Két Rambo-filmet követően a veterán halálosztó rajzfilmhősként folytatta tovább harcát hazájáért. A Rambo: The Force of Freedomra keresztelt széria hatvanöt epizódot élt meg, Sylvester Stallone azonban harmadszor is bele kívánt bújni az elpusztíthatatlan bőrébe, így 1988 májusára visszatért a vászonra Rambo, aki miután a Rambo 2.-ben már helytállt Vietnamban, ezúttal Amerika másik ellenségével, az egykori Szovjetunióval húz ujjat, igaz, nem ottani terepen, hanem Afganisztánban veszi fel a harcot azért, hogy kiszabadítsa egykori parancsnokát, Trautman ezredest (Richard Crenna). A történet érdekessége, hogy ugyan a Szovjetunió Amerika-ellenes feltüntetése megszokott volt Hollywoodban, a politikai és a társadalmi helyzet azonban a nyolcvanas évek végére már változni látszott, így ebből a szempontból már nem igazán számított félelmet nem ismerő, erős ellenfélnek az 1991-re ráadásul szét is hullott ország.


Bármennyire is kedveltem az első két részt, a harmadik kaland egyáltalán nem tudott megfogni, sem a történettel, sem pedig a Jerry Goldsmith fémjelezte zenével – mindkét szempontból erőtlennek találom ezt a produkciót. Az afgán akció kapcsán a komponista újból egy olyan megközelítést alkalmazott, amely eltért az előzőektől – hasonlóan változott tehát a Rambo-zenék hangulata, mint egykor az Ómen-trilógia kíséreteinek atmoszférája. A score ezúttal már nemcsak a szimfonikus muzsikát ötvözte az elektronikussal, hanem etnikai színezet is lett kölcsönözve neki (elsősorban ütősökkel és egy-két, Ázsia területéről származó instrumentummal) annak érdekében, hogy a kíséret is érzékeltesse, hősünk idegen földön jár. Bár a vezértéma még pátoszosabb lett, emellett pedig újabb motívummal is gazdagodott Rambo zenei palettája, a mű – egészét nézve – azonban visszafogottabb dinamikával bír elődeihez képest, és nem áll jól neki az sem, hogy több szentimentális részt hallhatunk, mint akciót. A projekt érdekessége azonban nem merül ki a stílusváltásban, ugyanis a szerző ide készült művének egy részét az alkotók végül fel sem használták, hanem az utolsó pillanatban a Rambo 2-ből válogattak be tételeket a kidobott trackek helyére, így a teljes muzsika csupán az Intrada gondozásában megjelent korong révén ismerhető meg.

A score-nak magyar vonatkozása is van, a zenei felvételeket ugyanis hazánkban végezték el a Magyar Állami Operaház Zenekara közreműködésével. Ennek oka részben abban rejlik, hogy Goldsmith baráti kapcsolatot ápolt a producerrel, Andrew G. Vajnával, a legvonzóbb indok azonban ekkoriban egy produkció finanszírozói számára nem ez volt, hanem az, hogy amíg Amerikában 200 dollárt kértek felvételenként, addig itthon ez a töredékére rúgott, ezen különbség pedig nem volt érvényes a muzsikusok képzettségére, nyugati szemmel nézve tehát olcsón lehetett jól dolgoztatni a vasfüggöny mögött. "Ha a filmnek alacsony, négymillió dollár körüli költségvetése van, akkor abból nem sok jut nekem. Ez az egyik módja annak, ha bele akarok férni a keretbe" – nyilatkozta a komponista, aki ennek és Vajna közbenjárásának köszönhetően 1985 és 1988 között hét zenéjét rögzítette Magyarországon.


Goldsmith szerzeményei mellett az alkotásban három dal is elhangzik: a "The Bridge", az "It Is Our Destiny", illetve a "He Ain't Heavy... He's My Brother", melyek közül az elsőt Giorgio Moroder és Joe Pizullo adják elő, utóbbi kettőt pedig Bill Medley. Sláger egyikből sem lett, az első filmzenealbumon azonban, melyet a Scotti Bros. 1988-ban jelentetett meg, mindegyik megtalálható. Egy évvel később az Intrada azonban a teljes score-t megjelentette, amelyen viszont már ez a trió nem található meg.