Szilveszter éjszakáján az emberek többsége a megszokottól eltérően viselkedik. Így történik ez abban a Los Angeles-i szállodában is, amelyben Ted, a boy (Tim Roth) első éjszakai műszakját tölti. Míg az egyik szobában boszorkányok próbálják feltámasztani istennőjüket, és ehhez Ted szexuális szolgáltatására is szükségük lenne, a másikban egy pár játszik beteges játékot a szállodai mindenes bevonásával. Egy maffiózó szintén hősünkre bízza rosszcsont gyermekeit, akik rögtön találnak egy hullát, amint a botcsinálta bébicsősz otthagyja őket, és akkor még nem is beszéltünk a hollywoodi nagymenőről, aki ráérő és félrészeg barátaival olyan fogadást köt, amelynek értelmében a vesztes egy ujjal lesz szegényebb. Természetesen a művelet végrehajtásához szükséges eszközök beszerzése szintén a boy feladata...


Egy szkeccsfilmmel állunk szemben, négy különböző rendező (Alexandre Rockwell – A levesben, Allison Anders – Szex és New York, Robert Rodriguez – Sin City – A bűn városa, Quentin Tarantino – Ponyvaregény) valósíthatta meg benne az elképzeléseit. Az epizódokat a boy személye köti össze, és még az is, hogy tulajdonképpen eldönthetetlen, hogy melyik a legrosszabb, bár talán az első nyerne. Tim Roth afféle túlmozgásos Mr. Beanként ripacskodva ugrabugrálja végig a négy epizódot, amelyek rendezői látszatra mindenféle előzetes megbeszélés nélkül vágtak bele a közös projektbe, ami aztán a sztárgárda (Bruce Willis, Antonio Banderas, Salma Hayek és Madonna) szereplése ellenére olyan lett, aminek első fele kellemetlen emlékként maradt meg bennem. Bár Rodriguez elfogadhatóan teljesít, Tarantino pedig egy zseniális slusszpoénnal zárja az ő (mellesleg nem kicsit unalmas) részét, egyben a filmet is, a két nagyágyú hiába próbált szépíteni félidőtől kezdve, ez a négy szoba maximum csak egy egycsillagos szállodába illene.

A sztorik közötti kapocs még az 1991-ben alakult, de 1998-as The Impossible Word című albumuk után eltűnt Combustible Edison zenéje is, akiknek ez volt az első és egyetlen próbálkozásuk a mozitermek közelében. A kiadvány meghallgatása után ez valahol érthető is, mert szerzeményeikkel a legkevésbé sem volt arra esélyük, hogy a slágerlisták csúcsát lovagolják meg.


Edisonéknak kétségtelenül van humorérzéke, mert első "hangszerként" a CD-n a recepció csengője szólal meg, aminek egyre türelmetlenebb püfőlésével indul a két verzióban is szereplő "Vertigogo". Ebben a játékos felvételben (amit a filmben egy mókás animáció kísért) a csapat énekesnője halandzsázik, hangját kedélyes xilofonkocogtatás követi hangról hangra, ami mellé kapcsolódik a zenekar többi tagja is. Ez a Négy szoba főtémája, amit kézenfekvően az epizódok szerinti blokkokra osztott zenék követnek. Hangzásuk végig olyan, hogy a rajzfilmzenéktől a szó szerint értendő liftzenékig tartó skála valamely pontján lehetne csak elhelyezni őket. Itt és most négyfelé bontani őket felesleges lenne, a hanganyag valahogy mindenféleképpen kaotikus maradna.

A szerzemények alapvetően ütőshangszer-centrikusak, de számos egyéb instrumentum is közreműködik bennük. Többször hallható a Shadows együttes stílusát megbolondító felvétel: a lüktető "Junglero"-ban csembaló, a "Kids Watch T.V."-ben Hammond-orgona, a "Skippen, Pukin, Sigfried"-ben konga, a "Champagne and Needles"-ben xilofon és nagybőgő színesíti a '70-es évek népszerű gitárzenekarának megidézését.


A fentebb említett rajzfilmes szál végigvonul az album legjaván. A szintén hammondos "Headshake Rhumba" és a vibrafonos stílusgyakorlat "Punch Drunk" Tom és Jerry hajszáit, a "The Millionaire's Holiday" pedig magának a nagy Mekk mesternek a kalandjait festhetné alá. A "Four Rooms Swing" nem annyira a címben említett műfaj, inkább a tévémaci baktatása alá illene, a "Bewitched"-féléket meg aztán tényleg már csak liftekben lehetne elképzelni. A big bandes "The Earthly Diana", a hasonló, füttyszós "Sentimental Journey", a retrós "Angela" és az "Antes de Medianoche" vagy a trombitás "Mariachi" sem ront, igaz, nem is javít a zene megítélésén.

Idegrendszertől függően már az eddig említettek bármelyike is nyugodtan apellálhatna a közutálatra, de vitathatatlanul borzasztó trackek is szerepelnek a CD-n. Az "Invocation"-t, a "Strange Brew"-t és a "Coven of Witches"-t bosszantó ezoterikus vokálja, a boszorkányok táncjelenete alá íródott "Breakfast at Denny's"-t puffogó ütemei és brekegései, a "Bullseye"-ban a vokál és a szaxofon katyvasza, a záró "D" In the Hallway" és a "Torchy" újfent fárasztó vokálja gondoskodnak arról, hogy a pozitív élmények mellett még jó darabig emlegessük ezt a lemezt kicsit zavartan egy meglehetősen bizarr élményként.


A Combustible Edison filmzenéjében szokatlannak hatóan elegyednek egymással a különféle stílusok. Az jó pont, hogy egyéni témáikban a humorérzékük is a helyzet magaslatán volt, az azonban már kevésbé, hogy ennek a lemeznek a hallgatója nem lehet állandóan vevő a poénokra, hiszen a kissé megbolydult agyak terméke nem mindig utal arra, hogy valami zseniális dolog született. Az albumot így csak olyan ínyenc zenehallgatók fogják értékelni, akik szeretnek kísérletezni különlegességekkel, értik a viccet, valamint a tűréshatáruk is magasabb az átlagosnál. Mindenki más legkésőbb a felénél fel fogja adni. Teljesen érthetően.