Szerencsés helyzetben vagyok, hiszen honlapunkon olyan filmeket népszerűsíthetek széles körben, melyeket ugyan hazánkban kevesen ismernek, de akik a leírtak hatására esetleg megnézik őket, emlékezetes alkotásokkal gazdagodnak. A legutóbbi ilyen a 2011-es Vörös kutya volt, most pedig következzen a szintén ausztrál, kritikusi (még Roger Ebert is három és fél csillaggal értékelte a négyből) és nézői körökben egyaránt pozitív megítélésnek örvendő Műholdvevő a birkák közt ajánlása. Az igaz történetből dolgozó sztori 1969-ben játszódik, központi alakjai pedig az a néhány ember, akik az eredeti címben szereplő "tányér", azaz Ausztrália egyik – méretben és fontosságban is – legnagyobb építménye, egy gigantikus műholdvevő mérnökei. Pár nappal a holdraszállás előtt járunk, a legtöbben izgatottan készülnek a nagy napra, amikor Neil Armstrong élőben lép majd a Holdra a tévéképernyők előtt lélegzet-visszafojtva ülő százmilliók szeme láttára. Egy kisvárost, az ausztráliai Parkest a NASA felhelyez a térképre, mert a birkák legelőjén álló óriási antennájuk, elhelyezkedésének köszönhetően, nélkülözhetetlen szereplővé válik az élő televíziós közvetítésben. A hazájában számos díjat és jelölést besöpört film azt a valós eseményeken alapuló, zökkenőktől nem éppen mentes folyamatot mutatja be érdekes megközelítésből, amely során a műholdvevő kezelői végül diadalmas sikert arattak.

Egyre nyugtalanítóbb irányba haladó világunkban rendkívül üdítő nézni egy ilyen gondűző, a hétköznapi hősök körében játszódó filmet, mely másoknak ártani kívánó negatív karakterek nélkül mesél az összefogás mindent legyőző erejéről. Mindezt pedig teszi igen bájosan, a lehetőségeket kihasználva, apró mozzanatok segítségével árnyalt figurákkal, és annyira szellemesen, hogy jóleső érzés vesz erőt a nézőn, ahogy követi az eseményeket. A Sam Neillt leszámítva errefelé kevésbé ismert színészek összeválogatása tökéletes lett, az abszolút hihetően viselkedő karaktereket (kiemelendő a szétszórt biztonsági őr, aki azt hiszi, magával az Apollo-11 fedélzetén lévő Armstronggal beszélget az adóvevőjén) a néző egyből megkedveli. A mindvégig jelen lévő humornak köszönhetően ez a másfél óra térdcsapkodva nevetést ugyan nem okoz, de a szinte folyamatos mosolygás garantált, mint például akkor, amikor a fontos alkalomra érkező nagykövet tiszteletére eljátszott amerikai himnusz felcsendül – a helyi zenekar sajátos értelmezésében. A felhasznált, jól beilleszkedő archív felvételeknek köszönhetően és a városka lakóinak reakciói révén pedig mi magunk is könnyen átélhetjük, hogy mit is jelenthetett az akkori emberek számára a holdraszállás. Aki tehát az emberi, megható pillanatokat is tartalmazó történeteket előnyben részesíti a fordulatot fordulatra halmozó, nagyszabású produkciókkal szemben, annak a Vörös Kutya mellett a Műholdvevő a birkák közt is kihagyhatatlan.


Ma már szinte elképzelhetetlen, de korosztályomnak sokáig együtt kellett élnie azzal, hogy nincs Youtube, sőt internet sem – néhány ifjabb olvasónk kedvéért azért ideírom, hogy csupán a kétezres évekig ugrottunk most vissza, tehát nem dinoszauruszokkal játszottam gyerekkoromban. Ekkoriban sokszor belehallgatás nélkül vásároltam soundtrackeket, leginkább az általam kedvelt zeneszerzőkben bízva, de az sem volt ritka, hogy lemezboltban (azaz a régi szép idők fizetős torrentjében), a CD-k között lapozgatva a borító fogott meg, és így vettem meg a kiadványt zsákbamacskaként. Ennek köszönhetően néha ugyan gyarapodtam szép borítójú, de borzasztó zenékkel e pénzszórós időszakomban, de az esetek zömében azért helyes volt a megérzésem. A Műholdvevő a birkák közt soundtrackjére az igen eredeti fedlap miatt figyeltem fel, mely a fent látható hivatalos borítóképpel ellátott füzetecske elé volt csúsztatva a tokban, amolyan másodlagos borítóként, és szerencsére ez esetben sem jártam pórul, hiszen a score kellemes hallgatnivalónak bizonyult.

A komponista Edmund Choi, akinek neve kevesek számára csenghet ismerősen Magyarországon, mert bár olyan filmeknél segédkezett Carter Burwellnek, mint például a Fargo vagy a Hollywoodi lidércnyomás, önálló zeneszerzőként kevésszer bukkant fel (legutoljára 2013-ban), és ezek sem a legismertebb filmek. Pályája akár kaphatott volna egy óriási lökést is, mert M. Night Shyamalan első két alkotásának (Praying with Anger, Nyitott szemmel) még ő jegyzi a score-ját, nem pedig James Newton Howard, de inkább gellert kapott. Az indiai direktornak ugyanis – a stúdió nyomására – a Hatodik érzékhez már egy tapasztaltabb dallamfelelőst kellett keresnie, Choi pedig valamiért azóta sem lett elhalmozva feladatokkal. Mindazonáltal aki tudja, a Nyitott szemmel promóciós formában elérhető zenéjét nyugodtan hallgassa meg, hiszen kedves kis szimfonikus muzsikáról van szó, ez pedig igaz a Műholdvevő a birkák közt score-jára is.


A Varése Sarabande közel egyórás kiadványának összeállítói a hallgatóra tekintettel voltak, hiszen az összes betétdalt az album elejére csoportosították, így nem ütköznek a score-ral. A nyolc szám közül hat ausztrál, illetve amerikai előadók és bandák műve a hetvenes évekből (az egyik egyébként egy feldolgozás a Hairből, de szerencsére nem az elcsépelt "Let the Sunshine In"), s elmondható róluk, hogy nemcsak igen hangulatosak, de a jelenetekhez is nagyszerűen illeszkednek, a kor miliőjét tökéletesen megidézik. Ezeken kívül még találunk a lemezen egy lendületes jazzes darabot a The Peter Sullivan Bandtől, valamint Dawn Upshaw amerikai szoprán felvételét, mely a holdraszállás előtt történtek megidézése alatt csendül fel, hihetetlenül felemelővé téve az akkori bejátszásokat.

Ahogy az a kilencvenes években, és néha a kétezresek elején is megszokott volt egy Varése Sarabande-soundtracktől, a score (melyet a Melbourne Symphony Orchestra játszott fel a szerző vezényletével) alig félórás, ráadásul a húsz trackből tizenhárom időtartama egy perc alatti. Ha viszont e ténytől eltekintünk, ez az az esetté válik, amikor egyben végighallgatva a szűk játékidőt nem érezzük zavarónak. Ki kell térni arra, hogy akadt olyan recenzor, aki azt írta az instrumentális anyagról, hogy James Horner stílusára emlékezteti, amiről meg is kérdeztük Choit a vele készített interjúnkban. Ez alapján felsejlik, hogy bizonyára a rendezői elképzelést felvázoló, sokszor közismert filmzenékből álló ideiglenes, azaz temp score stílusához hasonlót kérhettek tőle, mely eljárás mind a mai napig rengeteg komponista életét nehezíti, sőt keseríti meg. A művész mindazonáltal jól vette az akadályt, saját elképzeléseit helyezhette előtérbe, így ha nagyon erőltetné bárki is, hogy keressek horneri analógiát, akkor a feszült "Blackout" – "Moving the Dish" zenei testvérpárt említeném meg. Viszont hozzá kell tennem, hogy kizárólag ez a két szerzemény az, mely kicsit sem tetszik a teljes egészében szimfonikus score-ból, az összes többi a maga nemében hibátlan vagy minimum jól teljesít. Noha már önmagában is megálló hallgatnivaló a teljes soundtrack, a mozi ismeretében, konkrét jeleneteket is hozzákapcsolva, még erősebbé válik.


A himnikus, gyerekkórussal színesített főtéma ("The Dish") már elsőre megkedvelhető, ráadásul a címszereplő létesítmény, a Parkes-i Rádióteleszkóp témája (melyet többek közt a "The Sheep Paddock"-ban, az "Our Vital Contribution"-ben, a "Parkes"-ban vagy az "A Commitment to NASA"-ban hallhatunk) még ennél is szerethetőbb. Rövidsége ellenére a zene nem spórol a különféle témákkal, nem találunk mindössze helykitöltésre szolgáló kompozíciókat. Így az olyan köztes motívumok, mint például a "Bob's Theme", a "The World Waits" vagy a "The Pictures Came from Parkes", más moziban akár főtémák is lehetnének kibővítve, miközben a szerző a kisebb horderejű pontokon is jól vizsgázik a jelenetek zenei leképezése terén ("The Wind", "Glenn and Janine", "I Know Where Apollo 11 is"). A kiadvány legmeghatározóbb darabja a Tina Arena vokáljával és éteri hangú kórussal dúsított, kifejezetten szívhez szóló, közel ötperces "The Day the World Stood Still". A rendkívül érzelmes szerzemény azon művek közé tartozik, melyet nyugodtan meg lehet mutatni bárkinek, akit amúgy nem foglalkoztat a filmzenék világa, és biztosan nagy elismeréssel fog szólni róla, s talán még a műfaj iránti érdeklődését is felkeltheti.

Remek dalok és egy igen értékes zenei csúcsponttal megkoronázott, túlnyomórészt szép és harmonikus score jellemzi a Műholdvevő a birkák közt soundtrackjét. Habár a remélhetőleg egyszer még visszatérő Edmund Choi műve csupán bő huszonöt perces, a film alatt egyfelől többnek hat, másfelől pont a megfelelő mértékben csendül fel. Ez tudatos koncepció volt, ami jó döntésnek bizonyult, hiszen a ritkább felbukkanással az instrumentális művek hangsúlyosabbá válhattak annál, mint hogyha folyamatosan szóltak volna. Az efféle kisebb filmek ritkán szoktak ennyire igényes és hangsúlyos aláfestést kapni, ám most ez történt (plusz pont, hogy a betétdalrészlegen is érezni, hogy nagy gondot fordítottak az összeállítására), épp ezért akartam honlapunkon a mára már elfeledett mozi mellett a méltatlanul nem közismert zenéjére is ráirányítani kicsit a reflektorfényt.