A pokol hét kapuja (1981)
The Beyond (L'aldilà)
- zene: Fabio Frizzi
- vezényel: Giacomo Dell'Orso
- kiadás éve: 2001
- kiadó: Dagored Records
- játékidő: 39:55
Ha bárkit megkérnénk arra, hogy nevezzen meg egy olasz filmzeneszerzőt, ebben az esetben még azok is, akik a filmek iránt kevésbé érdeklődnek, rögtön rávágnák Ennio Morricone nevét. Ha további kollégáit is fel kéne sorolniuk, akkor a Bud Spencer és Terence Hill-filmjeivel (például: Különben dühbe jövünk, Bűnvadászok), illetve a Sandokannal híressé vált testvérpár, Guido és Maurizio De Angelis még sokaknak eszébe jutna, ahogy a diszkópápa Giorgio Moroder (Végtelen történet, Top Gun), az elsősorban A Keresztapa-trilógiával azonosított Nino Rota, esetleg még az Életrevalók című sikerfilmről ismert Ludovico Einaudi, vagy Dario Marianelli (Vágy és vezeklés) is. Ha pedig jobban belemerülnénk a témába, ott van még Brian De Palma gyakori munkatársa, Pino Donaggio (Carrie, Alibi test), Luis Bacalov (Django, Neruda postása), Riz Ortolani (Napfivér, Holdnővér), Nicola Piovani (Az élet szép) és társaik, akik ha létszámban nem is, de tehetségben sok amerikai pályatársukkal képesek felvenni a versenyt, még ha az átlagember kevésbé is ismeri őket.
Hazáján kívül A pokol hét kapuja című 1981-es olasz horror zeneszerzője, Fabio Frizzi neve is csak kevesek számára mondhat valamit. Valóban nem tartozik a legismertebb olasz művészek közé, hazánkban például csak a Bud Spencer főszereplésével készült Aladdin volt az egyetlen bemutatott mozifilmje, míg az igazán szemfülesek hallhatták egy szerzeményét felcsendülni Quentin Tarantino Kill Billjében is. A 68 éves komponista alacsonyabb költségvetésű produkciók tájékán szokott feltűnni, a rendezők pedig sokoldalúsága miatt kedvelhetik, mert az olcsóbban megvalósítható muzsikát biztosító szintetizátoros világ éppúgy közel áll hozzá, mint a szimfonikus filmzene – a kétféle megközelítést pedig sokszor ötvözi is.
A pokol hét kapuja direktora az a Lucio Fulci, akivel Frizzi egy tíz film erejéig kitartó, 1990-ben véget ért munkakapcsolatot alakított ki, ezzel pedig épp olyan legendás rendező-zeneszerző párossá váltak, mint amilyet az olasz horrorok másik ikonikus alakja, Dario Argento alkotott a Goblin formációval, majd később annak egyik – hol kilépő, hol épp tag – alapítójával, Claudio Simonettivel. Fulci és Frizzi 1979 és 1981 között álltak elő a rendező nem hivatalos, egymástól független részekből álló élőhalottas trilógiájával, melynek két tagja, a Zombi, valamint a Zombik városa között mutatták be A pokol hét kapuját, amelyet sokan tartanak Fulci egyik legjobb munkájának. Ebben a fiatal Lisa (Catriona MacColl) örököl egy szállodát egy Louisiana állambeli kisvárosban, és szeretné felújítani. Azonban nem sejti, hogy az épület nem más, mint a pokol egyik bejárata, amelynek megnyitásával rég eltávozottak szabadulnak rá a gyanútlan emberekre.
Bár keletkezése idején okkal sokkolta a nézőket, mai szemmel nézve éppúgy akad az alkotásban megmosolyogtató, mint értetlenkedést kiváltó mozzanat. Például a kórház bonctermében igen nagy a forgalom, mert csak az a civil nem sétál be, aki nem akar; egy özvegy meg különösebb megrendülés nélkül megy be oda nemrég elhunyt férjét ünneplőbe öltöztetni – meglehetősen sok, átlátszó nejlonban heverő hulla közé. A vér állaga és színe gyümölcsszirupra emlékeztet, a ráérősen támadó madárpókok közül talán ha kettő valódi, a többi csak felülről lelógatva rángatott gumijáték, míg a különféle arcmarcangolásoknak, harapásoknak, szemgolyókikotrásoknak pedig – a kor és a költségvetés szintjének megfelelően – látványosan nem túl élethű testrészek esnek áldozatul. Azonban mindezek ellenére trashnek abszolút nem titulálnám a művet, mert ugyan a megoldásai felett ma már kétségtelenül eljárt az idő, teljes egészében lekötött. Az elsődleges helyszínül szolgáló szálloda, és ebből adódóan a film is rendelkezik egy különleges atmoszférával, mely miatt megértem, hogy sokan tartják kultikusnak. Amihez kétségtelenül hozzájárult a korát megelőzően ütős, még ma is hatásos lezárás – és akkor a jól sikerült score-ról még nem is esett szó.
Hogy egy viszonylag ismeretlennek számító, nyolcvanas évekbeli rétegfilm zenéje került most sorra kritikaként, annak két oka van. Egyfelől szerettem volna a világ filmzenei kínálatából most egy szélesebb hálóval meríteni, másfelől a score sokkal dallamosabb, összetettebb és igényesebb, mint amire számítana az ember egy ilyen alacsony költségvetésű produkció esetében. Frizzi az olyan, a nagyzenekarból szólószerepet kapó hangszerek mellett, mint a zongora, a hegedű és a fuvola, nem riadt vissza a mellotron és a basszusgitár használatától sem, s ezzel egy olyan érdekes hangzású művet alkotott meg, mely a mozi hangulatának megteremtésében komoly szerepet tölt be, sőt a zene egyenesen a jelenetek megkerülhetetlen részévé vált. Frizzi így nyilatkozott akkoriban művéről: "A score-ral egy sajátos régi célomat szerettem volna elérni. Két különböző hangszeres megközelítést akartam kombinálni, amelyeket mindig is szerettem: a rock- és a szimfonikus zenekarét. Amikor néhány éve elkezdtem zeneszerzéssel foglalkozni, megtanultam, hogyan vegyítsem e kettőt, azonban különféle okok miatt a húros és a fúvós hangszerek szerepét mindig a billentyűsök töltötték be. Ez alkalommal úgy döntöttem: csináljuk meg rendesen!"
Az aláfestésben három téma meghatározó, és az ugyan nem szokatlan, hogy különféle variánsaik is felkerültek a lemezre, az azonban annál inkább, hogy valamiért a címük is teljesen ugyanaz. A "Verso Lignoto"-ban egy akár John Carpenter főtémáival is párhuzamba állítható zongoramotívum viszi el a hallgatót az alvilág bejáratához. A sejtelmes, a különféle hangszerekkel fokozatosan feldíszített track érdekessége, hogy egy esetben nemcsak a néző hallja, hanem a főhős is, akinek zongorán játsszák el. Az album végén található, azonos című változata már gyorsabb, egyben thrilleresebb és vészjóslóbb is.
A "Voci Dal Nulla", azaz a "Hangok a semmiből" elnevezésű főtéma, mely a film ikonikus muzsikája, háromszor szerepel. Az olaszul daloló vegyeskórussal támogatott motívumban (és az a capellásan induló "Sequenza Coro E Orchestrá"-ban) teljesedik ki leginkább a Frizzi által említett kettős megközelítés. A visszatérő dallamot süvöltő dalnokok mellett a szintetizátorszerű mellotron visz egyedi hangot e trióba, mely úgy szól, mintha csak torzított hangú férfikórus énekelne. Végezetül még a "Suono Aperto" az, mely két formában is szerepel e cím alatt: míg az első verzió leheletnyi funkys tónussal rendelkezik, a másodikban lágyabb hangzás keveredik nyomasztóval. A film lincselős prológusát a tényleges történettől az "Oltre la Soglia" választja el zeneileg, a funkys-popos hangzását fel-felvijjogó vonósok bolondítják meg. Eltérő címmel, de ez a tétel is kapott egy izgalmas átiratot a "Sequenza Ritmica e Tema" képében, az eddig még nem említett, egy bárjelenetben felcsendülő "Giro di Blues" pedig – a címével ellentétben – egy vérbeli baktatós jazzként mutatja be Frizzi sokoldalúságát.
A több kiadást megélt műből nekem a 2001-es van meg, melynek címlapja még horrorhoz képest is undorító, hiszen úgy néz ki, mintha egy zombi beesett volna a pottyantós vécébe (érdemes a fotón megfigyelni a régi élőhalottas filmek spórolós igénytelenségét, azaz a delikvensnek csak a feje rohad, a kézfeje már nem). E verzión kívül létezik még három, lényegesen szebb címlapú is: 2011-ben egy bő negyedórával hosszabb kiadvány jelent meg, 2015-ben egy bakelitváltozat, melynek tartalma viszont az eredeti kiadáséval egyezik meg, az ínyencek kedvéért pedig felbukkant a piacon egy 61 perces, Composer's Cut címet viselő CD is.
Ha a zenét szeretnénk valahogy jellemezni, akkor Carpenter mellett megemlíthetjük még Morriconét, valamint a Goblint is, hiszen Frizzi kompozíciói valahol az említettek stílusának keresztmetszetében helyezhetők el. A muzsika hatásosságát jelzi, hogy a neves zenei magazin, a Rolling Stone beválogatta minden idők legjobb horrorzenéi közé, a tizenegyedik helyre. Egyes részei ráadásul nemcsak, hogy Frizzi koncertjeinek, így idei turnéjának is gyakori szereplői, de 2016 őszén a teljes művet előadta zenekarával élőben, mely a fent említett Composer's Cut formájában jelent meg.
A pokol hét kapujának értékei vita tárgyát képezhetnék, az viszont biztos, hogy a zenét valószínűleg mindenki megemlíti a pozitívumok között, aki csak látta a filmet. A komponista nem véletlenül e művére a legbüszkébb: sajátos hangulatú darabjai hatásosságot biztosítanak olyan jeleneteknek is, ahol ilyesminek amúgy nyoma sem lenne. A soundtrack önmagában is hallgatóbarát, mert – horrorzenétől szokatlanul – semmilyen befogadhatatlan pillanatot nem tartalmaz, így azok számára is ajánlható a meghallgatása, akik nem rajonganak e zsánerért. A lemez reális pontozásához ugyanakkor nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy amennyiben leszednénk róla azokat a trackeket, amelyek valamelyik másikon alapulnak, vagy azt variálják, akkor egy mindössze 18 perces CD-t kapnánk. Fabio Frizzi becsületére váljon ugyanakkor, hogy egyfelől a trackek kiemelkedően teljesítenek a jelenetekben, másfelől a remek variálásoknak köszönhetően az ismétlődések ellenére sem válik unalmassá a kiadvány.
Hazáján kívül A pokol hét kapuja című 1981-es olasz horror zeneszerzője, Fabio Frizzi neve is csak kevesek számára mondhat valamit. Valóban nem tartozik a legismertebb olasz művészek közé, hazánkban például csak a Bud Spencer főszereplésével készült Aladdin volt az egyetlen bemutatott mozifilmje, míg az igazán szemfülesek hallhatták egy szerzeményét felcsendülni Quentin Tarantino Kill Billjében is. A 68 éves komponista alacsonyabb költségvetésű produkciók tájékán szokott feltűnni, a rendezők pedig sokoldalúsága miatt kedvelhetik, mert az olcsóbban megvalósítható muzsikát biztosító szintetizátoros világ éppúgy közel áll hozzá, mint a szimfonikus filmzene – a kétféle megközelítést pedig sokszor ötvözi is.
A pokol hét kapuja direktora az a Lucio Fulci, akivel Frizzi egy tíz film erejéig kitartó, 1990-ben véget ért munkakapcsolatot alakított ki, ezzel pedig épp olyan legendás rendező-zeneszerző párossá váltak, mint amilyet az olasz horrorok másik ikonikus alakja, Dario Argento alkotott a Goblin formációval, majd később annak egyik – hol kilépő, hol épp tag – alapítójával, Claudio Simonettivel. Fulci és Frizzi 1979 és 1981 között álltak elő a rendező nem hivatalos, egymástól független részekből álló élőhalottas trilógiájával, melynek két tagja, a Zombi, valamint a Zombik városa között mutatták be A pokol hét kapuját, amelyet sokan tartanak Fulci egyik legjobb munkájának. Ebben a fiatal Lisa (Catriona MacColl) örököl egy szállodát egy Louisiana állambeli kisvárosban, és szeretné felújítani. Azonban nem sejti, hogy az épület nem más, mint a pokol egyik bejárata, amelynek megnyitásával rég eltávozottak szabadulnak rá a gyanútlan emberekre.
Bár keletkezése idején okkal sokkolta a nézőket, mai szemmel nézve éppúgy akad az alkotásban megmosolyogtató, mint értetlenkedést kiváltó mozzanat. Például a kórház bonctermében igen nagy a forgalom, mert csak az a civil nem sétál be, aki nem akar; egy özvegy meg különösebb megrendülés nélkül megy be oda nemrég elhunyt férjét ünneplőbe öltöztetni – meglehetősen sok, átlátszó nejlonban heverő hulla közé. A vér állaga és színe gyümölcsszirupra emlékeztet, a ráérősen támadó madárpókok közül talán ha kettő valódi, a többi csak felülről lelógatva rángatott gumijáték, míg a különféle arcmarcangolásoknak, harapásoknak, szemgolyókikotrásoknak pedig – a kor és a költségvetés szintjének megfelelően – látványosan nem túl élethű testrészek esnek áldozatul. Azonban mindezek ellenére trashnek abszolút nem titulálnám a művet, mert ugyan a megoldásai felett ma már kétségtelenül eljárt az idő, teljes egészében lekötött. Az elsődleges helyszínül szolgáló szálloda, és ebből adódóan a film is rendelkezik egy különleges atmoszférával, mely miatt megértem, hogy sokan tartják kultikusnak. Amihez kétségtelenül hozzájárult a korát megelőzően ütős, még ma is hatásos lezárás – és akkor a jól sikerült score-ról még nem is esett szó.
Hogy egy viszonylag ismeretlennek számító, nyolcvanas évekbeli rétegfilm zenéje került most sorra kritikaként, annak két oka van. Egyfelől szerettem volna a világ filmzenei kínálatából most egy szélesebb hálóval meríteni, másfelől a score sokkal dallamosabb, összetettebb és igényesebb, mint amire számítana az ember egy ilyen alacsony költségvetésű produkció esetében. Frizzi az olyan, a nagyzenekarból szólószerepet kapó hangszerek mellett, mint a zongora, a hegedű és a fuvola, nem riadt vissza a mellotron és a basszusgitár használatától sem, s ezzel egy olyan érdekes hangzású művet alkotott meg, mely a mozi hangulatának megteremtésében komoly szerepet tölt be, sőt a zene egyenesen a jelenetek megkerülhetetlen részévé vált. Frizzi így nyilatkozott akkoriban művéről: "A score-ral egy sajátos régi célomat szerettem volna elérni. Két különböző hangszeres megközelítést akartam kombinálni, amelyeket mindig is szerettem: a rock- és a szimfonikus zenekarét. Amikor néhány éve elkezdtem zeneszerzéssel foglalkozni, megtanultam, hogyan vegyítsem e kettőt, azonban különféle okok miatt a húros és a fúvós hangszerek szerepét mindig a billentyűsök töltötték be. Ez alkalommal úgy döntöttem: csináljuk meg rendesen!"
Az aláfestésben három téma meghatározó, és az ugyan nem szokatlan, hogy különféle variánsaik is felkerültek a lemezre, az azonban annál inkább, hogy valamiért a címük is teljesen ugyanaz. A "Verso Lignoto"-ban egy akár John Carpenter főtémáival is párhuzamba állítható zongoramotívum viszi el a hallgatót az alvilág bejáratához. A sejtelmes, a különféle hangszerekkel fokozatosan feldíszített track érdekessége, hogy egy esetben nemcsak a néző hallja, hanem a főhős is, akinek zongorán játsszák el. Az album végén található, azonos című változata már gyorsabb, egyben thrilleresebb és vészjóslóbb is.
A "Voci Dal Nulla", azaz a "Hangok a semmiből" elnevezésű főtéma, mely a film ikonikus muzsikája, háromszor szerepel. Az olaszul daloló vegyeskórussal támogatott motívumban (és az a capellásan induló "Sequenza Coro E Orchestrá"-ban) teljesedik ki leginkább a Frizzi által említett kettős megközelítés. A visszatérő dallamot süvöltő dalnokok mellett a szintetizátorszerű mellotron visz egyedi hangot e trióba, mely úgy szól, mintha csak torzított hangú férfikórus énekelne. Végezetül még a "Suono Aperto" az, mely két formában is szerepel e cím alatt: míg az első verzió leheletnyi funkys tónussal rendelkezik, a másodikban lágyabb hangzás keveredik nyomasztóval. A film lincselős prológusát a tényleges történettől az "Oltre la Soglia" választja el zeneileg, a funkys-popos hangzását fel-felvijjogó vonósok bolondítják meg. Eltérő címmel, de ez a tétel is kapott egy izgalmas átiratot a "Sequenza Ritmica e Tema" képében, az eddig még nem említett, egy bárjelenetben felcsendülő "Giro di Blues" pedig – a címével ellentétben – egy vérbeli baktatós jazzként mutatja be Frizzi sokoldalúságát.
A több kiadást megélt műből nekem a 2001-es van meg, melynek címlapja még horrorhoz képest is undorító, hiszen úgy néz ki, mintha egy zombi beesett volna a pottyantós vécébe (érdemes a fotón megfigyelni a régi élőhalottas filmek spórolós igénytelenségét, azaz a delikvensnek csak a feje rohad, a kézfeje már nem). E verzión kívül létezik még három, lényegesen szebb címlapú is: 2011-ben egy bő negyedórával hosszabb kiadvány jelent meg, 2015-ben egy bakelitváltozat, melynek tartalma viszont az eredeti kiadáséval egyezik meg, az ínyencek kedvéért pedig felbukkant a piacon egy 61 perces, Composer's Cut címet viselő CD is.
Ha a zenét szeretnénk valahogy jellemezni, akkor Carpenter mellett megemlíthetjük még Morriconét, valamint a Goblint is, hiszen Frizzi kompozíciói valahol az említettek stílusának keresztmetszetében helyezhetők el. A muzsika hatásosságát jelzi, hogy a neves zenei magazin, a Rolling Stone beválogatta minden idők legjobb horrorzenéi közé, a tizenegyedik helyre. Egyes részei ráadásul nemcsak, hogy Frizzi koncertjeinek, így idei turnéjának is gyakori szereplői, de 2016 őszén a teljes művet előadta zenekarával élőben, mely a fent említett Composer's Cut formájában jelent meg.
A pokol hét kapujának értékei vita tárgyát képezhetnék, az viszont biztos, hogy a zenét valószínűleg mindenki megemlíti a pozitívumok között, aki csak látta a filmet. A komponista nem véletlenül e művére a legbüszkébb: sajátos hangulatú darabjai hatásosságot biztosítanak olyan jeleneteknek is, ahol ilyesminek amúgy nyoma sem lenne. A soundtrack önmagában is hallgatóbarát, mert – horrorzenétől szokatlanul – semmilyen befogadhatatlan pillanatot nem tartalmaz, így azok számára is ajánlható a meghallgatása, akik nem rajonganak e zsánerért. A lemez reális pontozásához ugyanakkor nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy amennyiben leszednénk róla azokat a trackeket, amelyek valamelyik másikon alapulnak, vagy azt variálják, akkor egy mindössze 18 perces CD-t kapnánk. Fabio Frizzi becsületére váljon ugyanakkor, hogy egyfelől a trackek kiemelkedően teljesítenek a jelenetekben, másfelől a remek variálásoknak köszönhetően az ismétlődések ellenére sem válik unalmassá a kiadvány.
Bíró Zsolt
2019. 11. 11.
2019. 11. 11.
Tracklista:
- Verso Lignoto (4:00)
- Voci Dal Nulla (2:59)
- Suono Aperto (1:24)
- Sequenza Coro E Orchestra (4:34)
- Oltre la Soglia (4:03)
- Voci Dal Nulla (4:27)
- Suono Aperto (4:00)
- Voci Dal Nulla (4:20)
- Giro Di Blues (2:23)
- Verso Lignoto (3:23)
- Sequenza Ritmica E Tema (4:22)
