Taxidermia (2006)
- zene: Amon Tobin
- kiadás éve: 2008
- kiadó: Ninja Tune
- játékidő: 21:14
A művészi önkifejezés nagyon fontos dolog, főleg az elmúlt évszázad szólt arról, hogy miként is tudja egy alkotó kitolni a határait, miként tudja minél inkább a saját belső világát megjeleníteni képek, szobrok, esetleg zeneművek vagy versek formájában. Valószínűleg nem tartana ma itt a világ, ha a huszadik század embere, és talán mondhatom, hogy átlagembere, teljesen elzárkózott volna az újító szellemiség elől. Azonban a művészetnek is kellene, hogy legyenek határai, bármennyire is furcsa ez, hiszen az alkotás egyfajta korlát nélküli dolog, bármire rá lehet fogni, hogy az, legfeljebb az alkotón kívül más szerint nem az. Épp ezért napjainkban bárkiből lehet már művész, és bármit lehet alkotásnak nevezni. A művészet szempontjából korunk szabályok, értékrendek és viszonyítási pontok nélküli. Egy festő bármilyen alkotása festmény, még ha az csak neki tetszik is, egy szobor is lehet bármennyire is amorf, attól még szobor és művészet. Egy vers is állhat csupán értelmetlen szavakból, mint ahogyan egy ruhaköltemény is állhat csupán egymásra dobált cafatokból, igazából nincs már határ. Az alkotó elme teljes szabadságát éljük – legalábbis a bolygó felvilágosultabb helyein –, és azt hiszem, ez így is van rendjén.
A filmrendezés azonban már más eset, mivel erősen pénzfüggő tevékenység, és egy mozi elkészültéhez bizony komoly összegekre van szükség. Ezek előteremtése pedig hazánkban nem könnyű, pontosabban nem mindenki számára az. Nem mennék bele annak a kifejtésébe, hogy miket hall az ember a hazai filmtámogatások visszásságairól, ezek egy része éppúgy lehet városi legenda, mint száz százalékig igaz. Mindenesetre az elmúlt évtizedek magyar filmtermése bizonyítja, hogy komoly problémák vannak a filmtámogatások terén, és ezért nem tartom fair dolognak, hogy rendezők tucatjai szórják kényükre-kedvükre (azaz saját önkifejezésük megvalósítása érdekében) a súlyos százmilliókat, és forgatnak olyan filmet, melyre még a potenciális célcsoportnak is csak az elenyésző töredéke kíváncsi. Tehát nem a végeredmény zavar, hanem az, hogy (bármennyire is demagógnak hangzik) az adófizetők pénzéből teszik mindezt. Míg egy avantgárd festő, aki csak egy szűk rétegnek alkot, maximum a saját pénzét öli az alkotói tevékenységébe, addig egy hazai rendező legtöbbször komoly állami és egyéb támogatások eltapsolásával próbálja meg tolmácsolni látásmódját és gondolatait. Persze fontosak a művészfilmek, ez nem vitás, még akkor is, ha a nézőszámuk nagyon alacsony, mivel ezektől a filmesektől egyrészt sokat tanulhat a mainstream is, másrészt pedig ezen típusú alkotások között is születik olyan, ami szélesebb közönséghez is el tud jutni, feltéve, ha jó a film. És itt ezen van a hangsúly. Ha jó. Márpedig sajnos nálunk a rendezők és a dramaturgok, de még csak a film sikeréért küzdő producerek sem tartják fontosnak, hogy alkotásukkal megcélozzák a (kis túlzással) baráti körükön kívül eső embereket is. Szomorú helyzet ez, melyből én, egyszerű néző a kiutat nem látom, mert évente jelentkeznek a hazai direktorok olyan filmmel, amiken érezni, hogy nem a néző volt a cél, hanem a művészi önmegvalósítás akarata. Ez pedig nem jó, mivel a néző nem egy elhanyagolható mellékes valami a film esetében, hanem a befogadó, aki kódolja, értelmezi a látottakat. És az nem tudom, kinek jó, ha olyan érzésekkel távozik a vetítőteremből, vagy áll fel a tévé elől, hogy az aktuálisan megtekintett filmnek a rendezője bizony egy nagyon beteg elméjű ember lehet. Vagy kinek jó, ha a megtekintett műnek semmi értelme sincs, jobb esetben komolyabb filozófiai tanulmányokkal rendelkező ember ért csak meg belőle valamit? Ha a készítők célja ez, akkor persze minden rendben van, mert ezt általában elérik, de tartok tőle, hogy nem ezzel a szándékkal vágnak bele az alkotásba.
Az, hogy a Taxidermia kilóg-e ebből a sorból, nehéz eldönteni. Vegyes érzéseket kelt bennem ez a mozi, mert bár értékelhető, egyedi részek vannak benne, de tulajdonképpen nem tartom jó filmnek. Lehet, hogy nincs igazam, mivel én is csak egy vagyok a nézők ezreiből, akik mindannyian saját véleménnyel rendelkeznek, saját értékrenddel, és ez alapján ítélnek, szeretnek, kedvelnek vagy értenek meg valamit. Én érteni vélem, hogy mit akart Pálfi György rendező ezzel a művel, de ezt értékelni, pláne kedvelni nem tudom. Szeretem a bizarr és szürreális filmeket, a groteszket is, de ha mindez öncélúvá válik, és semmi más sem süt le a vászonról, csak az, hogy a rendező saját szórakoztatására választja és keveri egy, bár érdekes, de következetességtől mentes eleggyé a fenti stílusokat, abban elismerésre méltót én nem találok. A Taxidermia meg egy ilyen film.
A mozi három elkülönülő történetszála a huszadik század három, egymástól élesen eltérő korszakában játszódik. Egy apa, egy fiú és egy nagyapa bizarr, és mondjuk ki, beteges világába enged betekintést a Parti Nagy Lajos novellái alapján készült Taxidermia. A túlzott szexuális étvággyal rendelkező Morosgoványi Vendel a nagypapa (természetesen fiatalkori énjébe pillantunk bele), aki a világháború idején a vidéki tanyavilágban menekül saját szexuális fantáziavilágába. Fia, Balatony Kálmán zabálóbajnok és evőművész, a szocializmus idején éli fénykorát, hogy aztán napjainkra több száz kilósra hízva, birka nagyságú macskáival éljen egy kis lakásban. Gondját fia, Balatony Lajoska viseli, aki állatkitöméssel tevékenykedik, és saját mesterségét tökélyre, egyenesen művészetté fejleszti. Fő műve, élete legfontosabb preparátori munkája pedig nem más, mint saját maga.
Pálfi valami különleges zenét szeretett volna, ennek megalkotását pedig Amon Tobintól várta. A Rio de Janeiró-i születésű 38 éves zenész valóban nagyon egyéni hangzásvilággal bír. Elektronikus zenéjébe a legkülönbözőbb akusztikus elemeket szövi bele, így nem idegen alkotásaitól egy csöpögő csap hangja vagy üvegcsörömpölés sem. Persze ezek átalakítva, sokszor a felismerhetetlenségig torzítva köszönnek vissza a műveiben. Ugyanakkor néhány alkotásán már ezen elemek olyan szinten eluralkodtak, hogy zenének se nagyon lehet nevezni őket. Ilyen a 2007-es "Foley Room" album, melynek címe is a hangeffekteket létrehozó emberek stúdiójára utal, és gyakorlatilag zeneileg értékelhetetlen. A kísérletezgetős, indusztriális elektronikus zenének is megvolt a maga ideje. A hőskorban a műfaj populárisabb változatával is foglalkozó közismert mágusai, mint Vangelis, a Kraftwerk vagy Jean Michael Jarre is létrehoztak szinte hallgathatatlan elektronikus zenéket. Majd a kilencvenes évektől – a számítógépek egyre nagyobb térhódítása okán – rengeteg zenész fogott bele zajok különleges zenei ötvözésébe, és filmzenében sem kell nagyon mélyre ásni hasonló művek után. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen nem minden mozihoz szükségeltetik egy John Williams-szintű komponista, néha elégséges egy gitár, egy zongora, vagy akár torzításokkal teli elektronikus muzsika is, hiszen ezekkel is el lehet érni egy film alatt a kívánt hatást. Viszont attól, hogy egy score különleges, vagy nem megszokott zenéből áll, még nem feltétlen lesz jó is, vagy mondhatnám ezt úgy is, hogy nem azért nem lesz jó, mert szokatlan zenei megoldásokat tartalmaz. A Taxidermia score-jában sem a ritka megoldások a zavaróak, sokkal inkább a koncepciótlanság, a filmzene alapvető követelményeinek a be nem tartása.
Rajongók ezrei ostromolták Tobint, hogy valamilyen legális formában is előálljon a score-ral, így aztán egy speciális kiadványokra szakosodott kiadó jóvoltából elérhetővé vált az aláfestés 21 perces játékidővel bíró albuma. Ezen nyolc track található, melyből az utolsó egy remix, és bár ezt a filmzenerajongók nem szokták kedvelni, itt azonban furcsa mód ez az egyik legjobb tétel. A "Run Part!" nyitja ezt a rövidke kiadványt, erőteljes dobosok és meghatározhatatlan ütős hangszerek dominálnak benne, és a gyaníthatóan szándékosan magyarosra vett "dallamvilág" először itt tűnik fel. A "Blood, Sweat and More Blood"-ban egyedül a kifacsart citeraszerűség érdemel említést. A "Taxidermia" című track csörgések és zörgések ügyes elegye, a fel-felhangzó "nyávogós" női vokál (ha egyáltalán az) is telitalálat. Kedvencem az albumról a "Run", mely igazán ütős rész, a drum and bass alapokra helyezett, és erre jól illeszkedő kifacsart pengetés igazán egyedülálló, sőt élvezetes. Sok helyen dicsérik a "Bath Scene (Here Comes the Moon Man)" című tételt is, ami gyakorlatilag a "Run" sötétebb és erősebb verziója, ám számomra ez már inkább erőltetett volt. A "Factory Training" egy igen emlékezetes zenerészlet a filmből, a magyaros hangzás talán ebben a legerősebb. A népies dallam szintén jó benne, de sajnos a track ötven másodpercnyi játékideje miatt mindez csak egy jól felépített alap, mondhatnám: egy szép talapzat szobor nélkül. A fennmaradó kettő, még nem említett tételre igazából kár is szavakat pazarolni, mivel a húros és ütős hangszerek agyontorzított, szétzörejezett kompozíciója finoman szólva sem nevezhető jónak.
A score legnagyobb hibája gyakorlatilag megegyezik a filmével. Szétszórt, csapongó, többnek akar látszani/hallatszani, mint ami valójában. Ráadásul egy olyan, vizuálisan burjánzó film, mint amilyen a Taxidermia, a komponistának egy aranybánya kellett volna, hogy legyen, mivel ha ez nem jó ihletforrás, akkor nem tudom, mi az. A film alatt hallható zenében Tobinon kívül közreműködött még Márkos Albert kortárs zeneszerző is. Sajnos az általa jegyzett kompozíciók semmilyen kiadást nem éltek meg.
A filmrendezés azonban már más eset, mivel erősen pénzfüggő tevékenység, és egy mozi elkészültéhez bizony komoly összegekre van szükség. Ezek előteremtése pedig hazánkban nem könnyű, pontosabban nem mindenki számára az. Nem mennék bele annak a kifejtésébe, hogy miket hall az ember a hazai filmtámogatások visszásságairól, ezek egy része éppúgy lehet városi legenda, mint száz százalékig igaz. Mindenesetre az elmúlt évtizedek magyar filmtermése bizonyítja, hogy komoly problémák vannak a filmtámogatások terén, és ezért nem tartom fair dolognak, hogy rendezők tucatjai szórják kényükre-kedvükre (azaz saját önkifejezésük megvalósítása érdekében) a súlyos százmilliókat, és forgatnak olyan filmet, melyre még a potenciális célcsoportnak is csak az elenyésző töredéke kíváncsi. Tehát nem a végeredmény zavar, hanem az, hogy (bármennyire is demagógnak hangzik) az adófizetők pénzéből teszik mindezt. Míg egy avantgárd festő, aki csak egy szűk rétegnek alkot, maximum a saját pénzét öli az alkotói tevékenységébe, addig egy hazai rendező legtöbbször komoly állami és egyéb támogatások eltapsolásával próbálja meg tolmácsolni látásmódját és gondolatait. Persze fontosak a művészfilmek, ez nem vitás, még akkor is, ha a nézőszámuk nagyon alacsony, mivel ezektől a filmesektől egyrészt sokat tanulhat a mainstream is, másrészt pedig ezen típusú alkotások között is születik olyan, ami szélesebb közönséghez is el tud jutni, feltéve, ha jó a film. És itt ezen van a hangsúly. Ha jó. Márpedig sajnos nálunk a rendezők és a dramaturgok, de még csak a film sikeréért küzdő producerek sem tartják fontosnak, hogy alkotásukkal megcélozzák a (kis túlzással) baráti körükön kívül eső embereket is. Szomorú helyzet ez, melyből én, egyszerű néző a kiutat nem látom, mert évente jelentkeznek a hazai direktorok olyan filmmel, amiken érezni, hogy nem a néző volt a cél, hanem a művészi önmegvalósítás akarata. Ez pedig nem jó, mivel a néző nem egy elhanyagolható mellékes valami a film esetében, hanem a befogadó, aki kódolja, értelmezi a látottakat. És az nem tudom, kinek jó, ha olyan érzésekkel távozik a vetítőteremből, vagy áll fel a tévé elől, hogy az aktuálisan megtekintett filmnek a rendezője bizony egy nagyon beteg elméjű ember lehet. Vagy kinek jó, ha a megtekintett műnek semmi értelme sincs, jobb esetben komolyabb filozófiai tanulmányokkal rendelkező ember ért csak meg belőle valamit? Ha a készítők célja ez, akkor persze minden rendben van, mert ezt általában elérik, de tartok tőle, hogy nem ezzel a szándékkal vágnak bele az alkotásba.
Az, hogy a Taxidermia kilóg-e ebből a sorból, nehéz eldönteni. Vegyes érzéseket kelt bennem ez a mozi, mert bár értékelhető, egyedi részek vannak benne, de tulajdonképpen nem tartom jó filmnek. Lehet, hogy nincs igazam, mivel én is csak egy vagyok a nézők ezreiből, akik mindannyian saját véleménnyel rendelkeznek, saját értékrenddel, és ez alapján ítélnek, szeretnek, kedvelnek vagy értenek meg valamit. Én érteni vélem, hogy mit akart Pálfi György rendező ezzel a művel, de ezt értékelni, pláne kedvelni nem tudom. Szeretem a bizarr és szürreális filmeket, a groteszket is, de ha mindez öncélúvá válik, és semmi más sem süt le a vászonról, csak az, hogy a rendező saját szórakoztatására választja és keveri egy, bár érdekes, de következetességtől mentes eleggyé a fenti stílusokat, abban elismerésre méltót én nem találok. A Taxidermia meg egy ilyen film.
A mozi három elkülönülő történetszála a huszadik század három, egymástól élesen eltérő korszakában játszódik. Egy apa, egy fiú és egy nagyapa bizarr, és mondjuk ki, beteges világába enged betekintést a Parti Nagy Lajos novellái alapján készült Taxidermia. A túlzott szexuális étvággyal rendelkező Morosgoványi Vendel a nagypapa (természetesen fiatalkori énjébe pillantunk bele), aki a világháború idején a vidéki tanyavilágban menekül saját szexuális fantáziavilágába. Fia, Balatony Kálmán zabálóbajnok és evőművész, a szocializmus idején éli fénykorát, hogy aztán napjainkra több száz kilósra hízva, birka nagyságú macskáival éljen egy kis lakásban. Gondját fia, Balatony Lajoska viseli, aki állatkitöméssel tevékenykedik, és saját mesterségét tökélyre, egyenesen művészetté fejleszti. Fő műve, élete legfontosabb preparátori munkája pedig nem más, mint saját maga.
Pálfi valami különleges zenét szeretett volna, ennek megalkotását pedig Amon Tobintól várta. A Rio de Janeiró-i születésű 38 éves zenész valóban nagyon egyéni hangzásvilággal bír. Elektronikus zenéjébe a legkülönbözőbb akusztikus elemeket szövi bele, így nem idegen alkotásaitól egy csöpögő csap hangja vagy üvegcsörömpölés sem. Persze ezek átalakítva, sokszor a felismerhetetlenségig torzítva köszönnek vissza a műveiben. Ugyanakkor néhány alkotásán már ezen elemek olyan szinten eluralkodtak, hogy zenének se nagyon lehet nevezni őket. Ilyen a 2007-es "Foley Room" album, melynek címe is a hangeffekteket létrehozó emberek stúdiójára utal, és gyakorlatilag zeneileg értékelhetetlen. A kísérletezgetős, indusztriális elektronikus zenének is megvolt a maga ideje. A hőskorban a műfaj populárisabb változatával is foglalkozó közismert mágusai, mint Vangelis, a Kraftwerk vagy Jean Michael Jarre is létrehoztak szinte hallgathatatlan elektronikus zenéket. Majd a kilencvenes évektől – a számítógépek egyre nagyobb térhódítása okán – rengeteg zenész fogott bele zajok különleges zenei ötvözésébe, és filmzenében sem kell nagyon mélyre ásni hasonló művek után. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen nem minden mozihoz szükségeltetik egy John Williams-szintű komponista, néha elégséges egy gitár, egy zongora, vagy akár torzításokkal teli elektronikus muzsika is, hiszen ezekkel is el lehet érni egy film alatt a kívánt hatást. Viszont attól, hogy egy score különleges, vagy nem megszokott zenéből áll, még nem feltétlen lesz jó is, vagy mondhatnám ezt úgy is, hogy nem azért nem lesz jó, mert szokatlan zenei megoldásokat tartalmaz. A Taxidermia score-jában sem a ritka megoldások a zavaróak, sokkal inkább a koncepciótlanság, a filmzene alapvető követelményeinek a be nem tartása.
Rajongók ezrei ostromolták Tobint, hogy valamilyen legális formában is előálljon a score-ral, így aztán egy speciális kiadványokra szakosodott kiadó jóvoltából elérhetővé vált az aláfestés 21 perces játékidővel bíró albuma. Ezen nyolc track található, melyből az utolsó egy remix, és bár ezt a filmzenerajongók nem szokták kedvelni, itt azonban furcsa mód ez az egyik legjobb tétel. A "Run Part!" nyitja ezt a rövidke kiadványt, erőteljes dobosok és meghatározhatatlan ütős hangszerek dominálnak benne, és a gyaníthatóan szándékosan magyarosra vett "dallamvilág" először itt tűnik fel. A "Blood, Sweat and More Blood"-ban egyedül a kifacsart citeraszerűség érdemel említést. A "Taxidermia" című track csörgések és zörgések ügyes elegye, a fel-felhangzó "nyávogós" női vokál (ha egyáltalán az) is telitalálat. Kedvencem az albumról a "Run", mely igazán ütős rész, a drum and bass alapokra helyezett, és erre jól illeszkedő kifacsart pengetés igazán egyedülálló, sőt élvezetes. Sok helyen dicsérik a "Bath Scene (Here Comes the Moon Man)" című tételt is, ami gyakorlatilag a "Run" sötétebb és erősebb verziója, ám számomra ez már inkább erőltetett volt. A "Factory Training" egy igen emlékezetes zenerészlet a filmből, a magyaros hangzás talán ebben a legerősebb. A népies dallam szintén jó benne, de sajnos a track ötven másodpercnyi játékideje miatt mindez csak egy jól felépített alap, mondhatnám: egy szép talapzat szobor nélkül. A fennmaradó kettő, még nem említett tételre igazából kár is szavakat pazarolni, mivel a húros és ütős hangszerek agyontorzított, szétzörejezett kompozíciója finoman szólva sem nevezhető jónak.
A score legnagyobb hibája gyakorlatilag megegyezik a filmével. Szétszórt, csapongó, többnek akar látszani/hallatszani, mint ami valójában. Ráadásul egy olyan, vizuálisan burjánzó film, mint amilyen a Taxidermia, a komponistának egy aranybánya kellett volna, hogy legyen, mivel ha ez nem jó ihletforrás, akkor nem tudom, mi az. A film alatt hallható zenében Tobinon kívül közreműködött még Márkos Albert kortárs zeneszerző is. Sajnos az általa jegyzett kompozíciók semmilyen kiadást nem éltek meg.
Gregus Péter
2010. 09. 16.
2010. 09. 16.
Tracklista:
- Run Part! (0:47)
- Blood, Sweat and More Blood (1:07)
- Taxidermia (3:03)
- Run (3:50)
- Bath Scene (Here Comes the Moon Man) (4:20)
- Rural Soldiers (1:49)
- Introducing the Son (1:05)
- Factory Training (0:47)
- Taxidermia (Magpie Mix) (4:30)
