2002 jubileumi év volt a Bond-történelemben: a sorozat betöltötte a negyvenedik életévét, és éppen elkészült a huszadik film, melyhez – az előző két epizódhoz hasonlóan – David Arnold írta a zenét. A film végül felemás fogadtatásban részesült, és leginkább egy olyan extravagáns születésnapi partihoz hasonlított, ami után négy év takarítás következett. Bár a film rengeteg pénzt hozott a konyhára, előbb a kritika, majd a felocsúdott közönség is negatívan ítélte meg, ami nemcsak behódolt az aktuális trendeknek (Mátrix-lassítás, extrém sport bemutató akciók helyett), de a második fele egyszerűen nézhetetlen lett, hála az idétlen láthatatlan autónak, az azóta legendássá vált gleccserszörfözésnek, vagy a legrosszabb számítógépes trükk díjáért versenybe szálló Antonov repülőgépnek. Magam részéről az 1989-es A magányos ügynök óta nem láttam értékelhető Bond-filmet, mert az egyre romló tendenciában egyetlen ember volt képes konzisztens teljesítményt nyújtani: a zeneszerző David Arnold. Ezért is zavar, amikor kedvenc közreműködőm állandóan háttérbe kerül, és nem kap elég megbecsülést.


A történethez hozzátartozik, hogy Arnold eddig mindhárom James Bond-filmjéhez írt főcímdalt, de ezek közül csak egy kerülhetett a megfelelő helyre. A szerző az éppen készülő Halj meg máskor!-hoz is írt dalt "I Will Return" címmel, de 2002 tavaszán a piaci viszonyok közbeszóltak, az EON és a Warner Brothers, azaz a gyártók egyezsége értelmében a főcímdalt Madonna fogja énekelni és írni is – a végeredményt Arnold is erősen kritizálta. Nem szívesen használok hiperbolákat, de a dal a legrosszabb dolog, ami valaha Bond-film elejére került, mivel a Bond-dalok minimális korlátait sem képes betartani. A Duran Durantól Shirley Basseyig minden előadó képes volt megtalálni azt az egy apró közös nevezőt, amitől tényleg Bond-dal a Bond-dal, Madonna azonban felrúg mindent: az elektromosan pötyögős trip-hop techno-alapokat az emulált vonósok és fűrész-effektek is torzítják. Az eredmény több mint botrányos, de mivel Arnold teljesen ártatlan ebben, ezért az inzultust nem veszem figyelembe a végső pontozásnál. A "nyitódalt" követő Paul Oakenfold "James Bond Theme" remixe hasonló módon közönségcsalogató szám, mely összehasonlíthatatlanul jobb, és valamennyire jóváteszi az előző atrocitást. Bár a zene sosem lett olyan népszerű, mint Moby hasonló célból készült remixe, és nem is szerepelt a filmben, de legalább nem jogtalanul van a lemezen, hiszen a reklámkampányban és az előzetesekben is sokszor felhasználták.

Arnold zenéje csak a harmadik számmal kezdődik, az "On the Beach" tartalmazza az írisz-logóhoz írt zenét is. Erről a rövid, húszmásodpercnyi zenéről tudni kell, hogy minden filmben szerepel, és kulcsfontosságú szerepet tölt be a Bond-univerzumban, de az esetek felében általában lespórolják az albumról. Itt szerencsére nem ez történik, kár is lenne lefelejteni Arnold legerősebb írisz-logo zenéjét, ami végre a bombasztikus indítást választja, ellentétben A holnap markában és A világ nem elég gyengített (úgynevezett Hamlisch-) nyitányával szemben. A zene ebben a tempóban folytatódik, a Koreában játszódó jelenetekhez írt bombasztikus "Hovercraft Chase"-szel és a Roland Emmerich-filmeket idéző hazafias "Some Kind of Hero" sokat lendítenek az albumon. Ezekben a számokban is erőteljesen jelen van az önreferencia, kezdve az Oroszországból szeretettel nyitányától a Halálvágta "May Day Bombs Out" című számából kölcsönvett mély vonósokig.


A lemez gyenge pontja a középső, kubai részt aláfestő zenék választéka, melyeket erősen túlreprezentálták a korongon. A "Welcome to Cuba" kellemes, latinos szám, de egyrészt ebben a formában nem is szerepel a filmben, másrészt csúnyán kilóg környezetéből. Az ezt követő két közepes romantikus zene sajnálatos hibája, hogy Halle Berry első jeleneteihez íródtak, ezáltal örökre összekapcsolódtak a film egyik igazi mélypontjával. A holtpont után jönnek az igazi csemegék, ahol körülbelül megegyezik az ízlésem az albumot összeállító gárdáéval. A következő, nem kevesebb mint öt tétel a film valódi erősségére, az erőteljes, technóval megtámogatott akciózenéket helyezi fókuszba. Az "A Touch of Frost" és az "Icarus" lágyabb kompozíciók, tökéletes átmenetet biztosítva az előző romantikus és az adrenalinpumpáló techno-számok között. Az utóbbi egyébként egyike azon kevés alkalmaknak, amikor kórus szerepel Bond-filmben. Ha valaki kíváncsi, ezt éneklik: "allerbmu taht fo ezis eht ta kool".

Az album vége szinte hagyományt teremtve másolja A világ nem elég szerkezetét. Az "Antonov" egy több mint tízpercnyi akciótétel, mely a Bond-széria legrosszabb végéhez szolgál aláfestő zeneként, miközben a hősök egy szétégő CGI-repülőgépben küzdenek egymással. A téma A világ nem elég "Submarine" című számához hasonlóan pusztán funkcionális akciózene, de a kettő közül mégis az "Antonov" a sikeresebb, mivel Arnold ügyesen keveri a zenébe a korábbi témákat, többek között az Ikarus-kórust és A világ nem elégből átmenekített "Pipeline"-motívumot. Az albumot a Csak kétszer élsz "Mountains and Sunsets"-én alapuló romantikus szösszenet zárja, ami bár édes, de sajnos harmatgyenge lezárása a lemeznek – ide kellett volna áthelyezni Oakenfold remixét igazi zárásként. Korai Bond-albumok általában a főcímdal ismétlésével zárulnak, de ezt ide természetesen nem kívánnám.


Az albumon található anyag ötvenöt perc, amiből kereken háromnegyed órát tesz ki az értékelhető zene. A lemezen a maradék helyet a multimédiás tartalom tölti ki. A két képgaléria (lányok és poszterek) csak az újoncoknak mutat újat, Oakenfold videoklipje nem túl eredeti, Madonna videoklipje és a zenei video készítésérol szóló film pedig a DVD-n is megtalálható, ezért itt tényleg kár volt erre vesztegetni a drága helyet. A legjobb, hogy az extrák eléréséhez e-mail címet kell megadni, utána pedig jön a spamáradat.

A csomagolás elég szerény: míg a lemez nyomata egész ötletes (vörösre színezett írisz-logó), a borító a szerencsétlenül négyzetalakúra tömörített posztert használja. A papírt kihajtva a számok felsorolásával találkozunk, továbbá olvasható egy minimális lista a közreműködőkről. Behajtás után meglepően újra ugyanazt a listát látjuk, ahogy a számok sorrendje az album hátán is megtalálható, időt azonban egyetlen alkalommal sem írtak melléjük. Az igazi termékcsatolás élményről azonban egy piros matrica gondoskodik, amelyik felhívja a figyelmet Madonna új maxijára és albumára. A szépséghiba tokcserével könnyen megoldható.


Mindezek ellenére Bond- és Arnold-rajongóknak a lemez kötelező darab, és erősen ajánlott az elektronikus akciózenék kedvelőinek is. Bár indult egy online petíció egy teljesebb kiadásért, elvégre lemaradt a CD-ről egy kardpárbaj, egy éjjeli szörfözés és két autós üldözés alatt hallható zene is, erre valószínűleg nem fog sor kerülni, pedig érdemes lenne a Warnernek átgondolni, mert más lemezekkel ellentétben itt akad egy új lemezre való kiadatlan anyag.