t követően egy másik, egy helyszínre korlátozódó játékterű cápás film is napvilágot látott. A mostoha sorsú,
című produkciót kezdetben csak a házimozis piacra szánták, ám a jogok végül átkerültek egy másik stúdióhoz, mely elvetette a korlátozottabb megjelenést, hogy a munkacímre visszanevezve juttassa el az alkotást az amerikai mozikba. A főszerepben az énekes-színésznő Mandy Moore (
) látható, egy pár mondatos szerep erejéig pedig felbukkan Matthew Modine is. A két színésznő egy testvérpárt alakít, akik mexikói nyaralásuk alkalmával, újdonsült ismerőseik ajánlatát megfogadva, egy rozsdás lélekvesztőre szállnak, hogy egy cápaketrecben merüljenek a tengerbe, életre szóló élményt szerezve a hatalmas ragadozók közvetlen közelében. A ketrecet tartó darukar azonban eltörik, a két lány pedig 47 méter mélyre süllyed az emberre tervezett kalitka foglyaként. Mivel megszakad a rádiós kapcsolatuk is a hajó legénységével, azzal szembesülnek, hogy teljesen magukra maradtak – leszámítva a fejük felett köröző cápákat.
Aki nem úgy ül le a
47 méter mélyen elé, hogy egy olyan túlélőshow-t fog látni, mely a
Cápa méltó utódja lesz, az valószínűleg kellemesen fog csalódni. A szereplők reménytelen helyzetét és az éjsötét mélységtől való félelmet egészen jól érzékelteti a mű, melyben szerencsére nem találkozhatunk nevetséges túlzásokkal, ráadásul a ragadozó ellenfelek technikai kivitelezéséről sem tudok rosszat írni. Bár több alkalommal is ki lehet ugrani a székből, Johannes Roberts rendező (
Az ajtón túl) dicséretesen kerüli a hősöket az utolsó leheletéig támadó gonosz cápa kliséjét. Kevésszer kerülnek a szereplők közvetlen kontaktba a rémmel, az nem vadászik rájuk könyörtelenül, csak épp néha arra jár, ettől függetlenül mégis azt érezzük, hogy bármelyik pillanatban, bármilyen irányból támadhat. A színészi játékra nem igazán érdemes kitérni, mert amint a testvérpár alámerül, rögtön jelentőségét veszti, hogy búvármaszk mögött Mandy Moore vagy Meryl Streep sikoltozik-e a buborékok rengetegében. Ismertebb névre csupán a nézőszám növelése miatt lett volna szükség, mert a filmet egy leheletnyivel masszívabbá, fordulatosabbá tett forgatókönyvvel már egy A kategóriás sztár is felvállalhatta volna. Mindenesetre a maga másodvonalas közegében meglepően jól teljesít így is ez a másfél órás lubickolás.
Noha a digitális kiadások korában a jelentéktelen hossz már nem akadály egy soundtrack kihozásához, a
47 méter mélyen aláfestését valószínűleg soha senki nem fogja megjelentetni. Nemcsak rövid, de garantáltan szinte senki sem adna ki érte pénzt, így bizonyára egyetlen kiadó sem kezdi el fontolgatni a score albumba rendezését
(utólagos kiegészítés: ebben nagyot tévedtem, hiszen végül megjelent). Tom Hajdu és Andy Milburn duója, a tomandandy (
Megszólít az éjszaka,
A kaptár – Túlvilág) az 1980-as évek óta működik, és a reklámokhoz, illetve tévéműsorokhoz írt szerzeményeiket követően, illetve mellett fordultak a mozgóképek irányába, sokszor vitatható minőségű munkákkal jelentkezve.
A zátony kapcsán született írásomat úgy zártam, hogy filmzeneileg nem számíthatunk majd túl érdekesre a
47 méter mélyentől, mert ez a téma valószínűleg nem ad kellő teret vagy inspirációt egy kiváló muzsikához, pláne nem a tomandandytől. Ezt el is találtam, ráadásul még a stáblista alá sem születhetett instrumentális kompozíció (még ott is a produkcióhoz kapcsolt négy érdektelen, szélesebb körben ismeretlen előadójú felvétel egyike szól), ahol pedig a sok-sok rövid zenei szemelvényt követelő alkotások komponistái összekaphatják magukat egy meghatározóbb darabhoz. A hangeffekteseknek a cápaketrec zörejei adhatták az egyik főbb munkát, és a score is ilyesmi jellegű, a hangdizájnnal keveredő lett, azaz a páros leginkább indusztriális neszezésként leírható megoldásokkal jelentkezett. Bár zenei értelemben kevés értékelhetőt hallunk, a különféle feszült nyikorgások, váratlan felcsattanások, digitális kotyogások és pulzáló basszusmorajok (utóbbival nyit a főcím is) mégis meglepően sikeresen ellátják plusszal az adott részeket, az utolsó jelenetben hallható ambient pedig egészen felemelő lett. Noha a score-t emlékezetesnek, pláne nagyszerűnek egyáltalán nem lehet titulálni, s egy esetleges albumként is kevés értékelhetőt lehetne benne találni, a jelenetek hatásához többször is képes pluszt hozzátenni, tehát a tomandandy alapvetően jó munkát végzett.