Az alábbi írásnak szomorú apropója van: 2022. május 17-én, 79 éves korában elhunyt Vangelis. Mivel a szerzővel A filmzene legendái elnevezésű sorozatunkban is foglalkozunk rövidesen, illetve számos hosszabb-rövidebb megemlékezés született most róla a különféle honlapokon, ezért úgy gondoltam, egyfajta pályaösszegzés helyett inkább a The City című albuma ismertetésével állítok emléket neki. Ugyanis ezt hallgattam újra a tiszteletére elsőként, ráadásul hiába köszönhetünk a művésznek rengeteg népszerű szerzeményt, e konceptalbum méltatlanul tartozik munkásságából a kevésbé ismertek közé.


A zenei világban gyakran találkozhatunk a konceptalbum fogalmával, azaz amikor egy előadót vagy zenekart annyira jelentős mértékben megihlet egy téma, hogy arra fűzi fel az egész lemezét. Noha ezt az elgondolást lazábban kezelve gyakrabban alkalmazzák, mint hinnénk, de a kifejezetten konceptalbumként megnevezhető kiadványokból jóval kevesebb létezik. A legismertebb példák közül idecitálható például David Bowie The Rise and Fall of Ziggy Stardust and the Spiders from Marsa (ahol az énekes egyenesen egy alteregót talált ki magának), vagy a Pink Floydtól a The Wall, mely szinte a konceptalbumok alfája és omegája. A vezérfonalra felfűzött album az instrumentális zenék világában is jelen van, a műfaj három korszakalkotó művésze is többször élt vele. Mike Oldfield pályáján a Tubular Bells olyannyira meghatározó, hogy több folytatást is készített hozzá, de az említett első nagy sikere és variációi mellett a gitáros olyan remekművet is adott rajongóinak, mint a The Songs of Distant Earth, amelyet Arthur C. Clarke regénye ihletett. Clarke-tól és A távoli Föld dalaitól egyenes út vezet Jean-Michel Jarre-ig, akinek ugyanezen író mondott köszönetet a 2010 – Második Űrodisszeia című kötete utószavában az 1976-os Oxygène-ért, itt tehát fordított a helyzet, azaz egy konceptalbum egy másik területen alkotó művészt inspirált. Vangelis több nem filmzenei kiadványa szintén beletehető a koncept kategóriába, mint például a Mythodea, mely a NASA 2001-es Mars-expedíciója kapcsán valósult meg. De most ugorjunk innen vissza az időben tizenegy évet: 1990-be.

A részben egy római hotelben rögzített The City a görög komponista egyik legerősebb munkája, egy olyan konceptalbum, mely mintha egy képzeletbeli mozi zenéje volna. Filmzenerajongói korszakom hajnalán sokáig szemeztem a boltokban a magnókazettás kiadással, és jó darabig azt hittem, egy Vangelis-filmzenéről van szó. Már a borító címlapja is olyan, akár egy kortárs Tangerine Dream-soundtracké, meghallgatva pedig kiderült, hogy egy ponton még egy a filmvilág felé tett kikacsintást is hallhatunk benne. Ez Roman Polanski és felesége, Emmanuelle Seigner hangcameója az egyik trackben, s a borítón még az is akkurátusan fel van tüntetve, hogy az ekkor hallható lépések is kettejüktől származnak. A trió útjai aztán komolyabban is keresztezték egymást, hiszen valamivel később Vangelis lett Polanski Keserű méz című erotikus thrillerjének komponistája, amelyben Seigner a női főszereplő.


Konkrétumot ugyan a kiadvány borítója, illetve a rajta olvasható ismertető sem árul el, de a lemez és a felvételek címére, illetve a dallamokra és a vokálra támaszkodva kijelenthető, hogy egy japán város lassan ébredező, majd egyre nyüzsgőbbé váló, végül egy ünnepi menetben kiteljesedő pillanataiba tekinthetünk bele a zene nyelvén. A Vangelis egyik klasszikussá nemesedett aláfestésébe, a Szárnyas fejvadász score-jába is beleillő „Dawn”-nal indulunk, s bár ekkor még minden csendes, egy nyugodt, szaxofont idéző szintetizátorhang jelzi: hajnalodik, besütnek a nap első sugarai. Utunkra indulunk, s még éppen elcsípjük Polanskiékat, amint egy forgalmas pályaudvaron újságot vesznek: a „Morning Papers” egy dobseprűvel, fafúvóst és fémütőst idéző szintetizátorhangokkal kísért, izgalmas zenei kaleidoszkóp. Ekkor felkapjuk fejünket, hisz eljutottunk a város felbolydult magjába („Nerve Centre"), ahol a siető emberek egymás sarkát tapossák. Itt egy progresszív rockos elektromos gitár is feltűnik (valójában ez is szintetizátor), valamint egy női kórust imitáló dallamsor, és az egész úgy hangzik, mintha csak a közelben Jean-Michel Jarre settenkedne.

A keleties hatással átszőtt „Side Streets”-szel ízelítőt kapunk a forgalomtól távolabb eső utcák kevésbé pezsgő világából, a „Good to See You”-ban pedig visszatér álruhás szaxofonunk. Ám ez már nem az ébredezés hangja: egy határozott, ütemes lüktetés jelzi, hogy az óra ketyeg, a címbeli viszontlátás örömét sokáig nincs időnk kiélvezni, hiszen közben észrevétlenül bealkonyodott („Twilight”). Az utcák immár konganak az ürességtől, a köd is leszállt, erős szélfúvás próbálja megtisztítani a kihalt sikátorokat – melankolikus hárfahang kísér bennünket hazafelé utunkon. De észbe kapunk, hirtelen irányt váltunk, mert egy dinamikus hangkavalkáddal, a „Red Lights”-szal indul a pezsgő éjszakai élet, ahol egy japán női hang kántálása biztat minket. A tétel befogadásához nem árt tudni, hogy az ebben ismétlődő, e formában nem kifejezetten értelmezhető kifejezések valójában egy tradicionális japán fesztiválhoz visszavezethető, hatáskeltő kiáltások, melyek az eseményen taiko dobok ütemére felelgetnek. Utunkat a „Procession”-nel fejezzük be: e közel tízperces, akár az 1492 – A Paradicsom meghódításában is helytálló, monumentális, harmonikahangot is felhasználó, ünnepélyes mű tökéletesen zárja a városban töltött hosszú napunkat...


A különböző válogatásalbumokat, a Jon Andersonnal közös munkáit és az egyéb együttműködéseket megőrző kiadványok mellett Vangelis 32 nagylemezt adott ki: az elsőt (mely a L'Apocalypse Des Animaux című hatrészes természetfilm-sorozat muzsikáját tartalmazza) 1973-ban, a Juno to Jupiter című legutolsót pedig nem is olyan régen, 2021 őszén. Tiszteletre méltóan hosszú és színes pályája során közel kilencven film- és sorozatzenét komponált, ezek főtémái között éppúgy találunk közkedvelt slágereket, ahogy szólópályáján. Az 1988-as Direct és az 1492 – A Paradicsom meghódítása aláfestése között megjelenő The City ugyan a kevésbé ismert lemezei közé tartozik, ráadásul többszöri hallgatás után fejti ki igazán hatását, én azonban a legjobbjai közt tartom számon. Nem filmzene, de olyan, mintha az lenne, és háttértörténet nélkül is mindenki összerakhatja hozzá a saját képzeletbeli filmjét. Ez a lemez is tökéletes illusztrációja annak, hogy a zenei világ mennyire meghatározó művészét veszítette el Vangelis halálával, akitől pályatársa, Jean-Michel Jarre így búcsúzott: „Kedves Vangelis! Sosem feledjük különleges, szívszorító dallamaidat, melyek annyira megérintettek bennünket. Te és én oly régóta osztoztunk a szintetizátorok és az elektronikus zene iránti szenvedélyünkben. Nyugodj békében!”