Jó néhány zenészről tudunk, akik alapvetően nem filmzenei területen tevékenykednek, karrierjük mégsem csak úgy kapcsolódik a mozgóképekhez, hogy valamely korábbi szerzeményüket beválogatták egy-egy filmbe, hiszen a szerencsések néha kifejezetten személyre szabott felkérést is kapnak. Ez olykor kimerülhet néhány új betétdalban, de akad, amikor a teljes instrumentális aláfestést takarja. Többek közt Peter Gabriel (Krisztus utolsó megkísértése), Mark Knopfler (A herceg menyasszonya) vagy Eric Clapton (Halálos fegyver-moziszéria) éppúgy sikeresen kóstoltak bele hosszabb-rövidebb időre a filmzeneszerzésbe, mint David Bowie (a The Buddha of Suburbia című minisorozat), Nick Cave és Warren Ellis (Wind River – Gyilkos nyomon), a Daft Punk (Tron: Örökség) vagy Jonny Greenwood (Vérző olaj), és e listába sorolhatjuk a világhírű énekes-gitárost, Chris Reát is.


Még talán rajongói közül sem mindenki tudja, hogy a mintegy harmincmillió albumot eladó Rea több filmzenét is alkotott. Nagyon kevesek által ismert mozikról van szó, és mivel csak a La passione („Szenvedély”) muzsikája jelent meg albumként, egyedül ezt  ismerhette meg szélesebb körben a közönség. Az alkotás kuriózuma azonban nem merül ki annyiban, hogy Rea jegyzi az aláfestését, hiszen önéletrajzi elemekből összeálló története is az ő tollából származik. A  rendező a kizárólag különböző sorozatok, köztük a hazánkban is ismerős Halló, halló! egyes epizódjait jegyző John B. Hobbs, akinek ez volt az egyetlen kiruccanása az egész estés filmek világába. Az egyik főbb szerepben egy a magyar tévénézők szívének kedves színészt láthatunk, aki nem más, mint Paul Shane, azaz Alf Stokes a Csengetett, Mylord?-ból, de felbukkan még a neves énekesnő, az önmagát alakító és természetesen dalra fakadó Shirley Bassey is.

A történet 1961-ben kezdődik, és egy kisfiúról szól, aki apjával Olaszországból emigrált Angliába, ahol fagyikészítésből élnek. A srác megszállottan rajong az autóversenyzésért, minden gondolata a négykerekűek körül forog. A főhős valójában egy alteregó: az ír-olasz származású Chris Reáé, aki kicsiként csodálattal nézte a kor neves német autóversenyzője, Wolfgang von Trips tudását. Trips tehát valóban létező személy volt, sok kamasz számára példakép. Élete tragikus véget ért: az 1961-es olasz nagydíjon, egy elhibázott előzés következtében kisodródott a pályáról, a tömegbe csapódott, s tizenhárom néző mellett ő is odaveszett. Egy ideig tartotta magát a legenda, miszerint bizarr módon akkor sem úszta volna meg, ha aznap végül elutazik azzal a repülőgéppel, amellyel eredetileg tervezte, az ugyanis lezuhant – az így kétszeresen is halálra ítélt sportoló mítosza viszont nem felelt meg a valóságnak. Chris Rea von Trips emlékére írta meg a történetet, egyúttal saját fiatalságára is visszaemlékezve. Az olasz című, de valójában brit La passione az énekes szenvedélyprojektje volt, azonban rendkívül kevesen látták: csupán néhány országban bukkant fel házimozis formában, DVD-n sosem jelent meg, hazánkban pedig semmilyen formában nem mutatták be.


A filmről született kritikák nem árulkodnak kihagyhatatlan műről. A La passionéban eredeti dokumentumfelvételek keverednek a színészekkel rögzített jelenetekkel, művészfilmes módon, sokszor eltúlzott mértékben egymásra mosva, de a kivitelezés amatőr, elidegenítő, ráadásul a kocsikázós jelenetek háttérvetítése a technológia őskorát idézi. Az egyik recenzor szerint az autókedvelők biztosan találnak értékelhetőt az opuszban, de az gyengén kidolgozott, vizuálisan pedig önismétlő, úgy lehetne összefoglalni, hogy „verdák, vágtató lovak, még több verda”. Egy másik kritika értékelhető pontként az autóversenyes archív felvételeket emeli ki, de hozzáteszi, hogy ezek mellett kétdimenziós karaktereket kell nézni klisés jelenetekben.

A produkció elkészülte – a lovaknál maradva – nem volt sétagalopp. Ugyan az elképzelés felkeltette a gyártó stúdió illetékeseinek figyelmét annyira, hogy egy kisebb összeget áldozzanak rá, de Rea maga szerette volna megrendezni, ebbe pedig már nem mentek bele, inkább bevonták a filmek terén tapasztalatlan Hobbst. Billy Connolly (Az utolsó szamuráj, X-akták: Hinni akarok) és Peter Capaldi (Ki vagy, Doki?, The Suicide Squad – Az öngyilkos osztag) is felmerült az apaként, de végül Shane-é lett a szerep, így a fenti ismert karakterszínészek jelenléte sem adhatott segítséget a mozgókép népszerűsítésében. Komoly gondot jelentett, hogy az énekes egy egyszerű felnőtt mesét szeretett volna megvalósítani, ám ebben nem támogatták. Rea keserűen így emlékezik vissza: „Sok bánattal járó, kemény munka volt a La passione elkészítése, mert nekem határozott elképzeléseim voltak, mindenki másé viszont teljesen eltért ezektől, és én egyiket sem akartam. Az én történetem a fantáziák megszületéséről, a szenvedélyekről és azok megéléséről szólt.” Az első terv szerint, Rea elképzeléseivel még összhangban, ez lett volna a forgalmazó Warner első zenés DVD-je, amely zenehallgatás közben nézhető. Ám hiába Rea személyes projektjeként indult a folyamat, a művészt fokozatosan a háttérbe szorították, az eredmény pedig egy olyan film lett, amelyet még ő maga is unalmasnak tart. A problémákból viszont a soundtracken szerencsére semmit sem érezni.


A komponista dalokat és instrumentális darabokat is szerzett ide, de a hangszerelésnek köszönhetően ezek között zavartalan az átjárás, sőt néhol még egymás dallamait is idézik. A film címét viselő főtéma egy a Gavyn Wright vezette szimfonikus zenekarral előadott, olaszos hangulatú fülbemászó, himnikus muzsika, amely hallatán a szemeim előtt – a jelenet ismerete nélkül – egy hatalmas utasszállító hajó lassú, méltóságteljes elindulása jelent meg. Így kézenfekvővé válik Az óceánjáró zongorista legendája megemlítése, mert ez a track tökéletesen beleillene Giuseppe Tornatore remekművébe, Ennio Morricone szerzeményei közé. Hogy milyen jól képes magát kifejezni Rea akkor is, ha hangját mellőzve szimfonikus zenét szerez, arra jó példa még a lemezt záró, a nyitány stílusában íródott „Le Mans”, illetve a „Horses”, amely hallatán egyrészt nem nehéz vágtázó lovakat magunk elé képzelni, másrészt az sem érzékelhető belőle, hogy nem klasszikus képzésű filmzeneszerző írta. További különlegesség a Thobias Draper énekelte „Dov'e Il Signore?” („Hol van az Úr?”), mely egy két részből álló fohász első darabja, ahol a fiatal énekesfiú vokálját a bánatos dallamot játszó nagyzenekar kíséri.

A dalok közül a „When the Grey Skies Turn to Blue” a legszívhezszólóbb, éppoly megható, mint Rea klasszikusa, a „Tell Me There’s a Heaven” (hazánkban ez utóbbi Zorán feldolgozásában lehet ismerős sokaknak, „Kell ott fenn egy ország” címmel). Rea énekét a remek popszimfonikus alappal rendelkező „Girl in a Sports Car”-ban, a hasonlóan felépített, rendkívül slágeres „Only to Fly”-ban is hallhatjuk, s mély hangján dúdol a nosztalgikus hatású kezdet után frenetikus big bandes revüzenébe torkolló „Olive Oil”-ban, de ő énekel és kíséri magát jellegzetes gitárjátékával a „You Must Follow”-ban is.


A korábban három James Bond-kaland főcímdalát előadó Shirley Bassey jellegzetes és erőteljes hangja két dinamikusabb szerzeményben csendül fel. Az egyik a Reával közös duett, a „Shirley Do You Own a Ferrari?”, a másik pedig a „’Disco' La passione", amely ugyan egyedüliként kilóg az albumról a maga „klasszikusok diszkóritmusban” stílusával, de a filmben bizonyára megvan a maga szerepe. Az énekesnő egy repülőút alkalmával futott össze Reával, akivel végigbeszélgették az utat, többek közt a férfi tervezett zenés mozijáról is szó esett. Az énekesnő pár héttel később kapott egy kazettát, rajta egy dallal. Tetszett neki, és amikor felhívta Reát, hogy ezt elújságolja, az ezt felelte:
- Szerintem énekeld el a filmben.
- Mármint a stáblista alatt?
- Nem, a filmben!
- A filmben? Ez filmsztárrá tesz majd?
- Nem igazán.

A mozi mostoha sorsában osztozik az album is, már rögtön azzal, hogy a rajongókat is megosztja, mivel a jellegzetes hang csak néhány felvételben csendül fel, az instrumentális részek hallatán pedig bizonyára sokan értetlenkedtek akkoriban egy klasszikus Rea-lemezre számítva. A Spotify-on ráadásul meg sem jelenik találatként Rea albumai közt, és aki nagy nehezen rálel, az sem tud sokáig örülni, jelenleg ugyanis mindössze három track hallgatható meg róla: a főcímzene és a „Horses”, a dalok közül pedig a „Girl in a Sports Car”.

A film készítése körüli nehézségek hiába viselték meg az alkotót, Rea nem engedte el „gyermeke” kezét. 2015-ben jelent meg az a négylemezes deluxe kiadvány, mellyel beteljesítette álmát. Ez tartalmaz egy hetvenoldalas (!) füzetet, benne az énekes által készített fotókkal és festményekkel, két DVD-t kisfilmekkel, Rea-interjúval és egy von Tripsről szóló dokumentumfilmmel. Továbbá két CD tartalmazza az eredeti soundtracket, hat új kompozícióval kiegészítve, ami több mint félórányi pluszt jelent. Ezekhez Gavin Wright viszont már nem lett felkérve, hiszen a vonósokat szintetizátor helyettesíti, de a szerényebb hangszerelés ellenére is érdemes meghallgatni őket. Jó hír, hogy a Youtube-on szinte minden megtalálható a La passione kapcsán, akár a zene, akár a kisfilmek vonatkozásában.


A dalszövegek és az 1996-os lemez borítóján lévő fényképek alapján még az is össze bírja állítani a maga verzióját a történetből, aki nem látta. A művész merengve emlékezik vissza gyerekkorára, és ebből a nosztalgiából valami felemelő született meg, ami képes nagyon szomorú, ugyanakkor ünnepélyes is lenni. Ráadásul az sem kerülheti el a hallgató figyelmét, hogy egy elsősorban nem filmzenei területen alkotó zenész volt képes ilyen minőségű score-t komponálni. Ugyan teljes egészében instrumentális anyagból kevés szerepel a CD-n, de a dalok tökéletes szimfonikus háttérrel rendelkeznek, ráadásul az énekes felvételek több esetben is hosszabb, grandiózus zenekari fináléval zárulnak – a „When the Grey Skies Turn to Blue” pedig a pop/rock történelmének egyik legszebb, méltatlanul kevéssé ismert darabja. Chris Rea albumának nagy különlegessége, hogy minden percét élmény hallgatni. A különféle hangulatok és stílusok, a dalok és a score hiba nélkül illeszkednek egymáshoz, s minden track rendelkezik valami olyan különlegességgel, ami a művet megunhatatlanná és mindenekfelett értékessé teszi.