Atlantisz – Az elveszett birodalom (2001)
Atlantis: The Lost Empire
- zene: James Newton Howard
- vezényel: Pete Anthony
- kiadás éve: 2001
- kiadó: Walt Disney Records
- játékidő: 53:54
Az elsüllyedt kontinensről, Atlantiszról először Platón számolt be részletesebben, a helyet azonban a mai napig csak legendák övezik, s minthogy a legnagyobb rejtélyek egyikének számít, nemcsak a filozófusokat és a régészeket foglalkoztatja, hanem számos regényíró és persze filmes fantáziáját is megmozgatja. E hely létezését sosem sikerült minden kétséget kizáróan bebizonyítani, de pont ez a tisztázatlanság mozgatja meg évről évre a dokumentumfilmesek, valamint a regény- és a forgatókönyvírók fantáziáját, aminek eredményeként mára már megszámlálhatatlan mennyiségű, tudományos kutatásokból és fikciókból egyaránt kiinduló elképzelés látott napvilágot. A hollywoodi alkotások sokasága – melyek közül a legtöbb a hatvanas, illetve a hetvenes évek során látta meg a napvilágot – ellenére én csupán a Disney stúdió 2001-ben bemutatott Atlantisz – Az elveszett birodalom című rajzfilmjét láttam, és bár ez minden szempontból megfogott, valahogy mégsem kezdtem sorra venni az ezen témán alapuló produkciókat.
A filmet Gary Trousdale és Kirk Wise rendezték, akik A Notre Dame-i toronyőr munkálatait követően a tudományos-fantasztikus irodalom ikonikus alakja, Jules Verne stílusának megfelelően kívántak vászonra vinni egy Atlantisszal kapcsolatos történetet. Az alapkoncepciót Tab Murphy dolgozta át egész estés alkotássá, ezt követően pedig 350 animátor, technikus és egyéb művész látott neki a megvalósításnak. A főbb karaktereknek többek között mindenki Martyja, Michael J. Fox, a filmtörténelembe Spockként bevonult Leonard Nimoy, valamint James Garner (A nagy szökés), John Mahoney (Szuper haver) és Cree Summer (Fecsegő tipegők) kölcsönözték hangjukat.
A rajzfilm zenéjéről James Newton Howard gondoskodott, aki az 1996-os Space Jam – Zűr az űrben című alkotással kóstolhatott bele első ízben az animációs filmek világába, e produkció képkockái azonban még nem egészében a rajzasztalon születtek: a népszerű Warner Bros.-mesehősök többek között Michael Jordan, Bill Murray, Wayne Knight és Theresa Randle kíséretében igyekeztek moziba vonzani a közönséget. A szerzőnek az első, teljes egészében animációs alkotáshoz kapcsolódó megbízására a Walt Disney Pictures égisze alatt készült Dínóig kellett várnia, melyet rögtön ezután két további Disney-produkció, az Atlantisz – Az elveszett birodalom, valamint A kincses bolygó követett. E három alkotás zene tekintetében nem a mesevilág emblematikus stúdiójától addig megszokott vonalat követte, hanem az olyan vetélytársakhoz hasonló koncepcióval bírt, mint például a DreamWorks, a Warner vagy a Pixar filmjei, vagyis a fő hangsúly nem a dalokon, hanem az instrumentális kíséreten volt. "Az animációk esetében nagyban kell gondolkodni, a lehető legszerteágazóbb megközelítést szükséges alkalmazni" – kezdett bele a trióval kapcsolatos konklúziójába Howard. "Mindegyik, a zeneszerzés kapcsán ikonikussá vált elemet magában kell foglalnia: fanfár, grandiózus hangzás, féktelen komikusság, rendkívüli drámaiság, ráadásul mindezeket pillanatról pillanatra kell tudni váltogatni. Azt hiszem, az a legnehezebb ebben a műfajban, hogy ezeket úgy kell a filmekhez illeszteni, hogy annak elválaszthatatlan részévé váljanak. A rajzfilmek kemény diók, de úgy vélem, e projektek óta többet tudok a nagyzenekarra történő komponálásról, mint bármely más korábbi munkám után".
Trousdale és Wise a már említett A Notre Dame-i toronyőr és A szépség és a szörnyeteg kapcsán megszokták, hogy a kulcsfontosságú jelenetek többségén a karakterek dalra fakadva vezetik át a nézőket, ezúttal azonban az énekesnőként, dalszerzőként és színészként egyaránt ismert Mya által előadott "Where the Dream Takes You"-ra keresztelt főcímzenén kívül nem volt egyéb dal, ráadásul ez is csak a stáblista alatt hallható. Éppen ezért a rendezőpáros egyik legfontosabb instrukciója az volt Howard irányába, hogy olyan muzsikát készítsen, amely nem szimplán aláfestő szerepet tölt be, hanem képes befolyásolni a nézők érzelmeit. A magam részéről azt tudom írni, hogy a végeredmény tényleg hatásos lett: e muzsikát anno a moziban hallottam először, s mivel nem egy tételnél felkaptam a fejemet, a végén egyértelművé vált számomra, hogy hazafelé menet mindenképpen útba kell ejtenem egy CD-boltot.
A Walt Disney Records korongja Mya dalával indít, melynek szövegét Diane Warren, kíséretét pedig Howard írta, a "Where the Dream Takes You"-t azonban a kritikusok többsége nem találta elég karakteresnek, hovatovább a slágerlistákon sem ért el olyan előkelő helyezést, amilyeneket a Disney-daloktól megszokhattunk. Az instrumentális rész a "The Submarine"-nel veszi kezdetét, amely remek körképet nyújt arról, hogy a szerző milyen megoldásokkal érzékelteti a fiatal nyelvész, Milo veszéllyel és némi mókával egyaránt szegélyezett történetét. A kíséret egyik legerőteljesebb pillére az itt is felbukkanó lendületes, erőtől duzzadó kalandtéma, amely később olyan akciótételekben jut fontos szerephez, mint a "The Leviathan", a "The Journey" vagy a "Just Do It". E darabok Howard dinamikus oldaláról tesznek tanúbizonyságot, és bár kézjegyei itt is jól megfigyelhetőek, az érzelmesebb részek harmóniáinál, zenekari megoldásainál ennél is jobban előtérbe kerülnek.
Nagyon szeretem a szerző akciózenéit, ugyanakkor legközelebb a thriller-, illetve drámamuzsikái állnak hozzám, s az Atlantisz esetében is inkább utóbbiakra lettem először figyelmes. Az ezzel kapcsolatos részek csúcspontjának a "The Crystal Chamber"-t tartom, mely kórussal és csilingelő hangjaival éppúgy rabul ejt, mint a Dínó "The Egg Travels"-e. Ez a precízen felépített darab az érzelmek teljes tárházát bemutatja, nem utolsósorban pedig hihetetlenül sokat tesz hozzá a képsorokhoz. A "The Crystal Chamber"-ön kívül a szintén remekbe szabott "Milo and Kida's Questions"-"Touring the City"-"The Secret Swim" trió, a "Milo Meets Kida" és a "The City of Atlantis" villantja meg azt, hogy Howard nemcsak a dallamosságban, témagazdagságban állt helyt, hanem a hangszerelés vonatkozásában is. A klasszikus zenekari felállást a történet rendkívüli helyszínének, illetve lakosainak szimbolizálása érdekében különleges hatású énekekkel, csőharanggal, csengettyűkkel, különféle gongokkal és ütősökkel, illetőleg egy kalimbával színesítette a művész.
Mindezeken felül természetesen Milo szeleburdisága sem kerülte el Howard figyelmét (az erre vonatkozó elképzelés leghosszabban a "Milo's Turned Down"-ban figyelhető meg), ugyanakkor esetlensége mellett vágyakkal teli, s érző szívvel bír. Eme tulajdonságairól olyan kompozíciók adnak tanúbizonyságot, mint az "Atlantis Is Waiting" és a "Bedding Down", míg az Atlantisszal és az elveszett város trónörökösével, Kidával kapcsolatos érzelmek pedig a "Kida Returns"-ben, az "Atlantis"-ban, valamint a "The King Dies / Going After Rourke"-ban kapnak teret. Utóbbi track ráadásul hibátlan összképet alkot az ezt megelőző "The Crystal Chamber"-rel, mivel ugyanazon dallamokra építkezik lassabb tempóval és némiképp átalakított hangszereléssel.
James Newton Howard Disney-zenéi közül engem mindmáig az Atlantisz – Az elveszett birodalom kísérete nyűgöz le a legjobban, melyet a Dínó, majd A kincses bolygó aláfestése követ. És bár eme hármast követően csupán a 2011-es Gnómeó és Júlia szerepel a szerző filmográfiájában mint hasonló jellegű alkotás, a mesevilághoz időről időre sikerült visszatérnie az olyan alkotások révén, mint a Pán Péter, a Lány a vízben, a Nanny McPhee és a nagy bumm, a Legendás állatok és megfigyelésük vagy éppen a Hófehér és a vadász. A Disney ugyan 2003-ban jelentkezett az Atlantisz 2. – Milo visszatérre keresztelt folytatással, ám a kizárólag DVD-n megjelenő produkcióhoz már Don Harper szolgáltatta a zenét, aki olyan folytatásokhoz szállított még muzsikát, mint a Tarzan & Jane vagy Az oroszlánkirály 3. – Hakuna Matata.
A filmet Gary Trousdale és Kirk Wise rendezték, akik A Notre Dame-i toronyőr munkálatait követően a tudományos-fantasztikus irodalom ikonikus alakja, Jules Verne stílusának megfelelően kívántak vászonra vinni egy Atlantisszal kapcsolatos történetet. Az alapkoncepciót Tab Murphy dolgozta át egész estés alkotássá, ezt követően pedig 350 animátor, technikus és egyéb művész látott neki a megvalósításnak. A főbb karaktereknek többek között mindenki Martyja, Michael J. Fox, a filmtörténelembe Spockként bevonult Leonard Nimoy, valamint James Garner (A nagy szökés), John Mahoney (Szuper haver) és Cree Summer (Fecsegő tipegők) kölcsönözték hangjukat.
A rajzfilm zenéjéről James Newton Howard gondoskodott, aki az 1996-os Space Jam – Zűr az űrben című alkotással kóstolhatott bele első ízben az animációs filmek világába, e produkció képkockái azonban még nem egészében a rajzasztalon születtek: a népszerű Warner Bros.-mesehősök többek között Michael Jordan, Bill Murray, Wayne Knight és Theresa Randle kíséretében igyekeztek moziba vonzani a közönséget. A szerzőnek az első, teljes egészében animációs alkotáshoz kapcsolódó megbízására a Walt Disney Pictures égisze alatt készült Dínóig kellett várnia, melyet rögtön ezután két további Disney-produkció, az Atlantisz – Az elveszett birodalom, valamint A kincses bolygó követett. E három alkotás zene tekintetében nem a mesevilág emblematikus stúdiójától addig megszokott vonalat követte, hanem az olyan vetélytársakhoz hasonló koncepcióval bírt, mint például a DreamWorks, a Warner vagy a Pixar filmjei, vagyis a fő hangsúly nem a dalokon, hanem az instrumentális kíséreten volt. "Az animációk esetében nagyban kell gondolkodni, a lehető legszerteágazóbb megközelítést szükséges alkalmazni" – kezdett bele a trióval kapcsolatos konklúziójába Howard. "Mindegyik, a zeneszerzés kapcsán ikonikussá vált elemet magában kell foglalnia: fanfár, grandiózus hangzás, féktelen komikusság, rendkívüli drámaiság, ráadásul mindezeket pillanatról pillanatra kell tudni váltogatni. Azt hiszem, az a legnehezebb ebben a műfajban, hogy ezeket úgy kell a filmekhez illeszteni, hogy annak elválaszthatatlan részévé váljanak. A rajzfilmek kemény diók, de úgy vélem, e projektek óta többet tudok a nagyzenekarra történő komponálásról, mint bármely más korábbi munkám után".
Trousdale és Wise a már említett A Notre Dame-i toronyőr és A szépség és a szörnyeteg kapcsán megszokták, hogy a kulcsfontosságú jelenetek többségén a karakterek dalra fakadva vezetik át a nézőket, ezúttal azonban az énekesnőként, dalszerzőként és színészként egyaránt ismert Mya által előadott "Where the Dream Takes You"-ra keresztelt főcímzenén kívül nem volt egyéb dal, ráadásul ez is csak a stáblista alatt hallható. Éppen ezért a rendezőpáros egyik legfontosabb instrukciója az volt Howard irányába, hogy olyan muzsikát készítsen, amely nem szimplán aláfestő szerepet tölt be, hanem képes befolyásolni a nézők érzelmeit. A magam részéről azt tudom írni, hogy a végeredmény tényleg hatásos lett: e muzsikát anno a moziban hallottam először, s mivel nem egy tételnél felkaptam a fejemet, a végén egyértelművé vált számomra, hogy hazafelé menet mindenképpen útba kell ejtenem egy CD-boltot.
A Walt Disney Records korongja Mya dalával indít, melynek szövegét Diane Warren, kíséretét pedig Howard írta, a "Where the Dream Takes You"-t azonban a kritikusok többsége nem találta elég karakteresnek, hovatovább a slágerlistákon sem ért el olyan előkelő helyezést, amilyeneket a Disney-daloktól megszokhattunk. Az instrumentális rész a "The Submarine"-nel veszi kezdetét, amely remek körképet nyújt arról, hogy a szerző milyen megoldásokkal érzékelteti a fiatal nyelvész, Milo veszéllyel és némi mókával egyaránt szegélyezett történetét. A kíséret egyik legerőteljesebb pillére az itt is felbukkanó lendületes, erőtől duzzadó kalandtéma, amely később olyan akciótételekben jut fontos szerephez, mint a "The Leviathan", a "The Journey" vagy a "Just Do It". E darabok Howard dinamikus oldaláról tesznek tanúbizonyságot, és bár kézjegyei itt is jól megfigyelhetőek, az érzelmesebb részek harmóniáinál, zenekari megoldásainál ennél is jobban előtérbe kerülnek.
Nagyon szeretem a szerző akciózenéit, ugyanakkor legközelebb a thriller-, illetve drámamuzsikái állnak hozzám, s az Atlantisz esetében is inkább utóbbiakra lettem először figyelmes. Az ezzel kapcsolatos részek csúcspontjának a "The Crystal Chamber"-t tartom, mely kórussal és csilingelő hangjaival éppúgy rabul ejt, mint a Dínó "The Egg Travels"-e. Ez a precízen felépített darab az érzelmek teljes tárházát bemutatja, nem utolsósorban pedig hihetetlenül sokat tesz hozzá a képsorokhoz. A "The Crystal Chamber"-ön kívül a szintén remekbe szabott "Milo and Kida's Questions"-"Touring the City"-"The Secret Swim" trió, a "Milo Meets Kida" és a "The City of Atlantis" villantja meg azt, hogy Howard nemcsak a dallamosságban, témagazdagságban állt helyt, hanem a hangszerelés vonatkozásában is. A klasszikus zenekari felállást a történet rendkívüli helyszínének, illetve lakosainak szimbolizálása érdekében különleges hatású énekekkel, csőharanggal, csengettyűkkel, különféle gongokkal és ütősökkel, illetőleg egy kalimbával színesítette a művész.
Mindezeken felül természetesen Milo szeleburdisága sem kerülte el Howard figyelmét (az erre vonatkozó elképzelés leghosszabban a "Milo's Turned Down"-ban figyelhető meg), ugyanakkor esetlensége mellett vágyakkal teli, s érző szívvel bír. Eme tulajdonságairól olyan kompozíciók adnak tanúbizonyságot, mint az "Atlantis Is Waiting" és a "Bedding Down", míg az Atlantisszal és az elveszett város trónörökösével, Kidával kapcsolatos érzelmek pedig a "Kida Returns"-ben, az "Atlantis"-ban, valamint a "The King Dies / Going After Rourke"-ban kapnak teret. Utóbbi track ráadásul hibátlan összképet alkot az ezt megelőző "The Crystal Chamber"-rel, mivel ugyanazon dallamokra építkezik lassabb tempóval és némiképp átalakított hangszereléssel.
James Newton Howard Disney-zenéi közül engem mindmáig az Atlantisz – Az elveszett birodalom kísérete nyűgöz le a legjobban, melyet a Dínó, majd A kincses bolygó aláfestése követ. És bár eme hármast követően csupán a 2011-es Gnómeó és Júlia szerepel a szerző filmográfiájában mint hasonló jellegű alkotás, a mesevilághoz időről időre sikerült visszatérnie az olyan alkotások révén, mint a Pán Péter, a Lány a vízben, a Nanny McPhee és a nagy bumm, a Legendás állatok és megfigyelésük vagy éppen a Hófehér és a vadász. A Disney ugyan 2003-ban jelentkezett az Atlantisz 2. – Milo visszatérre keresztelt folytatással, ám a kizárólag DVD-n megjelenő produkcióhoz már Don Harper szolgáltatta a zenét, aki olyan folytatásokhoz szállított még muzsikát, mint a Tarzan & Jane vagy Az oroszlánkirály 3. – Hakuna Matata.
Kulics László
2017. 05. 21.
2017. 05. 21.
Tracklista:
- Where the Dream Takes You - Mya (4:00)
- The Submarine (3:20)
- Milo's Turned Down (1:48)
- Atlantis Is Waiting (2:41)
- The Leviathan (3:25)
- Bedding Down (2:33)
- The Journey (3:22)
- Fireflies (2:11)
- Milo Meets Kida (1:46)
- The City of Atlantis (2:48)
- Milo and Kida's Questions (2:59)
- Touring the City (2:51)
- The Secret Swim (2:46)
- The Crystal Chamber (3:45)
- The King Dies / Going After Rourke (5:12)
- Just Do It (3:18)
- Kida Returns (3:10)
- Atlantis (1:59)
Az album a Spotify-on:
