenes évek elején sztárnak számító színésznek ajánlotta fel, akik folyamatosan dobálták vissza a lehetőséget, de hasonló volt a helyzet a tárgyalószék főbírájának szerepével is, melyet Walter Matthau és Alan Arkin után végül a szintén csak feltörekvőben lévő Morgan Freeman vállalt el. A sok bizonytalanság mellé Tom Wolfe társadalmi szatírája csak alapgondolataiban lehetett volna jó mozgatórugó, ám a kivitelezés elnagyolt és szerencsétlen lett, a résztvevők egytől egyig borzasztóan idegesítőek (élükön a megélhetési luxusnőt alakító Melanie Griffith-szel), Freeman zárómonológja pedig, annak elismert erkölcsi tartalmával együtt is csak egy nagy marék kínos klisé. Azóta tisztába kerültünk a Wall Street tündöklésével és bukásával, emellett abban az időben különösen kényelmetlen kérdés volt az amerikai lakosság különböző népcsoportjainak egymáshoz való viszonya, és a Hiúságok máglyája mindenből mutat is egy picit, minden felvetett kérdés és élethelyzet ma is épp olyannyira aktuális, nemzetektől függetlenül. Ám mindezek ellenére kényelmetlenül hosszú és élvezhetetlen darab lett, melyet Grusin zenéje menthetne meg, ha nem játszana annyira alárendelt szerepet, hogy csupán pillanatokra csendülnek fel a témái, s ezen piciny oázisok sajnos apró lélegzetvételnyi időt engedélyeznek csak, mielőtt a narratív történet folytatódhatna.
Jó muzsika született egy rossz filmhez – találkoztunk ilyennel már oda-vissza, számolatlanul. Ellenben John Williams, Jerry Goldsmith vagy James Horner művét hamarabb megvennénk, ha egy rossz produkció zenei kísérete lenne, mint mondjuk egy viszonylag kevésbé ismert művészét, emiatt a Hiúságok máglyája igen mostoha helyzetben van. Teljesen érdemtelenül, mert a huszonhárom track során mindenből kapunk egy picit, melyhez Dave Grusin annyira ért. A főtéma egy tökéletesen könnyed hangulatú darab, főszerepben játékos szaxofonnal és azzal a zenei világgal, melyet az Aranyoskám, a Kincsvadászok vagy az Azok a csodálatos Baker fiúk során már megtapasztalhattunk tőle. A lágy mélyvonós harmóniák mellett a különböző fafúvósok, illetve hegedű-pizzicato olyan vidámsággal szólalnak meg, mintha egy rajzfilmben táncikálnának. New York zsizsegésének elsősorban pozitív kifejezése ez, mely többször visszatér az album során, például a "Jackals, Part 1 & 2"-ben, mely címéből eredően a szenzációhajhász firkászokat és ügyészeket mutatja be, mégis oly felszabadultan, ami miatt már a filmben sem lehet őket egy pillanatig sem komolyan venni. A "Bugged" a szaggatott előadásmód és a gyorsabb tempó miatt kicsit azért feszültebbé teszi a helyzetet, ugyanakkor végig sejteti a pozitív végkifejletet, mely menetrendszerűen meg is érkezik az utolsó két tételben, ahonnan az "Epilog - Peter's Theme" fanfárokkal duzzasztott variációja jelenti az igazi finálét.
Ez a rezesfanfár-megoldás szintén visszatérő eleme az albumnak, a harsány megszólalásmód az ünnepeltség, a pillanatnyi csúcs állapotát jelzi, hiszen a főszereplő sztárbrókernek eleinte mindene megvan, amit csak szeretne. A "Prologue", a "Master of the Universe", a "Concorde" és az "Out of My Life" mind rövid utalások erre a kiváltságos állapotra, sok feldübörgő timpanival és hősi motívumokat idéző erős rézfúvósjátékkal. Ugyanez a hangzás jellemzi később a törvény és az igazságszolgáltatás győzelmét is: a "Speechless / Case Dismissed", illetve a záróbeszéd alatti "Sword of Justice" a megmenekülés emelkedett zenei hurrája, mely hangzást leginkább Michael Kamentől szokhattuk meg. Mindemellett persze Dave Grusin nem hazudtolta meg önmagát sem, hiszen a szerelmi témák kellemes romantikus billentyűsjátékra íródtak, közel a blues és jazz műfajához. A már bemutatkozott hangszerek egész más zenei megközelítésben csendülnek fel a nyugodt "Hang-Out", illetve a két, nevében is műfajt jelző tételben ("Blues for Caroline", "Blues (Reprise)"). A visszafogott melankóliára is van a szerzőnek bevált eszköztára: a Rhodes-kíséretre komponált, szinte majdnem azonos felépítésű "Subway Breakdown (Prelude)" és "Thinking of Caroline" tételek során romantikus vonósharmóniák és érzékenyebb klarinétjáték emelkedik ki, míg a "Father / Son" és a "Decency" a két legdrámaibb pillanat az albumon, melyekből ennek ellenére is hiányzik a szívbemarkoló fájdalom, és inkább csak a pillanatnyi rosszra koncentrálnak, ahonnan egyértelműen létezik kiút.
Hőseinknek, ha nagy nehezen is, de létezett kiút Bronxból is, ahonnan az egész kalamajka indult, az ottani, kevésbé idillikus állapotokat pedig Grusin a nyolcvanas évek popkultúrájából ültette át a score-ba. Eképpen az elektromos dobokkal és sok gitárral előadott "funky groove"-trackek pont úgy lógnak ki az egyébként végig makulátlan eleganciát sugárzó muzsikák közül, ahogy a két, luxuskörülményekhez szokott szereplő tévedt oda a híd alatti, felgyújtott autóktól és prostituáltaktól hemzsegő utcákra. A könnyűzenei jellegű aláfestések ("Bronx Exit"-től a "Get-Away"-ig) a filmben érthető szerepet játszottak, a kiadott albumon viszont kicsit megtörik az alaphangulatot – igaz, egyrészt akitől nem idegen a műfaj (jómagam például), azt nem zavarja annyira, másrészt a játékos, illetve romantikus tételek közé ékelődött fanfárok legalább ilyen módon változtatnak az összhatáson. Ez pedig nem Grusinnak róható fel, hiszen egy albumon belül négy különböző műfajban is remekül bizonyít, amitől a végeredmény több lesz egyszerű háttérzenénél. És bár a film összevisszasága értelemszerűen kihat a zenére is, a Hiúságok máglyája egy remek összegzése a komponista tehetségének, emiatt pedig egy rossz szavunk nem lehet rá, és bőven megéri azt a pár forintot/centet, amelyért szinte bármikor beszerezhető.
Brian De Palma készített már nagyon jó és nagyon rossz filmeket is, a Hiúságok máglyája pedig utóbbiak halmazába tartozik. Feszült thrillerjeinek sorát (mint a Megszállottság, a Carrie vagy a Gyilkossághoz öltözve) szakította meg ezzel a vígjátékszerű produkcióval, és azért mondom rá, hogy "-szerű", mert bár minden jó, ha a vége jó, Tom Hanks akkoriban szeretett volna igazán kitörni az izgága komédiás skatulyájából, s a sikeres tőzsdeügynök életének egyik pillanatról a másikra történő összezuhanását hozzá szokatlanul drámai módon játszotta el. Bruce Willis, a lecsúszott újságíró szerepét De Palma előzőleg legalább négy különböző, a kilencvenes évek elején sztárnak számító színésznek ajánlotta fel, akik folyamatosan dobálták vissza a lehetőséget, de hasonló volt a helyzet a tárgyalószék főbírájának szerepével is, melyet Walter Matthau és Alan Arkin után végül a szintén csak feltörekvőben lévő Morgan Freeman vállalt el. A sok bizonytalanság mellé Tom Wolfe társadalmi szatírája csak alapgondolataiban lehetett volna jó mozgatórugó, ám a kivitelezés elnagyolt és szerencsétlen lett, a résztvevők egytől egyig borzasztóan idegesítőek (élükön a megélhetési luxusnőt alakító Melanie Griffith-szel), Freeman zárómonológja pedig, annak elismert erkölcsi tartalmával együtt is csak egy nagy marék kínos klisé. Azóta tisztába kerültünk a Wall Street tündöklésével és bukásával, emellett abban az időben különösen kényelmetlen kérdés volt az amerikai lakosság különböző népcsoportjainak egymáshoz való viszonya, és a Hiúságok máglyája mindenből mutat is egy picit, minden felvetett kérdés és élethelyzet ma is épp olyannyira aktuális, nemzetektől függetlenül. Ám mindezek ellenére kényelmetlenül hosszú és élvezhetetlen darab lett, melyet Grusin zenéje menthetne meg, ha nem játszana annyira alárendelt szerepet, hogy csupán pillanatokra csendülnek fel a témái, s ezen piciny oázisok sajnos apró lélegzetvételnyi időt engedélyeznek csak, mielőtt a narratív történet folytatódhatna.
Jó muzsika született egy rossz filmhez – találkoztunk ilyennel már oda-vissza, számolatlanul. Ellenben John Williams, Jerry Goldsmith vagy James Horner művét hamarabb megvennénk, ha egy rossz produkció zenei kísérete lenne, mint mondjuk egy viszonylag kevésbé ismert művészét, emiatt a Hiúságok máglyája igen mostoha helyzetben van. Teljesen érdemtelenül, mert a huszonhárom track során mindenből kapunk egy picit, melyhez Dave Grusin annyira ért. A főtéma egy tökéletesen könnyed hangulatú darab, főszerepben játékos szaxofonnal és azzal a zenei világgal, melyet az Aranyoskám, a Kincsvadászok vagy az Azok a csodálatos Baker fiúk során már megtapasztalhattunk tőle. A lágy mélyvonós harmóniák mellett a különböző fafúvósok, illetve hegedű-pizzicato olyan vidámsággal szólalnak meg, mintha egy rajzfilmben táncikálnának. New York zsizsegésének elsősorban pozitív kifejezése ez, mely többször visszatér az album során, például a "Jackals, Part 1 & 2"-ben, mely címéből eredően a szenzációhajhász firkászokat és ügyészeket mutatja be, mégis oly felszabadultan, ami miatt már a filmben sem lehet őket egy pillanatig sem komolyan venni. A "Bugged" a szaggatott előadásmód és a gyorsabb tempó miatt kicsit azért feszültebbé teszi a helyzetet, ugyanakkor végig sejteti a pozitív végkifejletet, mely menetrendszerűen meg is érkezik az utolsó két tételben, ahonnan az "Epilog - Peter's Theme" fanfárokkal duzzasztott variációja jelenti az igazi finálét.
Ez a rezesfanfár-megoldás szintén visszatérő eleme az albumnak, a harsány megszólalásmód az ünnepeltség, a pillanatnyi csúcs állapotát jelzi, hiszen a főszereplő sztárbrókernek eleinte mindene megvan, amit csak szeretne. A "Prologue", a "Master of the Universe", a "Concorde" és az "Out of My Life" mind rövid utalások erre a kiváltságos állapotra, sok feldübörgő timpanival és hősi motívumokat idéző erős rézfúvósjátékkal. Ugyanez a hangzás jellemzi később a törvény és az igazságszolgáltatás győzelmét is: a "Speechless / Case Dismissed", illetve a záróbeszéd alatti "Sword of Justice" a megmenekülés emelkedett zenei hurrája, mely hangzást leginkább Michael Kamentől szokhattuk meg. Mindemellett persze Dave Grusin nem hazudtolta meg önmagát sem, hiszen a szerelmi témák kellemes romantikus billentyűsjátékra íródtak, közel a blues és jazz műfajához. A már bemutatkozott hangszerek egész más zenei megközelítésben csendülnek fel a nyugodt "Hang-Out", illetve a két, nevében is műfajt jelző tételben ("Blues for Caroline", "Blues (Reprise)"). A visszafogott melankóliára is van a szerzőnek bevált eszköztára: a Rhodes-kíséretre komponált, szinte majdnem azonos felépítésű "Subway Breakdown (Prelude)" és "Thinking of Caroline" tételek során romantikus vonósharmóniák és érzékenyebb klarinétjáték emelkedik ki, míg a "Father / Son" és a "Decency" a két legdrámaibb pillanat az albumon, melyekből ennek ellenére is hiányzik a szívbemarkoló fájdalom, és inkább csak a pillanatnyi rosszra koncentrálnak, ahonnan egyértelműen létezik kiút.
Hőseinknek, ha nagy nehezen is, de létezett kiút Bronxból is, ahonnan az egész kalamajka indult, az ottani, kevésbé idillikus állapotokat pedig Grusin a nyolcvanas évek popkultúrájából ültette át a score-ba. Eképpen az elektromos dobokkal és sok gitárral előadott "funky groove"-trackek pont úgy lógnak ki az egyébként végig makulátlan eleganciát sugárzó muzsikák közül, ahogy a két, luxuskörülményekhez szokott szereplő tévedt oda a híd alatti, felgyújtott autóktól és prostituáltaktól hemzsegő utcákra. A könnyűzenei jellegű aláfestések ("Bronx Exit"-től a "Get-Away"-ig) a filmben érthető szerepet játszottak, a kiadott albumon viszont kicsit megtörik az alaphangulatot – igaz, egyrészt akitől nem idegen a műfaj (jómagam például), azt nem zavarja annyira, másrészt a játékos, illetve romantikus tételek közé ékelődött fanfárok legalább ilyen módon változtatnak az összhatáson. Ez pedig nem Grusinnak róható fel, hiszen egy albumon belül négy különböző műfajban is remekül bizonyít, amitől a végeredmény több lesz egyszerű háttérzenénél. És bár a film összevisszasága értelemszerűen kihat a zenére is, a Hiúságok máglyája egy remek összegzése a komponista tehetségének, emiatt pedig egy rossz szavunk nem lehet rá, és bőven megéri azt a pár forintot/centet, amelyért szinte bármikor beszerezhető.
Tihanyi Attila
2009. 02. 23.
2009. 02. 23.
Tracklista:
- Prologue (1:44)
- "Bonfire of the Vanities" Theme (4:34)
- Master of the Universe (0:53)
- Concorde (0:59)
- Bronx Exit (3:00)
- Yo! (1:32)
- Get-Away (1:41)
- Love Drums, Part 1 (0:47)
- Love Drums, Part 2 (0:46)
- Coma (0:48)
- End of the Road (0:39)
- Hang-Out (3:19)
- Jackals, Part 1 & 2 (2:37)
- Subway Breakdown (Prelude) (1:36)
- Blues for Caroline (3:34)
- Thinking of Caroline (1:35)
- Out of My Life (0:41)
- Blues (Reprise) (1:02)
- Bugged (1:23)
- Father / Son (0:58)
- Decency (1:41)
- Speechless / Case Dismissed (1:09)
- Sword of Justice (3:44)
- Epilog - Peter's Theme (1:17)
- End Credits Theme (3:42)
Az album a Spotify-on:
