Állj félre, Danny Elfman! Húzódj meg, Elliot Goldenthal! Szaladjatok, Hans Zimmer és James Newton Howard! Itt az első, az eredeti és az igazi Batman-film, egyenesen a hatvanas évekből! Ez az a színes, szélesvásznú technicolor csoda, mely útjára indította a hatvanas évek Batman-sorozatát! A szériát Magyarországon egy kereskedelmi televízió vetítette, de a film soha nem került bemutatásra, a stílus bemutatására nincs szükség. A hatvanas évek Batmanje – minden nyilvánvaló hibája ellenére – valóságos kultuszjelenség, és a sorozat által képviselt stílus, ha máshonnan nem, hát a különféle paródiákból biztos ismerős. Igen, ez az a sorozat, ahol az ütések helyett színes kártyákat mutattak (PIFF! PAFF! PUFF!), és Batman szinte minden rész végén táncolt egy kört valami klassz slágerre. Ehhez képest még Joel Schumacher elképzelései is komorak voltak...

A tévésorozatot beindító filmben Batman (Adam West) és Robin (Burt Ward) nem egy, nem kettő, nem is három, hanem mindjárt négy gonosszal küzd meg. Név szerint: Macskanő, Joker, Rébusz és Pingvin – ez utóbbi egy madár alakú tengeralattjárójából próbálja meghódítani az egész világot, ebben pedig egy olyan bonyolult technológia áll rendelkezésükre, hogy meg sem próbálják elmagyarázni, mi az. A végeredmény lényege, hogy a Biztonsági Tanács kilenc tagját porrá változtatják, és üvegcsében magukhoz veszik őket. Batman és Robin a denevérkütyük segítségével küzd meg a négy gonosszal a dehidratált tanácstagokért, miközben robbanó állatokkal és mindenféle egyéb gonoszsággal kell megküzdeniük, amíg Pingvin tengeralattjáróját a felszínre nem kényszerítik.

A filmhez készült zene annyira komoly, mint azt a neve sugallja. A kor Batmanjének zenei világa sokáig maradt kiadatlan, elsősorban a problémás produkciós körülmények miatt. A sorozat főcímdalát Neal Hefti írta, aki egyebek mellett a Furcsa pár főcímdaláról lehet még ismerős. A vicces dalocska igencsak megnövelte Hefti népszerűségét, aki a hatvanas években két albumot is kiadott Batman témájával és a filmmel kapcsolatos címekkel, de ezeknek semmi köze nem volt a sorozat zenéjéhez, Hefti maga írta mindet a bakelit kiadvány számára, mivel ő maga a főtémán kívül nem nagyon dolgozott a Denevérember kalandjain.


A tényleges zenét Nelson Riddle, a hatvanas évek elejének egyik legfelkapottabb televíziós komponistája írta, aki hihetetlen sebességgel, egyszerre több párhuzamosan futó sorozaton is dolgozott, igaz, hogy a Batman-sorozat azért még őt is alaposan lekötötte. A film mellett több mint harminc epizódhoz írt zenét, így valójában az ő munkássága az, amit érdemes kiadni lemezen a nosztalgiahullámot meglovagló kiadóknak. A Film Score Monthly ugyan a sorozat zenéjéhez még nem nyúlt hozzá, de a nyitófilm teljes anyagát kiadták egy CD-n.

Az "Acknowledgement / Main Title" egy mulatságos indulóval kezdődik, majd betör Neal Hefti főtémája egy nagyon különleges, jazzes feldolgozásban, és a sorozattól eltérően egy instrumentális verzióban. A témától nem is kell sokáig búcsút venni, hiszen azonnal visszatér a "Batmobile to Airport"-ban, ezután viszont ideje jobban megismerkedni a főgonoszokkal. Szinte tématúltengést kapunk, hiszen négy főgonosznak minimum négy téma dukál, plusz van egy ráadás, amely a közös tervet jelképezi. Így Batman zeneileg is alaposan alulmarad. Az album ezután egy darabig az alapozásnál marad, de akik szeretik a változatos témákat, azoknak ez untig elég.


A lemez igazán a közepén indul be, ahol a "Torpedoes" tétel végre megindítja a denevérakciókat, ezután egy sor ütős és gyors tempójú tétel következik. Ezek általában hanyagolják a gonoszok témáit (amelyek így viszont elég kifejtetlenek maradnak), a legtöbb szám a Batman-téma ritmusalapjára épül, csak épp új melódia kerül a dobokra. A leghosszabb és legütősebb tétel a film végső párbajában hallható "Attack / Take It in Tow" című darab, melyben az összes létező téma összecsap egy frenetikus küzdelemben. Ha minden track ilyen jó lenne, a lemez talán maradandóbb élmény volna, de sajnos bizonyos idő után a CD néhol repetitívebb lesz, és megéri időnként átlépni pár szerzeményt a következő akciótételig. A zenének az sem tett túl jót, hogy az évek során már annyiszor parodizálták ezt a hangzást, hogy első hallásra is ismerős lehet minden zenei megoldás.

Az album végén bónuszkompozíciók találhatóak: pár dalocskának a filmben hallható verziója. Ezek közül csak a rövidke "Dark Eyes" Riddle munkája, a másik két nótát Giovanni Martini és Lionel Newman szerezte. A lemez Neal Hefti főtémájával zárul – ez a sorozatban hallható vokális verzió, amelyet talán be sem kell mutatni, mert a hatvanas évek egyik legismertebb főcímzenéje. Na jó, egy kis emlékeztető: "Na-na-na-na-na-na-na Batman! Na-na-na-na-na-na-na Batman!"

A Batman zenéje azoknak ajánlott, akik nosztalgiával gondolnak vissza a sorozatra és az 1966-os eredeti filmre. A rajongók számára biztos, hogy páratlan kincs lesz a lemez, de megfelelő érzelmi kötődés híján inkább csak egy vicces emlék a múltból, a hatvanas évek tipikus televíziós zenéje. Az FSM a Silver Age Classics sorozatban, 3000-es limitált példányszámban dobta piacra az albumot. Mára nagyon kevés eladó példány maradt belőle, úgyhogy aki mégsem bír korai denevérzene nélkül élni, az gyorsan kapcsoljon.