Egyszerre hálás és nehéz feladat egy életrajzi filmet elkészíteni, mivel egyrészt az ilyen alkotások (főleg, ha híres emberről készülnek) jelentős nézősereget tudnak a mozikba vonzani, másrészt viszont nagyon pontos kidolgozást is igényelnek, értve ezalatt a megjelenített személy életrajzának részleteit, illetve annak a kornak a bemutatását, melyben a történet játszódik. Az I. Erzsébet, a szűz királynő, Anglia egyik legnépszerűbb uralkodójának életéről készült, 1998-ban bemutatott film a várakozásokon felüli sikert aratott. A történet, a rendezés, a színészi játék, a korhű díszletek és jelmezek díjak és jelölések tucatjait hozták az alkotók számára, köztük BAFTA-, Oscar- és Golden Globe-díjakat, azonban legfőbb erényének azt tartják, hogy felfedezte a filmvilágnak Cate Blanchettet, aki brillírozott Erzsébet szerepében.


A cselekmény négy történelmi személyen keresztül mutatja be a kor Angliáját, annak történetét, mindennapjait és a vallási ellentétből fakadó őrületét. Az egyik karakter az eretneknek tartott uralkodó, a második az ő legfontosabb támasza, meggondolatlan szeretője Robert Dudley (Joseph Finnes), a harmadik a legfőbb támogatója, a merénylettől sem visszariadó Sir Francis Walsingham (Geoffrey Rush), míg az utolsó főbb karakter Norfolk grófja (Christopher Eccleston), a hazáját védő, végül árulóvá váló főnemes. A film legfontosabb mozgatórugója azonban a címszereplő belső vívódása életének és országának alakulását illetően. Látványos, izgalmas és lebilincselő történelmi látlelettel szolgál az Erzsébetről és az őt körülvevő udvarának mindennapjairól, illetve az ármánykodással, összeesküvéssel terhelt tizenhatodik századi angol nemesi és egyházi világról forgatott mozi, melyről az ember hajlamos azt hinni, hogy valóban a valóságot látja viszont a vásznon.

David Hirschfelder nem tartozik a túl sokat foglalkoztatott komponisták közé, sőt igazából pályafutásából alig emelhető ki nagyobb volumenű filmekhez írt alkotás. A Ragyogj! aláfestéséért Oscar-díjra jelölt zenészre nem tudni miként esett Shekhar Kapurnak, az Elizabeth rendezőjének választása, de tény, hogy jó érzékkel szemelte ki az ausztrál komponistát. Talán a választás oka az volt, hogy Hirschfeldernek nincs igazán egyéni stílusa (ami jelen esetben nem negatívum), így könnyen tudta beépíteni az Elizabeth aláfestésébe a középkor, illetve az angol tradicionális zenék jellegzetességeit, melyek elengedhetetlen részei voltak a film korhű megjelenítésének. A keresztény vallási zenék alapjait rendkívül jól variálta a szerző, így a gregorián ének, a mise, illetve a kórusművek stílusjegyeit vegyítette a jelen kor populárisabb komolyzenéjével. Ebből fakadóan számomra ez a mű sokkal többet nyújt zeneileg, pláne élvezetileg, mint a huszadik században az alkotásaikban a modernizált vallási zenéket is felhasználó világhírű komponisták (például Bartók Béla) szerzeményei. Hirschfelder visszaadja a reneszánsz kor zenei hangulatát is, de nem másolat formájában, hanem az azóta megváltozott ízlést kiszolgálva tárja azt a hallgatók elé. Talán ennek köszönhető, hogy ez a score az egyik legkönnyebben fogyasztható darab az erősen komolyzenei alapokon nyugvó filmzenék között. A korhűség megtartása érdekében két Erzsébet-korabeli zeneszerző műve is fel lett használva, William Byrd és Tielman Susato eredeti kompozícióit adaptálta saját elképzelése szerint Hirschfelder. Edgar Elgar "Enigma variációk" című szerzeményének utolsó tételét is hallhatjuk még az albumon, illetve Mozart örökérvényű, talán soha meg nem unható "Rekviem"-jének egyik részlete is felhasználásra került a stáblista alatt.


A kezdő jelenet erőteljes brutalitása különleges zenét csalt ki a szerzőből, a vallási fanatizmus, a máglyahalál aláfestése kellően hozzásegíti a nézőt, hogy gyorsan a középkor a mai ember számára kissé értelmetlen durva világában találja magát. Az egyházi zenéből építkező első track ("Elizabeth: Overture") kántáló kórusának hangjai emlékeztethetik a hallgatót Jerry Goldsmith Ómenjére, de olyan nagysikerű kompozíciókra is, mint a középkori zenéken nyugvó Carmina Burana. A női- és férfikórus zaklatott éneke, és a zenekar hasonló módon nyers játéka tökéletes aláfestése a tűzhalált haló protestánsok szenvedését bemutató nyitó képsoroknak. Ez a tétel valószínűleg a koncerttermek komolyzenében járatos közönségének is elnyerné a tetszését. A következő track ("Love Theme - Arrest") rögtön más vizekre evez, mivel a szerelmi témát mutatja be, melynek kifejtése enyhén reneszánsz hatású zenéből vált át kissé barokkos, majd tipikusan filmzenés motívumokkal átitatott kompozícióba – egyébként az album egyik legszebb darabja ez. A kétely és a dicsőség érzése keveredik a "Walsingham" című tételben, mely a királynő legfőbb támogatójának témáját tárja a hallgatók elé. Én sohasem voltam kibékülve a kórusos egyházi zenékkel, de az "A Night of the Long Knives"-ba adaptált Byrd-kompozíció elég meggyőző, hogy ezen stílus is lehet kedvelhető, ha ilyen jól van előadva.

A "Coronation Banquet" már a reneszánsz királyi udvarok világába repíti a hallgatót, a tétel hangszerelése és dallamvilága néhol már a korabeli barokk zenék hangulatát is megidézi; mindent összevetve ez a részlet az egész kiadvány legélvezetesebb, legkigondoltabb momentuma. Borúsabb perceket hoz az "Aftermath", melyben ismét előtűnik a kórus, ami a nyitány kissé barbár hangulatát eleveníti fel, de korántsem olyan erőteljes formában. A kissé disszonáns, sejtelmes hangzású "Parliament" pedig ott folytatja, ahol az előző tétel abbamaradt. A "Conspiracy" és a "Ballard" viszont már semmi újat sem tesz hozzá a zenéhez, az imént említett két tétel hangulatát boncolgatják még tovább, és mivel ez a négy track ugyanazon koncepció alapján épül fel, vagyis egy nagyobb katartikus kitörést tartalmaznak, így talán el is lehetett volna hagyni az albumról valamelyiket. Viszont a Susato tánczenéit ötvöző "Rondes I & VII" azon kívül, hogy a filmbe is illik, a filmzenealbum Erzsébet-korabeli hangulatát is erősíti, így kellően feldobja az CD közepét, ami ettől nem lesz unalmas ebben a szakaszban sem. A két zárótétel közül számomra Elgar zenéje volt nagyon nagy meglepetés, az ő munkásságát ugyanis eddig nem ismertem, és ezért lepett meg az a szinte a mai kornak megfelelő filmzenés hangzásvilága, amit az "Enigma variációk" című művének utolsó előtti tételével, vagyis a "Nimród"-dal elért. Hirschfelder kicsit átalakította ugyan, női szólót kapott a mű, amitől viszont talán még kiemelkedőbbé vált, letisztult, méltóságteljes hömpölygése jól illeszkedik Erzsébet királynővé emelkedéséhez.


David Hirschfelder egy szinte tökéletes művet tett le az asztalra, a filmhez tökéletesen illeszkedő, de önállóan is élvezetes, különleges hangulatú komolyzenei alkotást, melynek hangversenytermi bemutatásának legalább akkora létjogosultsága lenne, mint más, sokkal nagyobb figyelmet kapó, régi klasszikus zenéknek. Az Elizabeth aláfestéséért a komponistát újfent Oscar-díjra jelölték, amit elnyerni ugyan nem tudott, vigasztalódhatott viszont a Brit Filmakadémia elismerésével, az Anthony Asquith-díjjal.