Ils (2006)
- zene: René-Marc Bini
- kiadó: kiadatlan
Egy Romániában lévő hatalmas erdei házban él a fiatal francia tanárnő (Olivia Bonamy) és író férje (Michael Cohen). Clémentine valamit hallani vél az egyik éjjel, ezért Lucas-val közösen indulnak le az emeletről, hogy a zaj forrásának utánajárjanak. Megpróbáltatásokkal teli éjszakájuk ezzel veszi kezdetét...
Számtalan külföldi példa akad rá, hogy a hazai gyakorlattal ellentétben nem szükségeltetik egy film elkészítéséhez pazarló költségvetés vagy teljesen elhasznált "sztárok" gyülekezete, hiszen mindezek nélkül is működőképessé válhat a produkció. Az Ils (jelentése: Ők) esetében szintén az a helyzet, hogy akár nálunk is készülhetett volna. Elvégre nem kevés erdőnk van, ezekben elhagyatott házzal szintén találkozhatunk, és még talán két friss arc is fellelhető, akik idáig elkerülték a bulvárszereplésnek álcázott önlejáratást. A David Moreau-Xavier Palud rendezőpáros talált is kettő ilyet, és közreműködésükkel egy olyan, jóformán vér nélküli thillert hoztak létre, amihez foghatót sokat szeretnék még. Egyfelől az alkotók mellőznek mindenféle mellékszálat és mellébeszélést, nem erőltetik ezeket csak azért, hogy az elvárt játékidő meglegyen. Hetvennégy perc ugyan nem sok (ennek nagyrésze radásul ugyanazon helyszínen játszódik), de ha ennyire ki van töltve, itt a példa rá, hogy milyen sokáig is képes tartani. Másfelől a történetben nem találtam abszolút hihetetlennek tűnő momentumot, és a viszontagságok okozója sem a szokásos, például egy lassan ballagó őrült láncfűrészes, ráadásul az ellenoldal mibenléte, célja sokáig homályban is marad. Harmadrészt a két főhős sem viselkedik az emberi észnek ellentmondóan, és például senki nem változik át akcióhőssé sem, hanem inkább retteg a sarokban. Az utolsó jó pontot Olivia Bonamy érdemli, aki annyira természetes és vonzó jelenség, amilyet ritkán látni manapság filmekben.
A történetnek persze nemrég megszületett a nem hivatalos amerikai változata Hívatlanok címen, Liv Tyler főszereplésével, ám mielőtt a francia filmipar újbóli kihasználásán kezdenénk el háborogni, meg kell említeni, hogy azóta a rendezőpáros tengerentúli debütálásának is szemtanúi lehettünk, ami sajnos nem lett más, mint A szem című horror – azaz a hazánkban is vetített thai mozi újrája. Nem maga a remake ténye a zavaró (elvégre valami nagyobbal csak el kellett indulniuk), hanem az, hogy az Ils-ből kiderül, kizárólag saját ötletből is képesek a feszültséget létrehozni és azt mindvégig fenntartani.
A score viszonylag rejtőzködő típusú, így azok, akik látták a filmet, utólag talán még meg is esküdnének rá, hogy nem rendelkezik aláfestéssel. Pedig van benne, bár nem sok, és nem is az a fajta, amit sokan akarnának önmagában is meghallgatni (például emiatt sem fog soha megjelenni), ám mindig a kellő helyen szól. A komponista a nálunk ismeretlen René-Marc Bini, akiről nem állítom, hogy feledhetetlent alkotott, de hangulatteremtő képességből jelest érdemel. A főcímnél például elérte, hogy a felülről figyelő kamera képével együtt lassú, zongorás-hegedűs, csilingelő aláfestése baljós köntösbe öltöztessen egy nyüzsgő várost. Ez a főtéma kíséri a hazafelé vezető hősnőt, és amikor meglátjuk a komor erdei út végén a házat, könnyen baljós sejtelmünk támadhat – a szerző így el is érte célját. Mivel a továbbiakban már a pár egyre durvuló tortúráját láthatjuk, kevésbé disztingvált elemek kapnak a score-ban szerepet. Fenyegetővé váló ambientes megoldások, torz effektek, idegörlő hegedűmotívumok, mély és monoton zongorahangok, és egy olyan megoldás is, amit én csak úgy szoktam jellemezni: a macska végigrohant a zongorán. Külön megemlítem a hangmérnöki munkát, ami az instrumentális aláfestést is támogatja, és olykor olyan speciális hatású, hogy lehetetlen eldönteni, hangmérnök vagy zeneszerző érdeme-e, csak azt, hogy félelmetesen szól. René-Marc Binit tehát dicséret illeti, hiszen az eleve súlyos pillanatokat még erősebbé teszi szerzeményével.
Számtalan külföldi példa akad rá, hogy a hazai gyakorlattal ellentétben nem szükségeltetik egy film elkészítéséhez pazarló költségvetés vagy teljesen elhasznált "sztárok" gyülekezete, hiszen mindezek nélkül is működőképessé válhat a produkció. Az Ils (jelentése: Ők) esetében szintén az a helyzet, hogy akár nálunk is készülhetett volna. Elvégre nem kevés erdőnk van, ezekben elhagyatott házzal szintén találkozhatunk, és még talán két friss arc is fellelhető, akik idáig elkerülték a bulvárszereplésnek álcázott önlejáratást. A David Moreau-Xavier Palud rendezőpáros talált is kettő ilyet, és közreműködésükkel egy olyan, jóformán vér nélküli thillert hoztak létre, amihez foghatót sokat szeretnék még. Egyfelől az alkotók mellőznek mindenféle mellékszálat és mellébeszélést, nem erőltetik ezeket csak azért, hogy az elvárt játékidő meglegyen. Hetvennégy perc ugyan nem sok (ennek nagyrésze radásul ugyanazon helyszínen játszódik), de ha ennyire ki van töltve, itt a példa rá, hogy milyen sokáig is képes tartani. Másfelől a történetben nem találtam abszolút hihetetlennek tűnő momentumot, és a viszontagságok okozója sem a szokásos, például egy lassan ballagó őrült láncfűrészes, ráadásul az ellenoldal mibenléte, célja sokáig homályban is marad. Harmadrészt a két főhős sem viselkedik az emberi észnek ellentmondóan, és például senki nem változik át akcióhőssé sem, hanem inkább retteg a sarokban. Az utolsó jó pontot Olivia Bonamy érdemli, aki annyira természetes és vonzó jelenség, amilyet ritkán látni manapság filmekben.
A történetnek persze nemrég megszületett a nem hivatalos amerikai változata Hívatlanok címen, Liv Tyler főszereplésével, ám mielőtt a francia filmipar újbóli kihasználásán kezdenénk el háborogni, meg kell említeni, hogy azóta a rendezőpáros tengerentúli debütálásának is szemtanúi lehettünk, ami sajnos nem lett más, mint A szem című horror – azaz a hazánkban is vetített thai mozi újrája. Nem maga a remake ténye a zavaró (elvégre valami nagyobbal csak el kellett indulniuk), hanem az, hogy az Ils-ből kiderül, kizárólag saját ötletből is képesek a feszültséget létrehozni és azt mindvégig fenntartani.
A score viszonylag rejtőzködő típusú, így azok, akik látták a filmet, utólag talán még meg is esküdnének rá, hogy nem rendelkezik aláfestéssel. Pedig van benne, bár nem sok, és nem is az a fajta, amit sokan akarnának önmagában is meghallgatni (például emiatt sem fog soha megjelenni), ám mindig a kellő helyen szól. A komponista a nálunk ismeretlen René-Marc Bini, akiről nem állítom, hogy feledhetetlent alkotott, de hangulatteremtő képességből jelest érdemel. A főcímnél például elérte, hogy a felülről figyelő kamera képével együtt lassú, zongorás-hegedűs, csilingelő aláfestése baljós köntösbe öltöztessen egy nyüzsgő várost. Ez a főtéma kíséri a hazafelé vezető hősnőt, és amikor meglátjuk a komor erdei út végén a házat, könnyen baljós sejtelmünk támadhat – a szerző így el is érte célját. Mivel a továbbiakban már a pár egyre durvuló tortúráját láthatjuk, kevésbé disztingvált elemek kapnak a score-ban szerepet. Fenyegetővé váló ambientes megoldások, torz effektek, idegörlő hegedűmotívumok, mély és monoton zongorahangok, és egy olyan megoldás is, amit én csak úgy szoktam jellemezni: a macska végigrohant a zongorán. Külön megemlítem a hangmérnöki munkát, ami az instrumentális aláfestést is támogatja, és olykor olyan speciális hatású, hogy lehetetlen eldönteni, hangmérnök vagy zeneszerző érdeme-e, csak azt, hogy félelmetesen szól. René-Marc Binit tehát dicséret illeti, hiszen az eleve súlyos pillanatokat még erősebbé teszi szerzeményével.
Bíró Zsolt
2008. 04. 03.
2008. 04. 03.
