Húsz év. Ennyit kellett várni ahhoz, hogy Roland Emmerich és Dean Devlin tető alá hozzák a kilencvenes évek egyik legkedveltebb blockbusterének folytatását, A függetlenség napja: Feltámadást. Amikor ez először komolyabban szóba került, a szeptember 11-i események világra gyakorolt hatása okán Devlin jobbnak látta jegelni az inváziós-rombolós-földbe tiprós témát, így csupán 2004-ben lett újfent hangos a filmvilág attól, hogy A függetlenség napja egyébként kerek egésznek tekinthető története megtoldásra kerül. Teltek-múltak az évek, a rendező-producer páros kezei közül pedig sorra érkeztek a legkülönfélébb projektek (Holnapután, I.E. 10 000, 2012, Anonymus, Az elnök végveszélyben), s közben folyamatosan csepegtették az ID4 jövőjével kapcsolatos információkat is – például, hogy trilógiává nőheti ki magát, a bevált karakterekre szeretnének alapozni, vagy hogy alakulgat a Devlinék által is elfogadhatónak tartott forgatókönyv. 2014 novemberében a 20th Century Fox hivatalosan is bejelentette: minden akadály elhárult, így Emmerich rendezésében, illetőleg a Centropolis és a TSG Entertainment közreműködésével zöld utat kapott a produkció, melynek büdzséjét az előd kétszeresére tornázták fel. Fél évvel később gőzerővel beindult a gépezet, a végeredmény pedig 2016 nyarán kerülhetett a mozikba... ám sajnos nem úgy sült el, ahogyan annak egy ilyen produkció esetében, ennyi várakozást követően illett volna.


A már jól ismert szereplők visszahozására irányuló törekvést egyedül Will Smith húzta keresztül, aki Hiller kapitány újbóli megformálásáért állítólag olyan horribilis összeget kért, hogy Emmerichék jobbnak látták kiírni a karaktert: egy tesztrepülés során életét vesztette, s így csupán említés szintjén, festményen, illetve egy, a nevelt fia, a pilótává vált Dylan (akit anno Ross Bagley alakított, ezúttal pedig Jessie T. Usher) szekrényében tartott fénykép őrzi emlékét. Rajta kívül azonban tényleg mindenkit vissza tudtak csábítani, így David (Jeff Goldblum), apja, Julius (Judd Hirsch), Whitmore elnök (Bill Pullman), illetve lánya (akit ezúttal nem Mae Whitman, hanem Maika Monroe formál meg), Dr. Okun (Brent Spiner), valamint Jasmine (Vivica A. Fox) egyaránt kivehették a részüket az újabb invázióból. S bár kézenfekvő volt, hogy az űrtechnológia és az emberiség tudományának házasításán vigyék tovább a cselekményszálat, a történeten és a karaktereken egyaránt túlhaladott a kor, így nekem, mint az első rész rajongójának, Goldblum játékán kívül gyakorlatilag semmi sem tudta hosszabb távon lekötni a figyelmemet.

A függetlenség napja: Feltámadással kapcsolatos problémáim – helyesebben fogalmazva: előítéleteim – akkor kezdődtek, amikor tavaly augusztusban hivatalosan is bejelentették, hogy az idegenek nem David Arnold dallamaira térnek vissza. A szerző Twitter-oldalán azt az információt osztotta meg rajongóival, hogy Emmerichék meg sem keresték őt emiatt, s minthogy közkedvelt szerzeményének jogai felett nem ő, hanem a Fox rendelkezik, a helyébe lépő Harald Kloser-Thomas Wander páros (kiknek felfogadása meglehetősen korán, a véglegesített szkript megszületését követően történt) úgy dolgozhat vele, ahogyan jónak látja. Persze nem ért nagy meglepetésként az, hogy a direktor újfent az általa valamilyen okból kiemelkedően favorizált duó mellett tette le a voksát, innentől kezdve azonban semmi okát nem láttam annak, hogy várjam a score-t, illetve hogy különösebb elvárásokat támasszak felé. Mindezt nemcsak Arnold kihagyása táplálta bennem, hanem az is, hogy a Holnaputánt követően mindegyik Emmerich-alkotás kíséretét számomra közömbösnek találtam, s ez alól A függetlenség napja: Feltámadás kapcsán nyújtott teljesítményük sem lett kivétel, holott egy ilyen produkció biztosít igazán nagy játékteret egy komponista számára, ráadásul Kloserék a 2013-as Az elnök végveszélyben óta semmi érdemlegeset nem csináltak. Sőt, ha összességében nézzük filmográfiájukat, azt látjuk, hogy egy-két osztrák dokumentumfilm kivételével csak akkor dolgoznak valamin, ha ahhoz direktor barátjuknak valami módon köze van...


A korong a nyitány szerepét betöltő, sejtelmességet, fenyegetettséget még nyomokban is alig tartalmazó "Traveling Through Space"-szel veszi kezdetét, mely track a szintén főként elektronikus effektekre építkező "The Queen is Leaving"-gel egyetemben azon kevés darab közé tartozik, melyek elkészítéséből a Kloser mellett szinte a kezdetek óta jelen lévő Thomas Schobel is kivette a részét. Az új főtéma a "Great Speech"-ben csendül fel először, legünnepélyesebb formáját pedig az "Independence Day Resurgence Finale"-ben ölti magára, ám bármennyire is legyenek jók a dallamok, a hangszerelés (vagy az alulkeverés) eredményeként nem képesek markánssá, emlékezetessé válni. S hogy az új diadalmotívum mennyire van messze attól a hazafias kisugárzástól, melyet anno Arnold tett le az asztalra, azt a korong vége felé található "ID4 Reprise" be is bizonyítja: a régi vezérelemek csokorba szedése még úgy is üt, hogy más összetételű zenekarral lett újra feljátszatva - ennek adaptálása nemcsak tükörképet jelent, hanem egyúttal öngól is Kloserék teljesítményével szemben. Azt ugyanakkor el kell ismernem, hogy a "Weare Rich"-ben olyannyira el lett találva az új, illetve a régi témák (utóbbiakból két-három hangjegynyi utalást számos egyéb helyen is elszórt a duó) összeeresztése, hogy ez az alig több mint egy perc a score leghallgatottabb darabjainak egyikévé lépett elő számomra. Ehhez hasonló, remek perceket szereztek nekem a "Hostile Territory"-val, az "It's Getting Real"-lel (amely egyfajta átirata a Holnapután közkedvelt "The Day After Tomorrow"-jának), valamint a "Worth Fighting For"-ral, ahol Wanderék remekül lavíroznak a képességeik, illetve a lehetőségeik palettáján - amennyiben végig ilyen stílusban menetelnének, minden bizonnyal az év meglepetésével rukkoltak volna elő.

"Úgy döntöttünk, hogy David Arnold témájának variációit a kulcsfontosságú pillanatokban, Thomas Whitmore jeleneteinél, illetőleg az első részre történő utalásokkor használjuk. Az új generációs karakterek számára viszont új témák és új tematikák születtek. Egy hibrid score-t készítettünk nagyzenekarral és elektronikus elemekkel" – nyilatkozta Wander, aki Kloserrel együtt így kívánt egyszerre megfelelni a régi és az új rajongótábornak. Bár a score-ban valóban megfigyelhetőek az új idegen-témák (a barátságosságot sugalló "The Sphere", valamint a fenyegető hangvételű "The Queen is Leaving" és "Inside the African Ship"), az aktuális akciómotívumok (a "Hostile Territory", a "More Stimulation", a "Whitmore's Choice" vagy a "Bus Chase"), továbbá a már említett friss vezérdallam, mindezek ellenére mégis összeszedetlennek, kohéziótól mentesnek vélem a hallottakat. A függetlenség napja: Feltámadás legtöbb tételét a páros korábbi filmzenealbumainak bármelyikébe könnyedén beleilleszthetnénk, ráadásul a filmben is csak néhányuk (ilyen a "Great Speech", a "More Stimulation", a "Welcome to the Moon", az "Independence Day Resurgence Finale") tud emelni a hozzájuk tartozó jelenetek színvonalán. Mindezek mellett az is zavaróan hat, hogy a "More Stimulation"-ben James Newton Howard-osra vették a figurát, a "What Goes Up" esetében pedig ennél is tovább mentek: a Jelek közkedvelt háromhangos motívumát is megidézték.


Az instrumentális kíséret mellett két dal is helyet kaphatott a Sony Classical korongján, melyek közül az "Electric U"-ra keresztelt, szintipopos számot előadó Kid Bloom formáció neve nem cseng ismerősen, énekes-gitárosuk neve azonban némi rokoni szálra enged következtetni: Lennon Kloser. A másik az Annie Trousseau-féle feldolgozása Cher 1966-os "Bang Bang (My Baby Shot Me Down)"-jának, amely a rádiók repertoárjából éppúgy ismert, mint Quentin Tarantino Kill Billjéből, Nancy Sinatra előadásában.

Ugyanaz a direktor elégedett meg ezzel a teljesítménnyel, akinek a feltörést biztosító Csillagkapu, illetve A függetlenség napja című alkotásai alá máig töretlen népszerűségnek örvendő dallamok kerültek. A Holnaputántól kezdve érzem azt, hogy a rombolásmánián kívül már semmi más nem foglalkoztatja Roland Emmerichet, illetve Dean Devlint, ami azért szomorú, mert ezzel a több szempontból is félresikerült mozival végképp elérték, hogy nevük fényét döntően a kilencvenes években készült munkáik táplálják. Ami pedig a muzsikát illeti: míg Michael Giacchinónak sikerült méltósággal feltámasztania az őslények kíséretét (Jurassic World), John Williams parádésan adott új vonalat a világhírű űreposznak (Star Wars – Az ébredő Erő), Bear McCreary pedig zenei szempontból sínre tette a Cloverfieldet (Cloverfield Lane 10), addig Harald Kloser és Thomas Wander bicskája beletört A függetlenség napja: Feltámadásba. E mű nemcsak azt mutatja meg, hová vezet az, ha nem rátermett emberek kerülnek jó helyzetbe, hanem azt is, hogy milyen hibákhoz vezethetnek azok a döntések, melyek hátterében a tehetség helyett a kikezdhetetlennek és megdönthetetlennek tűnő kapcsolatrendszer élvez prioritást.