A sztoriban a USS Enterprise űrhajó ötéves küldetésének a felénél jár. Éppen csak megérkezik a gigantikus űrállomásra, a Yorktownra, amikor egy az űr eddig feltérképezetlen helyén bajba jutott hajó megmentésére kell továbbindulnia. A bolygóhoz érve azonban egy nem várt támadás elszakítja egymástól a felszínre zuhant legénység tagjait, akiknek végül nemcsak saját életüket, hanem a Yorktownt is meg kell menteniük. A harmadik rész lényegesen jobban hasonlít a klasszikus Star Trek-alkotásokra, nagyobb hangsúly fektetődik a problémamegoldásra, a kütyükre és a legénység összefogására. Mindazonáltal ennek a látvány sem szenvedi kárát, így egy korrekt, izgalmas, bár néha kicsit rohanós, helyenként elnagyolt filmet kaptunk.
Amikor kiderült, hogy Lin került a rendezői székbe, eljátszottam a gondolattal, hogy hozza magával a vele többször is dolgozó Brian Tylert, aki így esetleg visszatér majd abba az irányba, melyet elég régen várunk már, hogy ismét megtalál. Ez végül nem így történt, hiszen a
zeneszerzői posztjára az előző két rész esetében is a score-t szállító Michael Giacchino került. Utólag persze belátom, hogy ennél jobb döntés nem is születhetett volna, hiszen Giacchino az elmúlt másfél évben olyan szintre emelkedett, ahol a szimfonikus kalandzenét tekintve előtte csak igen kevesen jártak. Mostanra már nem túlzás Jerry Goldsmithszel, Basil Poledourisszal vagy John Williamsszel egy kategóriába helyezése, ezt pedig bizonyítja, hogy a sokszor felemlegetett régi nagy muzsikák iránti nosztalgikus vágyat az új

Az, hogy a harmadik rész aláfestése lett a legjobb a szérián belül, feltehetően sokban a rendezőnek is köszönhető, aki nem fogta vissza Giacchinót, mint Abrams tette. Az első két rész muzsikája is minőségi alkotás, de a szintlépés kétségtelen, amit a főtéma variálgatása önmagában alátámaszt, a többi kimagasló összetevőről nem is beszélve. A
Star Trek-univerzum három főtémával büszkélkedhet: egyet a tévésorozat esetében alkotott meg Alexander Courage, majd az első mozifilmhez Goldsmith is írt egy legendás vezérmotívumot, a reboothoz pedig Giacchino komponálta meg saját elképzelését. Bevallom, az ő főtémája nem nyerte el a tetszésemet, kicsit esetlen, puritán, egyszerű motívumnak véltem. Eddig. A harmadik felvonásra ugyanis valami teljesen megváltozott, mivel a komponista új értelemmel töltötte meg a vezérdallamot. A jól ismert rézfúvós verzió ("Logo and Prosper") mellett kórusos, orgonás, elképesztően epikus formában is hallhatjuk ("Hitting the Saucer a Little Hard"). A főtémát és a vele szorosan összefüggő altémákat a szerző szétszedte, és ezeket az alegységeket sokkal bátrabban használta fel, mint korábban. A részek újravariálására jó példa a "The Dance of the Nebula", vagy a Kirkhöz kapcsolódó "MotorCycles of Relief", ahol egyenesen a kapitány hősies motívumává transzformálódik.
Tulajdonképpen annyira szokatlan napjainkban az igényes nagyzenekari muzsika, hogy önmagában már ezt is értékeli az ember, lehet, kicsit túlzottan is, ám itt egyáltalán nem érdemtelen dicséretről van szó. Már a második tétellel ("Thank Your Lucky Star Date") világossá válik, hogy itt valami igen nagyszerű dolog lesz kibontakozóban, a harmadik trackkel ("Night on the Yorktown") pedig zsebre is teszi a hallgatót a komponista. Már itt Goldsmith legjobb
Star Trek-zenéinek szintjén járunk - ez a színvonal pedig meg is marad. Ahogy e tételben az új motívumot felépíti a szerző, majd a kórussal kiteljesíti, az a filmzene magasiskolája. Ez az új téma egyébként a Yorktown dallama, mely kellő kibontakozási lehetőséget is kap a filmben, hiszen az űrállomás hosszan szárnyaló bemutatása során csak a zene szól. Szerencsére egyre gyakrabban találkozhatunk olyan filmekkel, ahol a score ismét nagy szerepet kap, s nem csak valami szükséges, felesleges összetevőként van kezelve. A bázis motívuma az album végén, a "Par-tay for the Course" esetében is felcsendül, itt már nyugodtabb, kevésbé grandiózusabb, egyfajta lezáró tálalásban. A zongorás verziójából kilépő szolid szimfonikus zene gyakorlatilag a Williams munkáinál tapasztaltakhoz hasonlatos lezárást kölcsönöz a filmnek.

Krall dallama hozza a gonosz szereplő zenei megjelenítésénél elvárt sablonokat, ám esetében talán lehetett volna bátrabb Giacchino. Legelőször az "A Swarm Reception"-ben mutatja be a vad, ütősökre alapozott, agresszív motívumot, amit az akciószcénák alatt többször is bevetett, több esetben is csak jelzésértékűen ("Krall-y Krall-y Oxen Free", "Shutdown Happens"). A sztoriban kulcsfontosságú, egzotikus megjelenésű szereplő, Jaylah is saját témát kapott, esetében is népies ihletésű dobok és ritmusok adják a téma velejét ("Mocking Jaylah"). A "Jaylah Damage" végén pedig a motívum egy szomorkás csellós változatot is kapott.
A korábban Spockhoz köthető Vulcan-téma most szinte teljesen hiányzik, ám a szereplő nem marad saját dallam nélkül, itt egy lényegesen hősiesebb zenei megjelenítést kapott. Hallhatjuk ezt az "A Lesson in Vulcan Mineralogy" esetében, de a leghatásosabban a rendkívül mozgalmas, az egész nagyzenekart megmozgató "Crash Decisions"-ben vetette be a komponista (a track egyébként az album legjobbjai közé sorolható). Bizonyos pillanatokban szinte olyan érzésem volt, mintha egy
Star Wars-aláfestést hallgatnék, a "Cater-Krall in Zero G" vagy a "Hitting the Saucer a Little Hard" végén hallható elhalkuló hangok például tökéletesen azt az érzést hozzák, amit Williams is gyakran bevetett a nagy sagánál.

A moziban elhangzó dalok nem kerültek fel az albumra, ami szerencsés, hiszen Rihanna ide született számának ("Sledgehammer") lemaradása miatt talán nem hullatnak krokodilkönnyeket a filmzenerajongók, míg a sztori szempontjából jóval fontosabb Public Enemy-, illetve Beastie Boys-nóták más helyről is elérhető régi dalok. Michael Giacchino csúcsformában van, ez kétségtelen. Idén még a nem kevésbé látványos és zeneileg számára inspirálónak tűnő
Doktor Strange kapcsán is találkozhatunk majd a muzsikájával, ami e
Star Trek-score után finoman szólva is várt alkotássá lépett elő nálam.