Elfeledett gyöngyszem. Legegyszerűbben így jellemezhető Christopher Young Teremtés inspirálta műve, mely sajnálatos módon elkerülte a rivaldafényt. Bármennyire ígérkezik érdekesnek egy projekt, ha annak gyökere megosztó témából táplálkozik, ráadásul kellő háttértámogatásban sem részesül, akkor úgynevezett radar alatti mozi válik belőle: messze elkerüli a közönség szélesebb rétegét. S amennyiben egy film nem kap publicitást, említésre méltó részegységei (jelen esetben a fényképezés, egyes színészek alakítása és a zene) elvesznek. Hiába készített tehát ide Young csodálatos aláfestést rendező barátjának, Jon Amielnek, az alkotás hányatott sorsa miatt nem hárult rá kellő mérvű figyelem. „A filmzenék legnagyobb tragédiája az, ha nem olyan címhez kapcsolódnak, amelyek felkapottak és utóélettel bírnak, ekkor ugyanis a kíséret feledésbe merül. Másképpen fogalmazva: a filmzene címe fontosabb, mint maga a score, mivel utóbbi önmagában nem garantálja a halhatatlanságot” – fogalmazta meg Young, ugyanakkor hozzátette: megállapítása nem a filmzenebarátokra, hanem az átlagnézőkre vonatkozik.


Ahogy olvasgattam az alkotással kapcsolatos véleményeket, azt láttam, hogy a nézők többsége alapvetően nem volt elragadtatva a Teremtéstől, én viszont nagyon szerettem, s mielőtt ezen írásnak nekiveselkedtem volna, emlékeim felelevenítéséért újranéztem, véleményem pedig szemernyit sem változott. Tény, hogy lassú folyású, s inkább egyfajta életrajzi dráma, semmint Charles Darwin A fajok eredete című könyvének megszületésére minden szálával fókuszáló alkotás – holott a film elején megjelenő felirat ezt sugallja –, engem mégis sikerült megfognia. Anno pusztán azért néztem meg, mert szerettem volna tudni, mi inspirálta Youngot ezen első hallásra rabul ejtő muzsika elkészítésére, hatására azonban egy könyvesbolt felé vettem az irányt, hogy elolvashassam a brit természettudós főművét. Tetszett, amit Amielék összehoztak, és kíváncsivá tett, miként gondolkodott Darwin, mi volt az, amit mára ugyan elfogadottabbnak tekintünk, mint megjelenésekor, ám részben vagy egészben most is vita övezi. És úgy tűnik, a Darwin ükunokája, Randal Keynes által írt Annie's Box: Charles Darwin, His Daughter and Human Evolution kötetén alapuló vállalkozásnak az imént említett tény okozta a vesztét.

Bármennyire remek filmterv a Teremtés, és lett jól időzítve (ekkoriban emlékeztek meg világszerte A fajok eredete megjelenésének százötvenedik évfordulójáról, néhány hónappal korábban, 2008. szeptemberében pedig az Anglikán Közösség kért nyilvánosan bocsánatot azért, mert egykoron ellenséges fogadtatásban részesítették a kötetet), alig találtak hozzá forgalmazót. A többek közt Paul Bettany, Jennifer Connelly, Benedict Cumberbatch, Guy Henry és Toby Jones közreműködésével vászonra álmodott Teremtés a torontói filmfesztivál nyitófilmjeként debütált, ezt követően azonban nehézkesen tudták bemutatni a különféle országokban (nálunk el is kerülte a filmszínházakat), a legfontosabbnak tartott piacon, a tengerentúlon pedig hónapokig dobozban hevertek a kópiák. „Hihetetlen, hogy még mindig ennyire ellentmondásos ez a téma az Egyesült Államokban. A legtöbben még hisznek abban, hogy Isten teremtette a világot hat nap alatt. Britként elég nehéz elképzelni magamat a vallásos Amerikában. Mi már egy kevésbé vallásos országban élünk, de odaát, New Yorkon és Los Angelesen kívül, a vallás az úr” – nyilatkozta Jeremy Thomas producer.


„Be kell vallanom, hogy életem álma valósult meg azáltal, hogy ezen a filmen dolgozhattam. Mint ismeretes, munkám nagy része (és végső soron engem ezzel szokás összekapcsolni) abból áll, hogy horrorokat, thrillereket készítek. Tehát azon ritka esetekre, amikor drámákkal találkozom, mennyei áldásként tekintek, biztos vagyok benne, hogy azok” – mesélte Young, aki pályafutása során számos stílusban villantotta meg tehetségét, s ebben Amiel számít az egyik legsokoldalúbb partnerének, hiszen krimit (Tökéletes másolat) éppúgy forgattak, mint vígjátékot (Az ember, aki túl keveset tudott), katasztrófafilmet (A mag), akciófilmet (Briliáns csapda) vagy drámát. Az pedig, hogy olyan alkotásokon túl, mint a Teremtés, a Kikötői hírek, Az őrület fészke vagy az Egy csoda teremtése, nem készített hasonló jellegű filmekhez muzsikát, nem jelenti azt, hogy sohasem volt meg benne az ehhez szükséges véna, törekvés: gondoljunk csak bele, mennyi vérfagyasztó mozihoz szerzett romantikával, az egyén drámájával átszőtt, csodálatos főtémát – ez az egyik védjegye.

Arról, hogy a Teremtéshez milyen kíséret készült, eleinte csak a komponista weboldalán elérhető egyveleg, illetőleg az Oscar-promó árulkodott, a hivatalos albummegjelenés ugyanis az amerikai premiert követő hónapig, 2010 februárjáig váratott magára. A Lakeshore Records munkatársait egyszerre illeti emiatt dicséret és megrovás, mivel bár az alkotástól függetlenül is teret engedtek a score-nak, ennek biztosítását nem vitték túlzásba: egyszerűen csak köntösbe bújtatták az Amerikai Filmakadémiának figyelemfelhívásból küldött anyagot. A korong tartalma nem követi a produkció cselekményvonalát, ám elképesztő összhatással bír, s olyan moduláris, hogy a kronológiai sorrend felrúgása nincs hatással a zene által nyújtott élményre.


Ahogyan arra már kitértem, Amiel mozija nem dobja sutba A fajok eredetéhez vezető tanulmányokat, ám inkább csak a fontosabbnak vélt állomásaira tér ki, és sokkal nagyobb hangsúly helyeződik a Bettany által megszemélyesített Darwin önmagával vívott lelki tusájára, miszerint érdemes-e kiadnia elméletét, felfedezését, szembemenni az addigi tanításokkal, az egyházzal? Megfigyeléseinek eredményei szembementek a teremtéssel kapcsolatos addigi fősodorral, amire az egyik track címe is rámutat: „You've Killed God, Sir”. S hogy mindezt Young miként fordította le a zene nyelvére, annak megtapasztalására az albumzáró „Humility and Love” című egyveleg a legoptimálisabb. Aláfestésének szívét a hegedű-, illetve a zongoraszólók képezik, melyeket a zenekar többi tagja finoman, lágyan egészít ki (a „Creation” éppúgy jó példa erre, mint a fuvolával és oboával színesített „Unity in Form”, a „Princess in the Sky”, a „To Emma”, az „A Struggle for Survival” és a „You've Killed God, Sir”). A zongora mindig is Young előszeretettel bevetett eszközei közé tartozott, jelen esetben azonban nemcsak maga miatt alkalmazta, hanem mert Darwin felesége, Emma híresen jó zongorista volt – az egyik jelenetben erre érintőlegesen utalást is tettek azzal, hogy míg Darwin legkisebb gyerekével foglalkozik, a Connelly alakította Emma a háttérben játszik (az itt hallható részlet a „Humility and Love”-ban található).

Young tételről tételre fogja a kezünket és kalauzol bennünket a Darwin szemén át elénk táruló, őrlődéssel, kétellyel, ugyanakkor megannyi jövőbemutatással és természeti csodával teli világba. Nagyon nehéz aszerint trackeket kiemelni, hogy melyik szebb, vagy közvetít több, mélyebb érzelmet, hiszen az eddig említettek éppúgy fülbemászóak, mint a „Cunning Gunning”, a „Pleasured Perfect” vagy épp a hegedűtéma köré csoportosuló, bizakodást sugalló „Knowing Everything I Now Know” – a komponista sötétebb oldalára mindössze az „A Struggle for Survival”-lal találni hajszálnyi utalást. A score egésze lassú tempójú, csodálatos dallamain pedig érződik, hogy szerzője milyen sok figyelmet szentelt neki, márpedig a munkafolyamat cseppet sem volt ilyen sima, zökkenőmentes, Young ugyanis rengeteget küzdött a zenei szerkesztővel és Amiellel azért, hogy túlmutathasson a hangulatilag általuk tökéletesnek vélt temp zenéken. Kézjegyei mellett – a brit származású Ralph Vaughan Williamst (Fantázia egy Thomas Tallis-témára) alapul véve – szeretett volna egy csipetnyi tradicionalitást beleszőni aláfestésébe, melyet végül a hegedűszóló alkalmazása mellett a „Fuegian Children”-ben használt tekerőlant, a bodhránra keresztelt dob és skót duda bevonásával oldhatott meg.


„A moziban ülni és figyelni a közönséget, ahogyan én tettem a torontói premieren, miközben sírnak a film megható pillanataiban, melyek alatt a zeném is szól, vagyis tudtam, hogy közöm van mindehhez – ennél magasabbra nem lehet feljutni. De ha már ezt említettem, akkor másfelől szórakoztató moziba menni és látni azt is, ahogy egy tizenhat éves lány majd kiugrik a székből, mert halálra rémül egy általam írt zenerészlet miatt” – nyilatkozta Christopher Young, aki bevallása szerint nemcsak szélesebb körű elismertséget, hanem egy esetleges Oscar-jelölést is remélt a Teremtés apropóján. Utóbbira a film témája révén lehetett volna esélye, mivel az ilyen jellegű, stílusú projektekre többnyire kaphatóak az Amerikai Filmakadémia ítészei, ám a tanulmányt övező megosztottság miatti süllyesztő ennek reményét is elnyelte. Holott a tradicionális hangzással, keringőszerű megoldásokkal mesterien átitatott, rendkívül bensőséges, gyakran minimalista hatást keltő mű (melyhez hasonló esetekben például Alexandre Desplat vagy James Horner szinte mindig kiemelésre került valamilyen módon) megérdemelte volna, hogy a helyén kezeljék.