Weir Zöld kártyája mai szemmel talán már kissé kopottasnak tűnhet, aki azonban szereti az ezen időszakból származó romantikus vígjátékokat, s ez eddig valamiért kimaradt, azoknak mindenképpen ajánlom figyelmébe. Bár a kritikusokat és a nézőket egyaránt megosztja e produkció, a forgatókönyvnek köszönhetően az Oscar-jelölésig is eljutott, Depardieu pedig (akinek egyébként ez volt az első amerikai filmje) Golden Globe-ot kapott alakításáért, s ugyanezen szobrot a legjobb musical/vígjáték kategóriában is ennek a mozinak ítélte a szervezet.

Egyike vagyok azon filmzenerajongóknak, akik nem kifejezetten örülnek a kilencvenes évek Varése-kiadványainak abból a szempontból, hogy általában alig bírnak harminc-negyven percnél hosszabb játékidővel. Jelen esetben, ha az album score részének hosszát nézzük, akkor szintén alig kapunk többet fél óránál, ezúttal azonban ez mégsem róható fel negatívumként, mert gyakorlatilag a teljes zenei anyag sem tesz ki sokkal többet. Hans Zimmernek ugyanis egyenrangú félként kellett jelen lennie a különféle dalok és komolyzenei darabok mellett, melyek nemcsak szokásos zenei töltetként szolgálnak, hanem egyes kulcsfontosságú jelenetek erősítésére is. Erre tökéletes példaként hozhatóak fel többek között a Bronté által hallgatott Mozart-darabok, valamint a nagy sikerű Enya-dalok – utóbbiak közül a "Watermark" zseniálisan tükrözi George egyre mélyülő érzelmeit, a "Storms In Africa" pedig a meghallgatásra történő rohanásukat színesíti úgy, mintha kimondottan erre a célra íródott volna. Nem lehet továbbá szó nélkül hagyni a produkció nyitányaként szolgáló, hallgatni és nézni egyaránt elképesztő Larry Wright-ütősszólót, a "Subway Drums"-t sem, melyet az utcazenész saját maga ad elő a filmben (a műanyag hordókon és vödrökön doboló művész egyébként annak ellenére, hogy világszerte ismert, a mai napig feltűnik egyes New York-i metróállomásokon.