A Robert Rodriguez és Antal Nimród fémjelezte Ragadozók kizárólag John Debney zenéje révén maradt emlékezetes számomra. Az első két Predator-mozi rajongójaként mindig is vártam egy vérbeli, nosztalgikus elemeket is villantó felvonásra, az Alien vs. Predatorokkal, valamint a Ragadozókkal kapcsolatos csalódásaimat követően pedig kezdtem lemondani arról, hogy épkézláb folytatás érkezhet. Az újabb reménysugarat akkor láttam felcsillanni, amikor kiderült, hogy a Predator – A ragadozóba a mára már klasszikusnak számító első fejezetben színészként felbukkanó Shane Black rendezőként és Fred Dekker forgatókönyvíró (Spionfióka, Mesék a kriptából) társaként egyaránt beszállt. A 20th Century Fox folyamatosan csepegtette az információkat arról, hogy a korábbiaknál véresebbet, komolyabbat akarnak, illetőleg hogy forgatókönyve az Antal-féle Ragadozókat figyelmen kívül hagyva, az első két filmhez kanyarodik majd vissza, ahhoz fog kapcsolódni. Mindezek bizakodásra adtak okot, ám miután arról kezdtek cikkezni, hogy mennyi módosításhoz kell folyamodnia a stábnak ahhoz, hogy a tesztvetítésen kapott negatív visszajelzéseken javítsanak, már sejteni lehetett, hogy a stúdió aktuális törekvése a Ragadozókhoz, valamint a két Alien vs. Predator-mozihoz hasonló fogadtatásban részesül majd – és ez sajnos így is történt. Bár felmerült annak a lehetősége, hogy egy trilógia első fejezeteként áll majd helyt, a bevételi adatok alapján úgy tűnik, ez nem valósul meg, a film az elmúlt öt hét során ugyanis a teljes költségvetés (a gyártásét és a marketingét egyaránt ide értve) alig több mint felét tudta visszatermelni. 


Pozitív élmény csak a zene kapcsán ért (holott attól vártam ezt a legkevésbé), a filmmel pedig úgy vagyok, mint az előző Predator-kalanddal: egyszer bőven elég volt. Blacknek mindig is hálás leszek azért, amiért olyan, a filmszeretetemet nagyban meghatározó alkotások forgatókönyvét vetette papírra, mint a Halálos fegyver 1-2., Az utolsó cserkész, Az utolsó akcióhős vagy az Utánunk a tűzözön, ám ugyanennyire vagyok rá mérges a Predator – A ragadozóért. A poénokkal nem volt problémám, és a karakterek sem lettek felszínesebbek vagy éppen mélyebbek a korábbiakhoz viszonyítva, ám utóbbiak vonatkozásában az annak idején látott színészek képesek voltak ellenpontozni ezt megjelenésükkel, kisugárzásukkal, a mostani gárda pedig e tekintetben meglehetősen vérszegény, így a szereplők kidolgozatlansága feltűnő lett. Olivia Munn (X-Men – Apokalipszis) még nagyjából helytáll tudósként, de az ad hoc verbuválódott csapat tagjait megformáló Boyd Holbrook (Logan – Farkas), Trevante Rhodes (Holdfény), Keegan Michael Key (Keanu: Macskaland), Thomas Jane (A megtorló) és Alfie Allen (Trónok harca) éppúgy nem győztek meg, mint a kormány alkalmazásában álló, mindenre elszánt Will Trager bőrébe bújó Sterling K. Brown (Fekete Párduc). Emellett a ragadozók univerzumával, illetve céljaikkal kapcsolatos elképzelések sem nyerték el a tetszésemet, így a film harmadától kezdve már sokkal inkább figyeltem a zenére, mint a látványra.

Amikor bejelentették, hogy Black rendezi a Predator – A ragadozót, hozzám hasonlóan mások is hinni kezdtek abban, hogy Alan Silvestri visszatér a franchise-hoz: "Csak annyit mondhatok, hogy ha az ütemterv rendben lesz, és azt akarják, hogy én készítsem a zenét, akkor annak nagyon fogok örülni, hiszen az elsőkön is én dolgoztam" – nyilatkozta a felvetéssel kapcsolatban 2017 nyarán. E vízió azonban az elképzelések és a vágyak szintjén rekedt, 2018 márciusában ugyanis bejelentették, hogy a score-t Henry Jackmanre bízzák, aki olyan alkotások kíséretét jegyzi, mint például a Jumanji – Vár a dzsungel, az X-Men – Az elsők, a G.I. Joe: Megtorlás és az Amerika Kapitány: A tél katonája – utóbbi kettőnél pont Silvestritől vehette át a stafétát. Amikor ez kiderült, rögtön jeleztem szerkesztőtársaim felé, hogy erről a muzsikáról mindenképpen én szeretnék írni, amire megkaptam a feltételezést, hogy bármi történjen, én biztos lehúzom, ízekre szedem majd Jackman munkáját. Tény és való, nem állt tőlem távol ez a gondolat, hiszen a komponistától csak a The Man in the High Castle sorozathoz kapcsolódó, Dominic Lewisszal közösen készített muzsikáját hallgatom előszeretettel, a többi score-ja pedig teljes mértékben hidegen hagy. Előre körvonalazódni kezdett bennem a Predator – A ragadozóval kapcsolatos kritika, ám amikor a premier előtt ízelítőként elérhetővé vált az "Arrival" című track, éreztem, hogy sutba kell dobnom az előítéleteimet. "Tizennégy éves korom óta Alan Silvestri nagy rajongója vagyok. Amikor a Ragadozó zenéjét megismertem tőle, még klasszikus zenét tanultam, és nem igazán figyeltem a filmzenékre. Miközben néztem az alkotást, az járt a fejemben, hogy 'álljunk meg egy percre, ez egy koncertzenekarral előadott aláfestés, mi folyik itt?'. Különleges atmoszférával rendelkezett, és alig vártam, hogy a stáblistán megjelenjen, ki írta. Alan Silvestri – örökre megjegyeztem ezt a nevet" – nyilatkozta 2014-ben Jackman, aki a Predator – A ragadozóval tisztelgett is előtte. "Amikor megkérdezték tőlem, hogy szeretnék-e részt venni ebben a projektben, azonnal igent mondtam" – mesélte a zeneszerző, aki mindenképpen olyan megközelítést tartott előnyösnek, amelyben a klasszikussá vált Predator-dallamok saját elképzeléseivel ötvöződnek.


Jackman a nyolcvanhárom fős Hollywood Studio Symphony közreműködésével hívta életre a score-t, melynek felvétele során az ütősökre és a kórusra vonatkozó részeket a szekció többi tagjától elkülönülve rögzítették. A végeredmény jól példázza, hogy Jackman töviről hegyire ismeri Silvestri művét, ugyanis a két főtéma mellett számos kisebb motívumot is felhasznált, illetve új ötleteinek alapjait ("Beautiful Specimen", "Apex Predator") szintén a jól ismert vezérmotívumok egy-egy részletére építette fel. A nyitó képsorokat kísérő "Arrival" és a "Discovery" remekül példázza mindezt, s a későbbi "Out of the Cage"-ben, az "On the Loose"-ban, az "Apex Predator"-ban, valamint a "The Hunt"-ban egyaránt a komponista elképzelésének ezen iránya dominál. A Silvestri-vonal mellett akadnak új dallamok is, melyek során Jackman ügyelt arra, hogy döntően ugyanolyan hangszerelésre, hangzásvilágra támaszkodjon, mint amilyeneket az átemelt részek megkívántak. Persze saját kézjegyeit, illetőleg a napjainkban elengedhetetlennek tűnő elektronikus textúrákat sem vágta sutba, mégis összkép szempontjából lényegesen egységesebb lett a score, mint például a Mission: Impossible – Utóhatás Lorne Balfe jegyezte muzsikája.


Az újdonságok közül a fia védelmében az idegenekkel szembeszálló Quinn McKennát (Holbrook) és a nem teljesen százas katonákból verbuválódott csapatát szimbolizáló akciómotívum jutott a legnagyobb szerephez, amely a "The Loonies"-ban bukkan fel első ízben, igazán harcias, eltökélt változata pedig a "Team McKenná"-ban figyelhető meg. Ez, illetve a régi/új predator-témák olyan trackekben kerülnek szembe egymással, mint az "On the Loose", a "Rescue", a "Contact", a "The Sacrifice", valamint a "The Last Stand", melyek dramaturgiai szempontból jól el lettek találva, kifogástalanul követik az akciójeleneteket. Hátrányuk azonban – és ez gyakorlatilag az album egészére vonatkozik –, hogy túl harsányak, tiszták, nincs meg bennük az a fajta mély hangzás, feszültségérzet, melyek Silvestri, illetve Debney műveiben egyaránt megfigyelhetőek. 

McKenna fia, Rory (Jacob Tremblay) szintén kapott egy önálló, zongoraszólóra, valamint fokozódó vonósszólamra épülő motívumot, melyet a karakter színrelépését nyomon kísérő "Rory"-ban ismerhetünk meg – ezen felül egyébként kizárólag a "The Good Soldier", valamint a "Remembrance" tartogat lágyabb dallamokat a hallgató számára. Minthogy az autizmussal küzdő gyerek megérti a ragadozók nyelvét, kulcsfontosságú szerep jut neki, ami a score-ban úgy jelenik meg, hogy dallamsora a "Playing with Fire"-ben, a rendkívül jól sikerült "Another World"-ben, a "The Ark Ship"-ben és a "The Predator's Gift"-ben szövődik össze hosszabb-rövidebb ideig a vadászok témáival.


"Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy egy ilyen gazdag tematikus örökséggel rendelkező filmen dolgozhattam" – nyilatkozta Henry Jackman, aki az álcázott ragadozók ügyesen kivitelezett mozgásáért felelős trükkmesterek mellett a projekt kevés nyertese közé sorolható. A Predator – A ragadozó zenéje gyakorlatilag az egyetlen olyan eleme a filmnek, amely folyamatosan le tudott kötni. Az, hogy Arnold Schwarzenegger a tervezettel ellentétben nem tért vissza Dutch szerepében a franchise-hoz, a végeredmény ismeretében éppúgy nem probléma, ahogyan Alan Silvestri távolmaradása sem. Jackman remekül megoldotta a feladatot, legfőbb érdeme pedig az, hogy komolyan vette a rá háruló feladatot, így képes volt túlnőni a produkció egészén.