Valaki halálát követően mindig marad egy űr a családtagokban, barátokban, s az illető jelleme, valamint cselekedetei emlékek lesznek csupán, melyek többsége sajnos idővel megfakul, ám a közéleti személyiségek (legyenek például festők vagy színművészek) emléke többekben él tovább, mint a hétköznapi embereké. Jerry Goldsmith komponista 2004 nyarán bekövetkezett halálával egy pótolhatatlan művészt vesztettünk el, aki betegsége ellenére is vállalta az újabb és újabb felkéréseket, s örvendeztette meg környezetét remek zenéivel. Elmúlásával egy igen sajátos és egyúttal jellegzetes stílus veszett ki a filmzenék világából. A Mester karrierje során rengeteg emlékezetes művet komponált: a horroroktól (Ómen) a vígjátékokon át (Dennis, a komisz), a sportfilmeken keresztül (Mindent a győzelemért!) egészen a drámákig (Pillangó) majd minden műfajban alkotott valami igazán emlékezeteset, melyekből pályafutásának utolsó évtizedeiben különféle válogatásalbumok kerültek kiadásra.

Én, aki többnyire csak akkor vásárolok meg egy filmzenealbumot, ha annak legalább nyolcvan százaléka elnyeri a tetszésemet, és szeretem egy adott lemez lehető legtöbb zenéjét meghallgatni, némileg ódzkodok az ilyen fajta válogatásoktól – számomra ugyanis furának hat, ha egy tétel után egy teljesen más filmhez készült következik, még ha szerzőjük ugyanaz is. Ettől függetlenül persze akad a gyűjteményemben egy-két ilyen típusú korong, melyek között a Goldsmith halálának évében kiadásra került Free as the Wind: Tribute to Jerry Goldsmith is megtalálható. Ez a japán CD a szerző ismertebb műveit, a koncertprogramok egy részét is képező témákat, egyvelegeket tartalmazza újra felvett változatban – a re-recording dolog egyébként a másik, amitől viszolygok, mert lehet az a legjobb zenekar és a legjobb karmester, akkor sem fog úgy megszólalni, ahogyan azt szerzője szeretné (bár Dirk Brossé mind a londoni születésnapi, mind pedig a svájci emlékkoncert során kitett magáért, az élő zenét nem keverném a stúdiózenével). Ugyan a két karmester, Yasuzo Takemoto és Shigeo Genda, valamint a Japan Philharmonic Orchestra közreműködésével létrejött hanganyag a jobbik verziók sorát gyarapítja, még mindig nem érzem benne azt a szenvedélyt és energiát, ami ezen tételek eredeti verziójában megtalálható.


Az 1978-as, Peter Hyams által rendezett Földi űrutazás témájával nyitó filmzenealbum a több mint negyedórás "Medley of Motion Picture Themes" egyveleggel folytatódik, mely a kilencvenes évek elejéig hat tételből tevődött össze, s először az Egy ágyban az ellenséggel, majd pedig Az elnök különgépe dallamaival egészült ki, vált teljessé. Sajnos A szél és az oroszlán elején hallható "csörömpölésnél" jön ki igazán először, hogy az ütősszekció nem mindig volt ura a helyzetnek. Hasonló jellegű problémák vannak A múmiából származó "Camel Race"-ben és a "Sand Storm"-ban is – ahol ráadásul még az utólagos hangkeverés sem lett tökéletes –, továbbá a Total Recall – Az emlékmás főtémájában, melynek nyitórészét az eredeti felvétel óta senki sem volt képes úgy reprodukálni, ahogyan azt kellene. 

De ne csak a hibákról essen szó, hiszen akadnak erényei is a korongnak: az Elemi ösztön, a Patton tábornok (ez utóbbinál érdekesnek találom, hogy csak egymagában került fel, nem pedig a MacArthurral együtt, a "The Generals" című egyvelegként), A nyolcadik utas: a Halál, valamint a Star Trek 10. – Nemesis témák majdhogynem tökéletesre sikerültek – legalábbis ezeknél jobb re-recordingot még nem hallottam. Abszolút győztes felvételnek azonban a Rambo – Első vért említeném, amely zenei képviselője egy negyven másodperces, általam korábban még nem hallott felvezetést is kapott, amitől még jobbá vált az amúgy sem érdektelen tétel. Az albumon lévő többi hanganyagot tekintve pedig a kisebb-nagyobb előnyök, illetve hátrányok kioltják egymást, így az elfogadható kategóriába sorolnám őket.

A King Records Free as the Wind kiadványát elsősorban a Jerry Goldsmith-rajongóknak ajánlom, no meg azoknak, akik éppen a japán nyelv nehézségeit igyekeznek leküzdeni, ugyanis a tízoldalas füzetecskéből angoltudással négy dolgot lehet megtudni: a tételcímeket, illetve a zenekar, a karmester és a kiadó nevét. Pedig – amennyire ki tudtam venni – egy biográfia, egy filmográfia és némi háttéranyag is található benne az egyes tételekről. Azok számára, akik a legtöbbet előadott hangversenyanyagok eredeti változatát (vagyis a Goldsmith által felvezényeltet) szeretnék hallani, inkább két másik albumot ajánlanék: a Silva Screen Records Goldsmith Conducts Goldsmithét, valamint a Telarc Film Music of Jerry Goldsmithét (ez utóbbit a London Symphony Orchestra előadásában hallhatjuk).