Mára már szinte senki sem emlékszik arra, hogy M. Night Shyamalan rendezőt pályája elején egyesek az új Alfred Hitchcocknak kiáltották ki. A jelzőt harmadik filmjének, a Hatodik érzéknek köszönhette, mellyel berobbant a köztudatba, az általa jegyzett forgatókönyvért és a rendezésért egyaránt Oscar-díjra jelölték. Az egyértelműen sikerként elkönyvelhető mozi után érkezett A sebezhetetlen, mellyel még nem okozott csalódást rajongóinak, és ez talán a Jelek  esetében is kijelenthető, ám a 2004-ben bemutatott A falu már jobban megosztotta a publikumot. Ennek legfőbb oka az volt, hogy az előzetese alapján sokan azt hitték, egy szörnyes horrorra kell számítaniuk, sok meneküléssel, és bár megkapjuk a Shyamalan védjegyének számító, a korábban látottakat más megvilágításba helyező végső fordulatot, s feszült pillanatoknak sincs híján a produkció, a műfaja mégis sokkal közelebb áll egy romantikus drámához, mintsem horrorhoz vagy thrillerhez. A Bryce Dallas Howardot, Sigourney Weavert, Joaquin Phoenixet, Adrian Brodyt, William Hurtöt és Brendan Gleesont felvonultató mozi egy tizenkilencedik századi, a világtól elzárt kis közösségbe viszi el a nézőt. Az egy erdő által körülölelt település lakói békében élnek egymás mellett, egy fontos szabályt szem előtt tartva: tilos belépniük a rengetegbe, hogy elkerüljék az ott lévő veszélyes lényeket. Ám egy napon valaki megszegi a szabályt…


Shyamalan munkásságát manapság az jellemzi, hogy míg az olyan alacsony költségvetésű produkciókkal, mint A látogatás vagy a Széttörve, sikert arat, ám amikor nagyobb összeget bocsátanak a rendelkezésére, a végeredmény a többség szerint félremegy, mint láthattuk ezt A Föld után, illetve a többszörös Arany Málna-díjas Az utolsó léghajlító esetében. A leghatalmasabb gond azonban az, hogy a direktor valószínűleg végleg elveszítette filmjeinek egyik fontos összetevőjét, James Newton Howard tehetségét is, akivel nyolc alkalommal dolgozott, olyan szoros együttműködést kialakítva, mint Steven Spielberg John Williamsszel vagy Tim Burton Danny Elfmannel. Howard egymás után szállította a rendezőnek a jobbnál jobb aláfestéseket, és a 2013-as A Föld utánt követően a komponista pótlására szerződtetett, még szűk körben sem igazán ismert utódok (West Dylan Thordson – Széttörve, Üveg, illetve Trevor Gureckis – Idő) egyike sem közelítette meg a Howard jellemezte minőséget.

Nehéz választani, de Shyamalan és Howard közös állomásai zenei csúcspontjának a legtöbben bizonyára A falu aláfestését tartják. A kezdetben a popiparban, többek közt Elton John turnézenészeként dolgozó dallamfelelős rengeteg score-t készített már: az 1985-ös a Főhivatal volt az első munkája, és mára közel kétszáz produkció stáblistáján szerepel a neve. Volt ideje hozzászokni a rohamtempóhoz és a fokozott terheléshez, s ezekkel találkozott A falu munkálatainak idején is, mivel alábecsülte, mennyi időre lesz szüksége, miközben már egy másik produkcióval is foglalkoznia kellett. Ez teljesen megszokott jelenség a filmiparban, a gondot azonban az jelentette, hogy ez a másik a Tom Cruise-féle Collateral – A halál záloga volt, s ezt történetesen az a Michael Mann rendezte, aki állandó variálgatásaival vagy akár teljes irányváltás mellett döntéssel rendszeresen táncol zeneszerzőinek idegein. Howard ugyan végül mindkét művével elégedett volt, azonban megfogadta, hogy ilyen duplázást soha többet nem csinál – a szűk határidőkkel dolgozó Hollywoodot ismerve viszont meglepne, ha nem találkozott volna azóta is többször a jelenséggel.


A művész párját ritkítóan erős atmoszférával látta el az alkotást, azonban nem rögtön már az első próbálkozását koronázta siker. Így mesélt műve születéséről: „Először teljesen másféle muzsikát írtam A faluhoz, mivel azt hittem, a stúdió inkább egy akciódús mozit szeretne. Ennek megfelelően akciózenei irányba indultam el, ám amikor megnéztük a filmet, feltűnt, hogy érzelmileg nincs teljesen szinkronban a zene a jelenetekkel. Night azt kérdezte: „Mit tudnál tenni?”, mire így feleltem: „Mi lenne, ha a lány szemszögéből közelítenénk meg?” Egy nő által megszólaltatott hegedűre gondoltam, egy szólóhegedűre. Abban a szerencsében részesülhettem, hogy Hilary Hahn játszotta fel az összes ilyen részt, és csodálatos munkát végzett.” A hegedűművész ekkor még csak 24 éves volt, ám Howard már egy ideje figyelte pályáját, nagyra becsülte művészetét, Hahn közreműködése pedig A falu score-jának emblematikus pontja lett. Ezt a rendező is így érezte, ezért azt kérdezte komponistájától: „Hilary a film zenei sztárja, hogy tudnánk megfelelően elismerni őt?”  Howard erre azt javasolta, hogy a szólista neve legyen az első, amit a néző az utolsó jelenetet követően meglát, ennek eredménye pedig egy a hagyományos stáblistától élesen elkülönülő, „Hegedűn közreműködött: Hilary Hahn” kiírás lett.


Ha szemléletesen kellene írnom a műről, akkor úgy jellemezném, hogy sok pillanata hallatán könnyen megjelenhet a szemünk előtt egy korán reggel, ködben úszó mező képe. A megközelítés folklorisztikus jellegű, a szólóhegedű mellett pedig a nagyzenekarból kiemelkedő furulya és a fülbemászó melódiákat játszó zongora is meghatározza a légkört. Hahn játéka szépen lassan úszik be az első trackben, és mindvégig velünk marad. A „Noah Visits” zenei betekintést nyújt  egy mindentől távol lévő település megszokott rend szerint zajló mindennapjaiba – a legvégén viszont, üstdob és csörgődob formájában, megjelenik a fenyegetés. A hegedűművész mintha csak ezt ellensúlyozná játékával az ezt követő szerelmi témában, a „What Are You Asking Me?”-ben, melynek kezdetén először tűnik fel A falu rendkívül emlékezetes témákban gazdag score-jának fő motívuma. Howard a mozit egy romantikus történetként kezelte, az album ilyen vonatkozású kompozíciói közül pedig ez az egyik leglenyűgözőbb. Ugyanez a motívum az alapja a hasonlóképpen szívfájdító, szólóhegedű és zongora együttműködésével hatásossá tett „The Gravel Road”-nak is, amelybe középtájt ugyan ütőhangszerek segítségével feszültség költözik, de Hahn trillázó játékával a szerzemény a végére ismét arra a katartikus zenei útra tér vissza, melyen elindult. A szerelmi téma felcsendül a „The Vote”-ban is, a hatperces darab második felében pedig parádés, ahogy a szólóhegedű megmutatja, az érzelmeket milyen végtelen skálán lehet vele kifejezni.

A „The Bad Color”, az „It’s No Real” és a „Those We Don’t Speak Of” különlegessége, hogy két eltérő hangulatot foglalnak magukba. A „The Bad Color” nyitánya még csupán baljós a távoli farkasüvöltésre emlékeztető furulyasikolyokkal, az „It’s Not Real” viszont egyenesen horrorisztikus, ám a végére mindkettő drámaivá válik. Ez a kettősség a „Those We Don’t Speak Of”-ban egyenesen lenyűgözően mutatkozik meg. A szerzemény kimondottan keményen indít: kerepléseket, dobok püfölését, harsány rézfúvósokat hallunk, a feszültség az egekben, ám ekkor – pillanatnyi hatásszünetet követő éles váltással – egy rendkívül megható harmóniával áll elő a komponista. Bámulatos, ahogy az utolsó perchez érve Howard átvált a filmzenék történetének egyik leggyönyörűbb dallamára, egy varázslatos zongora-hegedű kombinációban tálalva. A művész egy olyan jelenetet zár le így, amely alá más talán valami zajkavalkádot rakna. Az egyik legemlékezetesebb momentum alatt hangzik el, ahol kiderül, hogy az igaz szerelmet semmi sem bizonyíthatja jobban, mint akár az életveszély vállalása is a társ biztonságáért cserébe.


Ha a hazai és a külföldi nézői véleményeket olvasgatjuk, kapcsolódási pont köztük, hogy még A falut klisésen életük legrosszabb filmjeként megnevezőknél is megtalálható az a félmondat, miszerint „egyedül a zene ért benne valamit”. Ez nem meglepő, hiszen nagyon hatásos, minden egyes pillanata értékes, rendkívül hangsúlyosan kavarog a jelenetek alatt, tökéletesen kiszolgálva azokat, ráadásul megvan benne az az általam sokszor emlegetett plusz, ami a legnagyobb aláfestések sajátja, azaz albumként hallgatva önálló életre kel. Aki szeretne még hasonlót hallani a szerzőtől, annak ajánlom a Hó hull a cédrusra és az Ellenállók című drámákhoz komponált művét, melyek ugyanezen tőről fakadnak. Rengeteg emlékezetes mű született meg James Newton Howard sokszínű pályája során, de A falu Oscar-díjra méltán jelölt score-ja dobogós helyezést érdemel köztük, nem mellesleg pedig a filmzenetörténelem egyik legfantasztikusabb darabja, kötelező hallgatnivaló minden filmzenerajongó számára.