Egy filmzene, melynek szinte minden pontja töltelék – ez jutott eszembe a soundtrack első meghallgatásakor. Theodore Shapiro az egyik legmegbízhatóbb komponista, ha vígjátékról van szó, aki még e kategóriában is képes a szokásosnál komplexebb felépítésű darabokkal előállni egyes filmjeihez, lásd Trópusi vihar és Szellemirtók. Ezúttal valamiért társat kapott Ludwig Göransson személyében, aki a Creed – Apolló fia aláfestésével az év egyik legnagyobb meglepetését okozta. A Központi hírszerzés műfajának jellegzetessége, hogy ritkán van szüksége terjedelmes hosszúságú kompozíciókra, és az egy-két perces zenei szösszenetet igénylő jelenetek itt sem adtak módot feledhetetlen darabok alkotására, ennek köszönhetően a kooperáció meglehetősen szedett-vedett, sokszor idegesítő eredményt hozott. A stílus zeneileg az akció- és a kémfilmek, valamint a komédiák halmazai között mozog, de mindezt nem túl élvezetes módon teszi, már a zakatoló főtéma is teljesen jellegtelen. A trackekben jelen van egy kisebb vonószenekar is, akiket maga Göransson vezényel, hallunk dobot, elektromos és akusztikus gitárt egyaránt, ám az elektronikus megoldások a feltűnőbbek. Ugyan nem láttam még a filmet, de ki merem jelenteni, hogy annak ismeretében sem változna a fenti pontszám. Az persze teljesen érthető, hogy a szerzők az értékesebb ötleteiket maradandóbb mozgóképekhez tartogatják.