Mindig igyekeztem mérlegelni, hogy az adott muzsikára szükségem van-e CD-n vagy sem. Természetesen ennek lett olyan hozadéka, hogy egy-egy album megvásárlásán addig tanakodtam, addig halogattam, amíg az ki nem került a forgalomból. Ám ezáltal olyan gyűjteményt tudhatok magaménak, mely – nem túl szép kifejezéssel élve – sallangmentes, minden darabja fontos számomra. Így az elmúlt, valamivel több mint huszonöt év alatt mindössze két korongtól kellett megválnom amiatt, mert a film alatt tetszettek a hallottak, önállóan azonban nem. Don Davis Mátrixhoz kapcsolódó soundtrackje volt az egyik, Danny Elfman Támad a Mars!-lemeze pedig a másik, ám utóbbival kapcsolatos véleményem a La-La Land Records közreműködésével piacra dobott bővített anyag megjelenését követően erősen megváltozott, így erre gyakorlatilag kétszer ruháztam be.


Jó kis bolygó, nyúljuk le! – olvasható a mozi plakátján. E szlogen égisze alatt 1996-ban kétszer is megpróbáltak leigázni bennünket a távoli univerzumból érkező teremtmények: először Roland Emmerich prezentálta A függetlenség napjában, miként vehetjük fel a harcot ellenük, majd jött Tim Burton, aki szatírába bújtatva tette ezt Támad a Mars! címen. Emmerich vállalkozása hozta a kötelező elemeket, azaz kellően humoros, látványos és akciódús volt, ami azt eredményezte, hogy az adott esztendő legnagyobb kasszasikerévé vált (olyanokat utasított maga mögé, mint A szikla, a Twister vagy a Mission: Impossible), ezzel szemben Burton próbálkozása sereghajtó lett: sem a közönség, sem a kritikusok nem kedvelték, így A függetlenség napja bevételének alig tizedét sikerült összekalapoznia. Természetesen a két alkotás eltérő stílusban, eszköztárral, illetőleg céllal készült, ezért összevetésük nem teljesen fair, ám a maga nemében mindkét filmet jónak tekintem. Némi párhuzamot azért abból a szempontból vonhatunk közöttük, hogy az idegenek legyőzéséhez mindkét esetben egy banális megoldáshoz folyamodtak, ami alapjaiban tette nevetségessé a fejlettebb technikával és intelligenciával rendelkező űrlények fölényét, a legyőzésükhöz vezető utat.

Jonathan Gems (Úri passziók) és Burton 1993-ban kezdtek hozzá a politikai szatírát paródiával vegyítő, számos aspektusában B-mozikat idéző Támad a Mars! előkészítéséhez, melyet végül 1996 decemberében mutattak be – a hazai premier a következő év márciusára tolódott. A mozi megvalósításához nagy lendületet adott Burton ezt megelőző vállalkozása, az Ed Wood, melyben a világ legrosszabbjaként számon tartott filmes előtt tisztelgett. Wood ténykedésének és az akkoriban tucatjával felbukkanó, ZS-kategóriás inváziós alkotásoknak e projekttel éppoly remek emléket tudott állítani, mint amennyire görbe tükröt képes mutatni az emberiségnek napjainkban is – és igen: napjainkban, hiszen a Támad a Mars! nemcsak a kilencvenes évek során, hanem most is tökéletesen be tudja tölteni gúnyosan kitekintő funkcióját. A Topps vállalat égisze alatt 1962-ben, Mars Attacks címmel piacra dobott kártyasorozat karakterein alapuló, színes-szagos, sztárparádés sci-fi-vígjáték vízfejű űrlényei megérkezésükkor fennen hirdetik, hogy békével jöttek, majd elkezdik tizedelni a neves színészgárdát, s eközben minden emberi jellemtípust, társadalmi réteget, valamint azok történtekhez való viszonyulását megismerhetjük. Mindezek pedig Jack Nicholson, Danny DeVito, Pierce Brosnan, Martin Short, Glenn Close, Michael J. Fox, Annette Benning, Sarah Jessica Parker, Rod Steiger, Natalie Portman, Jack Black, Jim Brown és Tom Jones tolmácsolásában tárulnak elénk.


Burton és Elfman kollaborációja mára fogalom, ugyanakkor kapcsolatuk nem mindig volt felhőtlen, s pont a Támad a Mars! lett az, ami újból összehozta őket – gyakorlatilag ez rántotta ki kapcsolatukat a gödörből. A rendező a kilencvenes évek derekán nem ápolt túl jó viszonyt Elfmannel, a Karácsonyi lidércnyomás munkálatai alatt ugyanis a már amúgy sem felhőtlen kapcsolatuk olyannyira elmérgesedett, hogy a szerző kijelentette: a jövőben nem kíván dolgozni vele. A direktor következő filmtervéhez, az Ed Woodhoz Howard Shore-t kérte fel, és a Támad a Mars! esetében is rá gondolt először, ugyanakkor ott motoszkált benne a gondolat, miszerint mégiscsak újra Elfmannel kellene együtt dolgoznia, ezért egy kávé mellett neki is felvázolta készülő filmjének lényegét, s mivel a komponistának nagyon tetszett az ötlet, megállapodtak, Shore pedig kikerült a stábból.

Míg a rendező olyan elemekkel utal a régi filmekre, mint az idegenek mozgása, fegyvereik hangja, az űrhajók alakja vagy a trükkök kivitelezése, addig Elfman a theremint vetette be múltidéző elemként. „Kétféle megközelítést használtam az entitásokhoz: egy oroszos indulót Prokofjev stílusában a marslakók űrhajóval történő érkezéséhez, valamint a theremint, amely a sci-fi vonalat érzékelteti. Az egyetlen hősök a filmben a marslakók, így kizárólag ők kaptak önálló témát. Minden róluk szól – ők amolyan kis antihősök” – nyilatkozta a komponista. A nem mindennapi hangszerből előcsalt különleges hangzás olyan klasszikusokban köszön vissza, mint például Rózsa Miklós Elbűvölve vagy Bernard Herrmann A nap, mikor megállt a Föld alá született score-ja, de megannyi ötvenes évekbeli B-kategóriás sci-fi aláfestésében is felbukkan. Ennek bevonása azonban csak addig tűnt jó ötletnek Elfman és hangszerelője, Steve Bartek számára, míg kezdetét nem vették a zenei felvételek.


A theremin hangja a Skywalker Scoring Stage-en, a nagyzenekarral együtt lett rögzítve, ami rengeteg fejtörést okozott nekik, ugyanis mindig másként szólt, mint ahogyan szerették volna, s nemegyszer dominánsabb volt a kelleténél – ezt pedig csak tetézte, hogy a nagyzenekari részek sem szóltak valami fényesen, aminek egyetlen, hivatalosan is elérhető lenyomata a La-La Land albumának „Main Title (Orchestra demo)” című trackje. Burton ezt mentette meg azzal, hogy bejelentette: helyenként újravágják a filmet, ami a zenére is hatással lesz, így azt újból fel kell majd venni. Ez kapóra jött Elfmanéknek, akik a Todd-AO Scoring Stage-re települtek át a score újbóli felvételéhez, s amellett, hogy a kórusos és a theremines részeket különválasztották, a Skywalkeren alkalmazott szintetizátort is lecserélték Elfman saját, régebbi modelljére a kopottasabb hangzás megteremtése érdekében. A földöntúli megszólalás létrehozása sok időt és technikai beállást igényelt, s a zenét is kétszer vették fel, ugyanakkor ezek nem nyomták rá bélyegüket Elfman kedélyállapotára, mert a munkafolyamat jó hangulatban telt: „Nosztalgikus érzésem volt, mintha a Beetlejuice – Kísértethistórián dolgoztam volna”.

A kíséret egésze az imént említett hangszerre, valamint a marslakóknak íródott indulóra épül, melyek az „Introduction”-ben, továbbá a „Main Titles”-ben kapnak szárnyra, hogy aztán az aláfestés egészét uralmuk alá hajtsák. A „Barb Shares / Ode BG”, a „Battle Transition”, valamint a „Ritchie's Speech” kivételével minden tételbe belefűzte őket Elfman valamilyen úton-módon, ettől azonban nem vált egysíkúvá az anyag, mert folyamatosan szembetaláljuk magunkat valamilyen csavarral. Ennek egyik legimpozánsabb példája az, amikor kórus bevonásával a „Martian Madame”-ban úgy igyekszik megbűvölni a hallgatót a művész, ahogyan azt az álruhába bújtatott teremtmény (Lisa Marie) próbálja tenni Martin Short karakterével. Ennél, illetőleg a további, éneket igénylő trackeknél a Bulgarian Women’s Choir és Elin Carlson működtek közre – utóbbival pedig olyannyira elégedett volt Elfman, hogy azóta is előszeretettel kéri fel őt művei tolmácsolásához.


Több kiemelkedő motívumot nem készített Elfman, az emberek esetében inkább sodródott a cselekménnyel, mintsem jelentőségteljesebben kiemelje őket, mivel meglátása szerint az űrlények érdemeltek meg egyedüliként témát. A szerző a cselekményt követve ugrálgatott jellegzetes stílusának széles spektrumán: a zenekart néhol mókázásra, máskor romantikázásra vagy épp katonásan rendezett, fegyelmezett előadásra sarkallta. Kompozíciójának előadásába olyan különleges hangszereket vont még be, mint a szitár, a tambura, a tabla vagy az elektronikus ütősök, melyek nemcsak színesítik, hanem tökéletesen elfmanesítik a végeredményt, így minden percén érezni, ki jegyzi. A legnagyobb kedvenceim a „Main Titles”, a „Landing”, a First Fire Fight”, a romantikától túlfűtött „Loving Heads”, a „Martian Madame”, a „Boy Scout Jamboree / White House Mayhem”, az „Art's Demise / Chase / Punch Out / Viva Las Vegas”, a „The Big Launch”, a „Pursuit”, az „Airfield Dilemma”, az „End Credits” és a filmből kimaradt „Destructo X”. Az itt felsoroltak fele a régi, Atlantic Records-féle albumról hiányzik, ám döntően ezekre volt szükségem ahhoz, hogy kerek egésszé váljon a muzsika, melyet annak idején néhány filmkritikus úgy jellemzett, hogy jobbra sikerült, mint maga a film.

Az alkotásban néhány betétdal is felcsendül, melyek közül kettő vált igazán kulcsfontosságúvá – s emiatt kapott helyet mindkét albumváltozaton. Az egyik Tom Jones „It's Not Unusual” című slágere, amely kétszer is elhangzik a moziban önmagát alakító művész tolmácsolásában: egyszer az invázió közben, másodszor pedig a stáblista elején. A másik Slim Whitman countryénekes „Indian Love Call”-ja, mely a Sylvia Sidney által alakított nagymama egyik legkedvesebb dalaként jelenítődik meg. Míg Jones száma egy kellemes kis sláger, és vígan mulatoznak rá az emberek, addig Whitman előadása a film legtöbb szereplője szerint gyilkos erejű, ami be is bizonyosodik, hiszen míg nekünk csak a hallójáratainkat karcolja, addig a bennünket leigázni szándékozó idegenekre sokkalta veszélyesebb.


„Grakk akk gakk grakk gakk gakk!” – mondja a Mars nagykövete. Ez annak idején akár tőlem is elhangozhatott volna, hiszen úgy akadt a torkomon Danny Elfman score-jának első albuma, mint macska torkán a szőrlabda. A későbbi, húsz perccel hosszabb változat viszont teljesen mást nyújt, valódi zenei élményt kaptam általa – hasonlóan tett jót nekem a bővített anyag az 1996-os Ragadozók Jerry Goldsmith által jegyzett aláfestésének megítélésében is. A Támad a Mars! kísérete kiváló bolondozás Elfmantől, melynek fűszere a régi idők inváziós sci-fijeinek elegáns felidézése.