A brit írónő, Agatha Christie nevének említésekor, legtöbbünkhöz hasonlóan, nekem is két név szokott rögtön beugrani: Miss Marple és Hercule Poirot. S bár az utóbbi, belga származású magándetektívet megalkotója egy idő után kiállhatatlanként kezdte el megbélyegezni, hovatovább rá is unt a karakterre, az olvasók körében aratott népszerűsége okán szinte kötelességének érezte, hogy újabb és újabb történetekkel álljon elő, így Poirot közel kilencven kötetből köszön vissza különc nyomozási módszereivel. Egyik leghíresebb története a Gyilkosság az Orient expresszen, melyet 1974-ben filmesítettek meg először, s amellett, hogy később is feldolgozták párszor, megannyi tévésorozat tért ki erre a kalandra egy-egy epizód erejéig, ám utóbbiak mindössze vázukat tekintve maradtak hűek az eredeti történethez. Az aktuális feldolgozás elkészítését az annak idején Shakespeare-imádatának köszönhetően Hollywood élvonalába robbant Kenneth Branagh vállalta el úgy, hogy a direktori szerepkör mellett Poirot megszemélyesítőjévé is vált. Rajta kívül olyan neves színészek szálltak még fel a titokzatos gyilkosság színterévé váló vonatra, mint Penélope Cruz, Willem Dafoe, Judi Dench, Michelle Pfeiffer, Johnny Depp, Josh Gad, Derek Jacobi, a túlnyomórészt színpadi alakításairól ismert Leslie Odom Jr., valamint Daisy Ridley. E méltán népszerű történet tehát az 1974-es változathoz hasonlóan, nívós gárdával került megvalósításra, a végeredmény azonban meglehetősen vegyes fogadtatásban részesült. A színészi játék sok dicséretet kapott, ugyanakkor a nézők és a kritikusok egyaránt hibaként rótták fel, hogy nem kaptak semmi különösebb újdonságot az ismételt feldolgozástól, amit érdekes visszajelzésnek tartok, tekintettel arra, hogy egy világszerte ismert kötet immáron negyedik, egész estés adaptációjáról van szó, újdonságot tehát csak komolyabb változtatásokkal lehetne elérni. Ha azonban a stáb egy ilyen volumenű mozinál ehhez folyamodott volna (mondjuk karakterelhagyással vagy -jellemmódosítással, netán a történet jelenkorba ültetésével), akkor minden bizonnyal azért lennének pellengérre állítva...


"A filmben látható kiemelkedő alakítások arra sarkalltak, hogy több témával, motívummal támasszam alá azokat" – nyilatkozta a score-t jegyző Patrick Doyle, aki 2016 októberében kapcsolódott be a projektbe, ám ez cseppet sem volt meglepő döntés, hiszen évtizedek óta Branagh házi zeneszerzőjének számít (soron következő kollaborációjuk Eoin Colfer Artemis Fowl – Tündérekkel életre-halálra című regényének feldolgozása lesz). A komponista valóban nem bánt szűkmarkúan a dallamokkal: az első és legfontosabb motívumnak természetesen Poirot megjelenítése számít, amely változatos dinamikával és hangszereléssel bukkan fel újra meg újra, így a detektív utazással párosuló kalandvágyát éppúgy képes tükrözni vele a komponista, ahogyan a nyomozás során megismert alapos, kíváncsi és nemegyszer titokzatos oldalait. Legszínesebb verziója a "The Orient Express"-ben, valamint az albumzáró "Orient Express Suite"-ben hallható, s e tételek stílusuk révén egyúttal a score azon pontjai is, amelyek leginkább rokoníthatóak Richard Rodney Bennett 1974-es adaptációhoz írt muzsikájának keringőszerű megoldásaival. E motívum azonban nemcsak önállóan jelenítődik meg, hanem szorosan együtt él a vonatút ("Departure"), valamint a gyilkosság ihlette elgondolásokkal, utóbbi ráadásul olyan trackekben válik igazán karakteressé, mint a "Judgement", a "MacQueen", a "This is True", a "Geography", illetőleg az "It Is Time". A békés természetű, minden erőszakot mellőző detektív legbelsőbb érzelmeiről viszont csak néhány másodperc erejéig hull le a lepel a "Ma Katherine"-ben. 

Szintén gyakran visszatérő dallamsor az úgynevezett Armstrong-motívum, amely egy évekkel korábbi, emberrablásból családi tragédiába forduló esetet idéz. Ez azért válik a könyv – s ezáltal a zene – egyik lényeges elemévé, mert az Orient expresszen derül ki, hogy a vonatfülkében tizenkét szúrással meggyilkolt Samuel Ratchett (Depp) köthető az esethez. Ezzel a "The Armstrong Case"-ben, a "Confession"-ben és a "Mrs. Hubbard" részeként egyaránt felcsendülő, lassú, ugyanakkor kellő mértékben érzelmeket tükröző zongoraszólóval Doyle azáltal lépett ki az instrumentális keretek közül, hogy direktor barátjával karöltve létrehozta a "Never Forget"-et. "A Ken és általam készített dal csak a zeneszerzés folyamatának vége felé született meg. A mozi harmóniáját, tematikusságát és szívét egyaránt tükrözi, emellett lehetővé tette azt is, hogy emlékezetesen vezethessük le a film score-ját" – mesélte a szerző, aki a felvétel előadását a Caroline Hubbardot megformáló Pfeifferre bízta (a színésznő ezt megelőzően olyan alkotások kedvéért fakadt dalra, mint például Az eastwicki boszorkányok, az Azok a csodálatos Baker fiúk vagy az Egyiptom hercege). A témák sora azonban ennyivel még korántsem ért véget, hiszen az Odom által alakított Dr. Arbuthnothoz éppúgy köthetünk pár hangjegyet, ahogyan Mrs. Hubbardhoz és a Gad révén vászonra lépett MacQueenhez – mindezek a róluk elnevezett trackekben bukkannak fel. 


Mivel a Gyilkosság az Orient expresszen egy régi vágású krimi, cselekményének középpontjában pedig a vonaton összezárt áldozat, detektív és gyanúsítottak állnak, Doyle kísérete nem tobzódik a dinamikus tételekben (a zenekar kizárólag a "Keep Everyone Inside" és a "Dr. Arbuthnot" utolsó másodperceiben pörög fel), sokkal inkább az érzelmeket, a bezártságot és a titokzatosságot hivatott közvetíteni, ezáltal pedig majdhogynem egyenletes hangvételű aláfestésről beszélhetünk. Változatosságban azonban így sem szenvedünk hiányt, Doyle ugyanis nemcsak a dallamok vonatkozásában variálja ügyesen eszköztárát, hanem a hangszerelés terén is: a hagyományos felállású szimfonikusok előadását többször színesíti zongorával (jó példa erre a "The Armstrong Case", illetőleg a "Poirot"), fuvolával, tradicionális ütősökkel, cimbalommal, valamint az örmény fafúvóssal, a dudukkal. Utóbbi instrumentumok elsősorban Poirot közel-keleti kiruccanása során jutnak főszerephez ("The Wailing Wall", "Jaffa to Stamboul", "Arrival), a cimbalom és a duduk azonban kiegészítő elemként időről időre visszaköszönnek (például a "Judgement"-ben és a "This is True"-ban), ekkor azonban már a rejtélyek szimbólumaként hallhatjuk őket.

A Gyilkosság az Orient expresszen kísérete a bezártságot megfelelően tükröző, a dráma és a thriller jegyeit ügyesen variáló zene, mégpedig abból a klasszikus formából, melyhez évtizedekkel korábban nyúltak a komponisták, ha ilyen jellegű alkotásokkal találták szembe magukat. Patrick Doyle-nak nincs oka a szégyenkezésre, ám jómagam is azon rajongói közé tartozok, akik inkább korrekt darabként fognak csak említést tenni erről a muzsikáról, semmint pályafutásának egyik legemlékezetesebb pontjaként. Agatha Christie jelen kötetének feldolgozásáról a jövőben is éppúgy az 1974-es produkció és az ahhoz kapcsolódó Richard Rodney Bennett-kíséret jut majd első körben eszembe, ahogyan Poirot nevének említésekor is a detektívet eddig számomra leghitelesebben megformáló David Suchet.