Ma már elég nehéz horrorfilmben újat mutatni, ám ha egy adott darab nézése közben cseppet sem jár azon az agyunk, hogy melyik összetevőt hol láthattuk korábban, akkor a rendező sikerrel járt. Az eddig csak horrorantológiák egyes szegmenseit levezénylő David Bruckner első filmjével,
A rítussal kétségtelenül ez a helyzet. A Svédország elhagyatott hegyvidékén túrázni induló, majd egy erdőben eltévedő baráti társaság (közülük csak Rafe Spall a
Jurassic World: Bukott birodalomból, illetve a
Downton Abbey-s Robert James Collier lehet arcról ismerős) történetének háromnegyed része egy a zsáner megmosolyogtatóan ismerős fordulatait a nézőt mosolygásra ingerlés nélkül átvevő túlélőmozi lett, míg a nem mindenki számára befogadható utolsó negyede misztikusabb köntösbe bújik, igénybe véve a skandináv mitológiát. Majdnem minden horrorfilm átka itt is megjelenik, hiszen amikor kiderül, hogy mi elől igyekszik kétségbeesetten kikeveredni a rengetegből a csapat, a feszültség kissé visszaesik. Azonban én mégis egy nyomasztó, nem váratlan ijesztgetésekkel, hanem atmoszférateremtéssel ható, pár érdekes vizuális játékot is felmutató alkotásként fogok
A rítusra emlékezni. Mely ráadásul – Andrew Shulkind pazar operatőri munkájának is köszönhetően – végre úgy használja ki a zord erdő adta lehetőségeket, ahogy azt minden ott játszódó horrornak illene.
A rendező és a független produkciók dallamfelelőseként mozgolódó Ben Lovett főiskolás koruk óta barátok, így kézenfekvő volt együttműködésük. Noha alacsony költségvetésű műről beszélünk, ennek ellenére a komponista lehetőséget kapott egy nagyzenekar mintegy harminc tagjának alkalmazására: a London Contemporary Orchestra olyan alkotások score-jának elkészítéséből vette ki eddig a részét, mint például a
Fantomszál, az
Alien: Covenant vagy épp az
Assassin's Creed, mellettük pedig két vokalista kapott még szerepet. A csapat múltbeli tragédiájához kapcsolódó érzelmesebb pillanatokat Lovett szerette volna jól elkülöníteni, ezért itt szintetizátorokat használt. E pontokon atmoszférikusabb a stílus, ugyanakkor a megközelítés alapvetően szimfonikus. Markáns a vonósjelenlét: a fel-felsikoltó vagy épp harcias hegedűk mellett a néhol a húrokra vágó pengetővel megszólaltatott csellók vészjósló hangja jelzi az egyre erősödő fenyegetést. A meglehetősen sötét zene erősségének a dobok keltette nyugtalanító ütemek és a különféle csattanások, koppanások számítanak, melyek folyamatosan azt sugallják, hogy valami veszélyes közelít. A szerző belefolyt kompozíciói előadásába is:
"Mindenen, ami nem vonós vagy fúvós hangszer, én játszom". Az ütőhangszereken túl a score-ban két olyan jellegzetesség van, amely hozzá köthető. Egyfelől egy kisebb, százéves orgonát is felhasznált az ideális hangzás kialakításához (persze ne a templomokat betöltő masszív dallamok jussanak senki eszébe), másfelől fém fürdőkádját egy kalapáccsal ütötte, amit telefonnal rögzített, majd a hangot beolvasztotta művébe.
Nem tudom, hogy a lejjebb felsorolásra kerülő tételek meghallgatása mit vált ki azokból, akik nem látták a filmet, mivel hangsúlyozom, hogy horrormuzsikáról van szó, így itt nem a lírai motívumoké a terep, hanem a hatáskeltés művészetéé. Lovett ebben kiemelkedően teljesített, amire az is utal, hogy több kritikát is olvastam, ahol dicsérik a score-t, azaz nem csak a hozzám hasonló filmzene-fanatikusoknak tűnt fel hatása. Már a jelenetek alatt is jól működik többnyire, néhol még félelmetesnek is nevezhető, és amikor albumként meghallgattam, az első pillanatban visszakerültem hatására a filmbeli erdőbe.
Kiemelkedő trackek: The Ritual, Mates, Stalker, King's Trail, Search for Hutch, I Can See the End, To Hell with This, Fear God, Monsters