Sokkal korábban ismertem és kedveltem már ezt a filmet, mielőtt James Newton Howard a kedvenc zeneszerzőmmé vált, és hogy nem a
Glengarry Glen Ross-on keresztül lett favorit, arra a pontos magyarázat a CD borítóján is megtalálható: "music from and inspired by the motion picture" – vagyis zenék, amelyek a filmhez, illetve annak hatására készültek. Ami végül a lemezjátszóba kerül, az egy szinte hibátlan, könnyed jazzalbum, és a műfaj szerelmeseinek egyáltalán nem okoz kellemetlenséget egyvégtében többször újrahallgatni. Más kérdés, hogy filmzenei szempontból nem tekinthető mérföldkőnek a komponista életében, hiszen a közel egyórányi pazar anyagból mindössze az első három track, valamint az Al Jarreau által előadott "Blue Skies" azok, melyek felcsendülnek a filmben; utóbbi a stáblista alatt, a "Main Title" a film elején, míg a másik két darab két külső jelenetet kísér szinte észrevétlenül. A hangsúly a "külső" jelzőn van, hiszen az ingatlanüzlet agresszív telemarketinges világát bemutató, kiváló színészgárdával (Jack Lemmon, Al Pacino, Alan Arkin, Kevin Spacey, Jonathan Pryce, Ed Harris, Alec Baldwin) előadott film az azonos című színdarab adaptációja, s mindössze az iroda, valamint az azzal szemközti kínai étterem szolgálnak helyszínéül. A kizárólag dialógusokra épülő történet nem igényel zenei aláfestést, a filmben hallható nettó hanganyag alig tíz perc. Ez nyilván nem érne meg egy kiadást, Howard is relatíve ismeretlennek számított még a kilencvenes évek elején, úgyhogy ezt az albumot leginkább az imént felsorolt művészóriások nevének köszönhetjük, meg annak, hogy akkoriban az Elektra kiadó meglehetősen nívós jazzelőadókkal állt szerződésben, így egy-egy felvétel újrahasznosítása nem idézett elő költségvetési problémákat.
Alaposabban megvizsgálva a zeneszerző filmográfiáját, alig fordult elő, hogy jazzscore került volna ki a kezei közül, szóban forgó művét leszámítva csak az 1999-es
Dilidoki és a 2009-es
Kettős játék zenéit lehetne kiemelni. Pedig számára nem ismeretlen a könnyűzenei műfaj, a nyolcvanas években számos ismert zenésszel dolgozott együtt, mint például George Benson, Ricky Lee Jones, Chaka Khan, Elton John, a Toto vagy a Chicago zenekar. Az 1991-es
A szerelem erejével aláfestéséhez Kenny G-t hívta segítségül, míg a
Glengarry Glen Ross-hoz célirányos kompozíciók esetében Wayne Shorteré a csodálatos szaxofonjáték (s valószínűleg ennek a közös munkának köszönhető, hogy az egy évvel későbbi
A szökevény klasszikus nagyzenekari akcióscore-ja a legendás zenész közreműködésétől lett még erősebb). Azt nem lehet állítani, hogy Howard vadonatúj sztenderdekkel örvendeztette meg a szakmát, de mindenképpen hangulatos és igényes kompozíciók kerültek a lemezre, amelyek tökéletesen visszaadják az esős New York-i éjszakák hangulatát, a cigarettafüstön megtörő neonfényeket és a valószínűtlenül sikertelen, kétségbeesett ügynökök lelkiállapotát. Maga a film cseppet sem tekinthető vidámnak, ennek megfelelően a dalok többségére a csendesebb, melankolikus megszólalásmód jellemző, ám akad néhány olyan kivétel, ami egyáltalán nem sugall negatív életszemléletet. A már említett fergeteges Al Jarreau-darabon kívül a Take 6 acapella felvétele, valamint az "Easy Street" Georgie Fame-től egyaránt a "minden mindegy"-érzésből nyújt egy lélegzetvételnyi boldogságot.
Noha az írás elsősorban az alapján indult, amit a film alatt hallottam, mégsem ennek van igazán jelentősége (az értékelésem sem ennek szól). A
Glengarry Glen Ross nem tekinthető hagyományos értelemben vett score-élménynek, és összességében nem is oda kerül, ahol a
Waterworld – Vízivilág, a Jelek vagy a
Legenda vagyok megtalálható. Viszont szinten bármilyen napszakban, bármilyen élethelyzetben remek dalokkal tölti meg a lakást, és ilyenformán bérelt helye van a polcon (arról nem is beszélve, hogy évek óta centekért beszerezhető a nemzetközi aukciós oldalakról).