Sötétségben – Star Trek (2013)
Star Trek Into Darkness
- zene: Michael Giacchino
- vezényel: Tim Simonec
- kiadás éve: 2013
- kiadó: Varése Sarabande
- játékidő: 44:07
2009-ben J.J. Abrams új életet lehelt az akkorra már lassan elfeledetté váló, ám korábban az egyik legmeghatározóbbnak számító sci-fi-történetbe, a Star Trekbe. Noha a kritikusok, a közönség, sőt a hardcore rajongók is jól fogadták a filmet, azonban nemzetközi terepen egyáltalán nem teljesített túl fényesen, olyannyira, hogy az USA-ban produkált bevételének csupán a fele csordogált be a világ többi pontjáról, ez pedig kellő óvatosságra intette a finanszírozókat. A folytatáshoz azonban bőven elég volt a film által termelt zöldhasú, így 2009-ben már be is jelentették, hogy 2011-re érkezik a következő rész, végül a rendező egyéb elfoglaltságai miatt két évvel el kellett tolni a premiert. Az előző rész forgatókönyvírói, Alex Kurtzman és Roberto Orci mellé Abrams legfontosabb alkotótársa, Damon Lindelof is csatlakozott, a hármasnak pedig az lett a legfontosabb feladata, hogy megtalálják az új epizód főgonoszát. Az Enterprise legénységének nagy, klasszikus ellenfelei közül igen gyorsan egyértelművé vált, hogy a klingonok mellett Khan jöhet még szóba ellenségként. Figyelembe véve, hogy a rajongók által legkedveltebb rész az 1982-es Star Trek II. – Khan bosszúja, végül Khan Noonien Singh lett az új rész főgonosza, ám egy Abramsre jellemző csavarral. Ebből kifolyólag pedig egy komoly titkolózás is kezdetét vette, olyannyira, hogy a szerepre felkért Benedict Cumberbatch sokáig nem is tudhatta, hogy pontosan kit is kell megformálnia. A színészt egyébként eleinte a direktor nem tartotta megfelelőnek a szerepre, nem bízott abban, hogy illik a klasszikus Khan karakterhez, ám végül Cumberbatch egy emlékezetes alakítással rukkolt elő. A karakterét illető titkolózás egy ideig működött is, ám ahogy az lenni szokott, idő előtt kiszivárgott, hogy a Csillagflottának kivel kell majd megküzdenie, így aztán hiába szerepel más néven a színész, a rejtély nem annyira rejtély. Ugyanakkor a sztoriba illesztett csavar a titkok idő előtti lelepleződése ellenére is tartogat meglepetést.
Az első rész színészgárdájából gyakorlatilag mindenki visszatért, így James T. Kirköt ismét Chris Pine alakítja, Spockot Zachary Quinto, Bonest Karl Urban, Zoe Saldana pedig Uhura kommunikációs tisztet, s rajtuk kívül Simon Pegg, John Cho és Anton Yelchin is megint a legénység tagja. Cumberbatch mellett az új szereplők sorát gyarapítja Peter Weller mint a Csillagflotta parancsnoka, illetve a lányát megformáló Alice Eve.
A Sötétségben – Star Trek gyakorlatilag az első rész ígéretével veszi fel a fonalat, vagyis az Enterprise nagy kalandozásba, más világok megismerésébe kezd. A Nibiru bolygó népének megmentésével veszi kezdetét a sztori. Kirk és Bones egy tekercs elrablásával kísérli meg elcsalni a fura külsejű népet a hamarosan kitörő vulkán közelében lévő lakhelyéről, mindeközben Spock a kráterben próbálja a kitörést meggátolni. Szokásához híven most sem érzelmi, hanem racionális alapon hoz döntést, így feláldozná magát, ezt azonban Kirk nem nézi tétlenül, így megmenti őt, ami miatt az őslakosok felfedezik az űrhajót. Mivel ez a Csillagflotta elveivel ellentétes, így Kirkre lefokozás vár, aki ennek okát Spockban és őrült elveiben látja, így a barátságuk zátonyra fut. Egy renegát Csillaflotta-parancsnok, John Harrison mindeközben egy óriási merényletet hajt végre Londonban, majd nem sokkal később a flotta főhadiszállásán is rajtaüt. Ezután egy óriási hajtóvadászat veszi kezdetét, melynek vezetője az Enterprise és újra kinevezett kapitánya, James T. Kirk lesz.
Noha már az első rész is elképesztően látványosra sikerült, ám a magasabb költségvetés jóvoltából ezt felül lehetett múlni. A nyitójelenet egyedi vizuális megjelenésének köszönhetően valószínűleg sokáig hivatkozási alap lesz, de persze hasonló jókat lehetne elmondani az óceánból kiemelkedő Enterprise-ra, vagy az űrbeli, szkafanderes száguldásra. A mozi kritikai sikerben meg is előzte elődjét, sőt a bevételek terén is, így a franchise legsikeresebb darabja lett.
Abrams állandó zeneszerzője, Michael Giacchino szintén visszatért a folytatásra. Az Alias óta a rendezővel dolgozó szerző az első részt követően bezsebelt egy Oscar-díjat, és szépen lassan generációja egyik legkedveltebb komponistája lett. Ebben sokat köszönhet a 2009-es korábbi mozi zenéjének is, mely fokozatosan a nagy elődök (Jerry Goldsmith, James Horner) Star Trek-muzsikáival azonos népszerűségre tett szert. Giacchino jelen esetben szó szerint ott folytatja, ahol az első rész esetében abbahagyta, sőt némi rosszindulattal azt is mondhatnám, hogy aki a második rész zenéjének kritikájára kíváncsi, az nyugodtan olvassa el az első részhez született elemzésünket, hiszen minden, ami ott leírásra került, az itt is érvényes. Szóval a szerző nem gondolta túl az új aláfestést, témáiban és hangulatában szinte minden ugyanaz, mint az előző filmnél is volt. Ráadásul a score megismerésének komoly gátja, hogy a több mint kétórás mozi aláfestéséből mindössze 44 percnyi került kiadásra, s ebben is leginkább a már régebbről ismert dallamok ismétlődnek, holott Giacchino újakkal is szolgált.
A szerző Star Trek-zenei univerzuma elképesztően összetett, már-már megfoghatatlanul bonyolult. Egyrészt beveti a témaorientált, leitmotif technikát is, másrészt a motívumokat néha darabjaira szedve alkalmazza, teljesen függetlenítve azokat eredeti kötődésüktől, ez pedig olykor átláthatatlanságot eredményez. A régi témák közül természetesen Giacchino főtémája is visszatér, és ezt elég sok helyen be is veti a szerző. Kifejezetten lúdbőröztető hatású a "Logos / Pranking the Natives" elején bevetett lassú, méltóságteljes fanfárja, de hatásos változatával szolgál még a "Sub Prime Directive"-ben is, ahol például tökéletesen meghallhatjuk, milyen az, amikor a komponista valamely témáját szétszedve, átvariálva használja. Az utolsó track, a "Star Trek Main Theme" már címéből sejthetően is a főtémával játszik el, ám itt egy rövid beköszönés erejéig feltűnik Alexander Courage a televíziós sorozathoz komponált klasszikus Star Trek-témája is (melynek egyébként további két felbukkanása is van a zenében). Az első mozi témái közül visszatért még Spocké is, a megszokott kesergős hangulatát azonban csak egy tétel, az egyébként gyönyörű "Buying the Space Farm" képviseli, ebben a moziban ugyanis Spock is többször az akció középpontjába kerül, így témája dinamikussá, mozgalmasabbá válik. A "Spock Drops, Kirk Jumps" esetében halljuk ezt legelőször, ahol a Kirk dallamává transzformálódó főtémával alkot kettőst, ám a San Franciscó-i nagy összecsapás alatt mutatkozik meg legjobban Spock lendületessé alakított témája, ahol pedig Khan motívuma szegődik ellentétpárjául.
Az új dallamok közül Khané a legfontosabb. A téma igazán drámai oldalát a "London Calling" mutatja be, ahol Giacchino egy felejthetetlen zongorás verziójával rukkolt elő. Ebben egyébként a motívum negatívuma is megmutatkozik, hiszen annyira összetett, hogy nem lehet olyan módon bevetni, mint a főtémát vagy Courage régi vezérdallamát, így aztán sokszor teljesen beolvad a nagy szimfonikus kavalkádba. A "Meld-merized" is erre épül, ám sokkal sötétebb, misztikusabb verziója ez a témának. Még egy említésre érdemes felbukkanása van, ahol Kirk témájával alkot egy remek, akciódús elegyet ("Ship to Ship"). Ugyanakkor az album egyik nagy hátránya is ehhez a dallamhoz köthető, hiszen a Khan-téma egyik legszebb verziója, mely a filmben nagyon erős hatással bír, nem került rá a lemezre.
Az emlékezetesebb tételek közé tartozik még a kórust jól, egy távoli erőszakos fajhoz illően alkalmazó "The Kronos Wartet", ahol a klingonok sajnos nem túl érdekes témája hallható. Ebben a dinamikus tételben jól összegződik mindaz, amit Giacchino a Star Trek zenei világáról képzel. A következő részt előkészítő "Kirk Enterprises" egy méltóságteljes lezárás, ahol a szerző saját, valamint a tévésorozat motívumával búcsúzik, feltehetően időlegesen a USS Enterprise űrhajótól.
Egy nagyon nehezen megfogható albummal van dolgunk, hiszen az összetettség itt kissé az élvezhetőség rovására megy. Ugyanakkor napjaink komponistái közül csak kevesek képesek az efféle igényes, nagyzenekari, kórusos, helyenként még az elektronikus megoldásokat is jól bevető score-ra, így a stílus kritizálása jelen esetben nem is nagyon helyénvaló. Sajnálatos viszont, hogy a film alatt jól teljesítő muzsika a CD-n már nem annyira grandiózus, kevésbé magával ragadó. Bár Abrams már bejelentette, hogy a 2016-ra tervezett folytatást a Star Wars miatt nem tudja vállalni, de talán Giacchinónak még megadatik az esély, hogy újra komponáljon Kirk és Spock kalandjához.
Az első rész színészgárdájából gyakorlatilag mindenki visszatért, így James T. Kirköt ismét Chris Pine alakítja, Spockot Zachary Quinto, Bonest Karl Urban, Zoe Saldana pedig Uhura kommunikációs tisztet, s rajtuk kívül Simon Pegg, John Cho és Anton Yelchin is megint a legénység tagja. Cumberbatch mellett az új szereplők sorát gyarapítja Peter Weller mint a Csillagflotta parancsnoka, illetve a lányát megformáló Alice Eve.
A Sötétségben – Star Trek gyakorlatilag az első rész ígéretével veszi fel a fonalat, vagyis az Enterprise nagy kalandozásba, más világok megismerésébe kezd. A Nibiru bolygó népének megmentésével veszi kezdetét a sztori. Kirk és Bones egy tekercs elrablásával kísérli meg elcsalni a fura külsejű népet a hamarosan kitörő vulkán közelében lévő lakhelyéről, mindeközben Spock a kráterben próbálja a kitörést meggátolni. Szokásához híven most sem érzelmi, hanem racionális alapon hoz döntést, így feláldozná magát, ezt azonban Kirk nem nézi tétlenül, így megmenti őt, ami miatt az őslakosok felfedezik az űrhajót. Mivel ez a Csillagflotta elveivel ellentétes, így Kirkre lefokozás vár, aki ennek okát Spockban és őrült elveiben látja, így a barátságuk zátonyra fut. Egy renegát Csillaflotta-parancsnok, John Harrison mindeközben egy óriási merényletet hajt végre Londonban, majd nem sokkal később a flotta főhadiszállásán is rajtaüt. Ezután egy óriási hajtóvadászat veszi kezdetét, melynek vezetője az Enterprise és újra kinevezett kapitánya, James T. Kirk lesz.
Noha már az első rész is elképesztően látványosra sikerült, ám a magasabb költségvetés jóvoltából ezt felül lehetett múlni. A nyitójelenet egyedi vizuális megjelenésének köszönhetően valószínűleg sokáig hivatkozási alap lesz, de persze hasonló jókat lehetne elmondani az óceánból kiemelkedő Enterprise-ra, vagy az űrbeli, szkafanderes száguldásra. A mozi kritikai sikerben meg is előzte elődjét, sőt a bevételek terén is, így a franchise legsikeresebb darabja lett.
Abrams állandó zeneszerzője, Michael Giacchino szintén visszatért a folytatásra. Az Alias óta a rendezővel dolgozó szerző az első részt követően bezsebelt egy Oscar-díjat, és szépen lassan generációja egyik legkedveltebb komponistája lett. Ebben sokat köszönhet a 2009-es korábbi mozi zenéjének is, mely fokozatosan a nagy elődök (Jerry Goldsmith, James Horner) Star Trek-muzsikáival azonos népszerűségre tett szert. Giacchino jelen esetben szó szerint ott folytatja, ahol az első rész esetében abbahagyta, sőt némi rosszindulattal azt is mondhatnám, hogy aki a második rész zenéjének kritikájára kíváncsi, az nyugodtan olvassa el az első részhez született elemzésünket, hiszen minden, ami ott leírásra került, az itt is érvényes. Szóval a szerző nem gondolta túl az új aláfestést, témáiban és hangulatában szinte minden ugyanaz, mint az előző filmnél is volt. Ráadásul a score megismerésének komoly gátja, hogy a több mint kétórás mozi aláfestéséből mindössze 44 percnyi került kiadásra, s ebben is leginkább a már régebbről ismert dallamok ismétlődnek, holott Giacchino újakkal is szolgált.
A szerző Star Trek-zenei univerzuma elképesztően összetett, már-már megfoghatatlanul bonyolult. Egyrészt beveti a témaorientált, leitmotif technikát is, másrészt a motívumokat néha darabjaira szedve alkalmazza, teljesen függetlenítve azokat eredeti kötődésüktől, ez pedig olykor átláthatatlanságot eredményez. A régi témák közül természetesen Giacchino főtémája is visszatér, és ezt elég sok helyen be is veti a szerző. Kifejezetten lúdbőröztető hatású a "Logos / Pranking the Natives" elején bevetett lassú, méltóságteljes fanfárja, de hatásos változatával szolgál még a "Sub Prime Directive"-ben is, ahol például tökéletesen meghallhatjuk, milyen az, amikor a komponista valamely témáját szétszedve, átvariálva használja. Az utolsó track, a "Star Trek Main Theme" már címéből sejthetően is a főtémával játszik el, ám itt egy rövid beköszönés erejéig feltűnik Alexander Courage a televíziós sorozathoz komponált klasszikus Star Trek-témája is (melynek egyébként további két felbukkanása is van a zenében). Az első mozi témái közül visszatért még Spocké is, a megszokott kesergős hangulatát azonban csak egy tétel, az egyébként gyönyörű "Buying the Space Farm" képviseli, ebben a moziban ugyanis Spock is többször az akció középpontjába kerül, így témája dinamikussá, mozgalmasabbá válik. A "Spock Drops, Kirk Jumps" esetében halljuk ezt legelőször, ahol a Kirk dallamává transzformálódó főtémával alkot kettőst, ám a San Franciscó-i nagy összecsapás alatt mutatkozik meg legjobban Spock lendületessé alakított témája, ahol pedig Khan motívuma szegődik ellentétpárjául.
Az új dallamok közül Khané a legfontosabb. A téma igazán drámai oldalát a "London Calling" mutatja be, ahol Giacchino egy felejthetetlen zongorás verziójával rukkolt elő. Ebben egyébként a motívum negatívuma is megmutatkozik, hiszen annyira összetett, hogy nem lehet olyan módon bevetni, mint a főtémát vagy Courage régi vezérdallamát, így aztán sokszor teljesen beolvad a nagy szimfonikus kavalkádba. A "Meld-merized" is erre épül, ám sokkal sötétebb, misztikusabb verziója ez a témának. Még egy említésre érdemes felbukkanása van, ahol Kirk témájával alkot egy remek, akciódús elegyet ("Ship to Ship"). Ugyanakkor az album egyik nagy hátránya is ehhez a dallamhoz köthető, hiszen a Khan-téma egyik legszebb verziója, mely a filmben nagyon erős hatással bír, nem került rá a lemezre.
Az emlékezetesebb tételek közé tartozik még a kórust jól, egy távoli erőszakos fajhoz illően alkalmazó "The Kronos Wartet", ahol a klingonok sajnos nem túl érdekes témája hallható. Ebben a dinamikus tételben jól összegződik mindaz, amit Giacchino a Star Trek zenei világáról képzel. A következő részt előkészítő "Kirk Enterprises" egy méltóságteljes lezárás, ahol a szerző saját, valamint a tévésorozat motívumával búcsúzik, feltehetően időlegesen a USS Enterprise űrhajótól.
Egy nagyon nehezen megfogható albummal van dolgunk, hiszen az összetettség itt kissé az élvezhetőség rovására megy. Ugyanakkor napjaink komponistái közül csak kevesek képesek az efféle igényes, nagyzenekari, kórusos, helyenként még az elektronikus megoldásokat is jól bevető score-ra, így a stílus kritizálása jelen esetben nem is nagyon helyénvaló. Sajnálatos viszont, hogy a film alatt jól teljesítő muzsika a CD-n már nem annyira grandiózus, kevésbé magával ragadó. Bár Abrams már bejelentette, hogy a 2016-ra tervezett folytatást a Star Wars miatt nem tudja vállalni, de talán Giacchinónak még megadatik az esély, hogy újra komponáljon Kirk és Spock kalandjához.
Gregus Péter
2013. 12. 29.
2013. 12. 29.
Tracklista:
- Logos / Pranking the Natives (3:01)
- Spock Drops, Kirk Jumps (1:43)
- Sub Prime Directive (2:23)
- London Calling (2:09)
- Meld-merized (2:40)
- The Kronos Wartet (5:25)
- Brigadoom (3:41)
- Ship to Ship (2:50)
- Earthbound and Down (2:37)
- Warp Core Values (2:56)
- Buying the Space Farm (3:17)
- The San Fran Hustle (5:00)
- Kirk Enterprises (3:00)
- Star Trek Main Theme (3:25)
Az album a Spotify-on:
