A 2000-es Shaft nem kiugró alkotás, de kedvelem, a maga módján szerethetőnek tartom. A legtöbben azonban nem így vélekedtek, s mivel a produkció összességében véve nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a New York-i detektív hosszú időre mellőzve lett. Tizenkilenc évet kellett várni visszatérésére, melynek előzetese ugyan bíztató volt, ám a kritikákban, nézői visszajelzésekben elmélyülve egyre inkább elment a kedvem attól, hogy megnézzem, ráadásul ezt tovább erősítették a rendkívül gyatra bevételi adatok is: a hozzávetőlegesen harmincötmillió dolláros költségvetést egy hónap elteltével sem sikerült megközelítenie. A legtöbb bírálat a régi mozik atmoszférájának sárba tiprását hozza fel fő negatívumként, amire a rossz karakterábrázolást éppúgy példaként említik, mint egyes szereplők súlytalanságát, a nívótlan poénokat, valamint az e szériába szükségtelen viccforrásként alkalmazott hányós jelenetet. Tény, hogy a Shaft-mozik vonzerejét sosem az összetett forgatókönyvek és a shakespeare-i monológok adták, de ha a széria fő mozgatórugóját, a laza, nyers és mindenre elszánt nyomozót egy tucat-akcióvígjátékba zárva kívánjuk eladni, akkor könnyen úgy járhatunk, ahogyan most Tim Story. A rendezőn az sem segített, hogy a történet kitalálói, a döntően tévésorozatokon edződött Kenya Barris és Alex Barnow háromgenerációs családmodellre építkeztek: ezúttal az idősebb John Shaft (kinek szerepében újfent a karaktert a kezdetek óta megformáló Richard Roundtree-t köszönthetjük), John Shaft (Samuel L. Jackson) és John "JJ" Shaft Jr. (Jessie T. Usher) fognak össze az igazság nevében.

Az alkotás elkészítését 2015-ben jelentették be, két évvel később pedig az is kiderült, hogy a direktori széket Story foglalhatja el, aki magával hozta zeneszerző barátját, Christopher Lennertzt is. A páros a 2012-es Gondolkozz pasiaggyal! apropóján találkozott először, s azóta a rendező, ha csak teheti, rá bízza alkotásai kíséretét (Pofázunk és végünk, Pofázunk és végünk Miamiban, Gondolkozz pasiaggyal! 2., Kevin Hart: What Now?). A karakter zenei alapjait Isaac Hayes fektette le, akit Gordon Parks (Shaft és a nagy zsákmány), majd Johnny Pate (Shaft Afrikában, Shaft minisorozat) és David Arnold (Shaft) követtek, az aktuális felvonás alá pedig Lennertz muzsikája kerülhetett, melyet 2018 nyarán rögzítettek a Hollywood Studio Symphony közreműködésével. A szerző azon biztos kezű művészek táborába tartozik, akik tömérdek szériát és vígjátékot jegyeznek úgy, hogy közben sem borzasztóan rossz, sem pedig igazán kiemelkedő darabot nem sikerült kiadniuk a kezük közül. A skatulyában ragadt Lennertz aktuális munkáját éppen ezért nem vártam tűkön ülve, ugyanakkor a Személyiségtolvajhoz írt score-ját a mai napig előszeretettel hallgatom, s mivel annak hangulata közel áll ahhoz, amit egy Shaft-kaland megkövetel, nem féltem, hogy az örökség rossz kezekbe kerül. A kíséret hallatán azonban az fogalmazódott meg bennem, hogy ami Arnoldnak sikerült, az neki nem jött össze: a nagyzenekarra, illetve elektronikus elemekre épülő ötleteiből feltűnően kilógnak a Hayes-féle dallamok és megközelítések, így a muzsika olyan hullámvasút lett, aminek csúcsán a régi idők, mélyén pedig az aktuális dallamok találhatóak.


Ez a felemásság a betétdalokra is érvényes, amiről a film mellett a WaterTower Music gondozásában megjelent album első háromnegyed órája szolgál bizonyítékként. Míg a keményebb, macsósabb vonalat a hiphop duó Das EFX "They Want EFX"-e, a Souls of Mischief "93 'Til Infinity"-je és a The Math Clubnak a mozi ihlette átirata, a "Theme from Shaft (Math Club Remix)" biztosítják, addig a lazább, általam nem preferáltat a "Love Over and Over Again", a "Mary Jane", valamint a "Dance With You" teszik ki, mellettük pedig olyan nagyágyúktól is hallhatunk dalokat, mint James Brown ("Get Up Offa That Thing"), Quincy Jones vagy éppen Barry White ("The Secret Garden (Sweet Seduction Suite)"). Természetesen, ahogyan a score-ból, úgy ezek sorából sem hiányozhatnak a Hayes-motívumok, ám míg a már említett The Math Club által készített változat rendkívül korrektre sikerült – a "They Want EFX"-szel egyetemben ez a soundtrackblokk legütősebb száma –, a rapper Quavo "Too Much Shaft (with Saweetie)"-jét kifejezetten szégyenfoltnak tartom.

A méltán klasszikus, Oscar-díjjal jutalmazott "Theme from Shaft" itt tehát nem eredeti formájában, hanem átiratokként került a produkcióba, amit a 2008-ban elhunyt szerző örökségét felügyelő fia meglehetősen nehezményezett, s ennek hangot is adott. Bevallása szerint a kezdetektől fogva egyeztetéseket folytatott az illetékesekkel (még a forgatásra is ellátogatott), ám ők végül a feldolgozások mellett döntöttek, amivel Isaac Hayes III úgy érzi, a széria és apja örökségét egyaránt megcsúfolták. Szó volt továbbá olyan, mesterkazettán pihenő, eddig be nem mutatott dalok és instrumentális számok felhasználásáról is, melyeket anno Hayes írt, ám egyes információk szerint vagy szó szerint értendő nyersanyagok voltak, vagy olyanok, amelyek nem álltak volna meg a filmben, így a stáb ezek alkalmazásától is eltekintett. E bonyodalmak hátterét elsősorban a művész fiának oldaláról ismerhetjük meg, mivel a New Line nem kívánt a plénum előtt mélyebben belefolyni a történetbe. "Hogyan lehet kiadni egy Shaft-albumot Isaac Hayes nélkül?" – tette fel a kérdést Hayes III, akit egyrészről megértek, hiszen apja örökségének fennmaradásáért próbált küzdeni, másfelől azonban kissé eltúlzottnak tartom a támadását, hiszen míg a Shaft és a nagy zsákmányhoz édesapja még szállított új dalt ("Type Thang"), addig a Shaft Afrikábanba és a Shaft tévésorozatba már tőle függetlenül, utalás szintjén került be a klasszikus téma. Ráadásul Lennertz a lehetőségekhez mérten igyekezett kitenni magáért, így bár a "Theme from Shaft" valóban nem úgy került a mostani moziba, ahogyan azt annak idején megálmodták, a dallam előtti tisztelet viszont igencsak tetten érhető a score-ban. "A stúdió teljes mértékben szerette volna tartani magát a hetvenes évek hangulatához és Isaac témájához" – mesélte Lennertz, majd hozzátette: "Újra és újra végighallgattam az albumot, hogy megértsem, miként működött a zenekar és a hangszerelés, illetve hogyan hozta összhangba a gitárszólamokat azokkal a megoldásokkal, melyek ikonikussá tették stílusát. Heteket töltöttünk a megfelelő hangzás kialakításával".


Lennertz elképzelésébe (amibe az elmúlt évek gyakorlatához hasonlóan ezúttal is bevonta kiegészítő zeneszerzőként Alexander Bornsteint és Dara Taylort) a "Main Titles"-től kezdve merülhetünk el, ahol rögtön megmutatkozik, milyen tisztelettel viszonyult az alapokhoz. A Hayes által közel ötven éve életre keltett, wah-effektelt gitárjátékra és ritmusszekcióra támaszkodó motívum mellett minden egyéb hozzávaló megtalálható benne, melyek egykoron a zsarufilmek aláfestéseinek egyediségét, velejét adták. Olyan trackek tartoznak ide, mint a "Toxicology / Shaft HQ" második fele, a "139th Street", a triangulum és konga bevonásával fokozott "My Pride and Joy", az "Old Fashioned Stakeout / Boogie", a "Good Job", a "That Shaft Kid", a "Grandad / Bored as Hell", az "Old School", valamint a "Moment Ruined". Érezni, hogy a komponista milyen jó érzékkel emelte át, illetve vitte tovább azokat az elemeket, melyek az évtizedek során a karakter zenei világának meghatározó pilléreivé váltak.

S bár az iménti trackek élvezetesek, a score összességében véve nem az: ahogyan azt hasonlatként korábban már felhoztam, Arnold jobban lépést tudott tartani az elődökkel, mint Lennertz. Ez főleg annak köszönhető, hogy utóbbinak a Shaftek új generációs tagjával kellett megbirkóznia, ami nem volt egyszerű feladat, hiszen míg anno Arnoldnak a Jackson-féle, szintén eltökélt, határozott új Shafttel volt dolga, addig neki egy a felmenőivel ellentétben puhány fiúval, hovatovább a mozi poénosabb mivoltát sem hagyhatta figyelmen kívül. Ezen törekvések eredményeként születtek meg az elektronikus elemekre és nagyzenekarra épülő "Karim's Funeral", a régi és az új irány ötvözetének számító "2nd Trimester / Trust You" – "Shaft Saves JJ" páros, a "Digital Blackout / Happiest Bitch", a "The Shafts Are Coming" és az "I Feel Fine Mother Fucker [Explicit]", melyek teljesen átlagosnak mondhatóak.


"Mindannyian szerettünk volna méltóak maradni, tisztelettel adózni. Az ikonikus motívumokat egyfajta fűszerként kívántuk alkalmazni, hogy erre is a Shaft-univerzum részeként lehessen tekinteni. Ugyanakkor modernebb, aktuálisabb lett" – nyilatkozta Christopher Lennertz, aki egyszerre vált a projekt győztesévé és vesztesévé. Jó érzékkel hozta vissza a múltat, ám az, amivel mindezt össze kellett olvasztania, középszerűre sikerült, így a 2019-es Shaft-score csupán egy az idei akcióvígjáték-kíséretek közül. Így továbbra is Isaac Hayes klasszikusát, Johnny Pate sorozatzenéjét és David Arnold munkáját tekintem a karakter legtökösebb zenéinek.