1958-ban egy japán expedíció végzett kutatómunkát az Antarktiszon, és nélkülözhetetlen segítséget jelentett számukra az a tizenöt husky, amelyek segítségével eljuthattak szánjaikon a hatalmas terület egyik pontjáról a másikra. Feladatuk végeztével az embereknek el kellett hagyniuk az állomást, átadva helyüket a következő csoport tudósnak. Mivel úgy tudták, a váltás hamarosan megérkezik, a kutyák nyakörvét, pórázát alaposan leellenőrizték és meghúzták, hogy a következő csapat ne csupán a négylábú társak hűlt helyére leljen. A barátságtalanra fordult időjárás azonban keresztülhúzta a számításokat, ugyanis a személyzetcserét biztosító jégtörő hajó nem volt képes továbbhaladni. Bár az első társaságot légi úton még ki tudták hozni, a kegyetlen antarktiszi tél miatt a munka folytatására érkezőket már nem sikerült volna biztonságban eljuttatni a komplexumba, így a terv meghiúsult. Ezzel viszont az összes szánhúzó kutyát halálra ítélték, amelyeknek élelem híján, kiláncolva kellett szembenézniük végzetükkel. Szűk egy évvel később két kutató az első csapatból még mindig lelkiismeret-furdalással küzd segítőik cserben hagyása miatt, és miután kiderül, hogy hamarosan újabb expedíció indul az Antarktiszra, rögtön csatlakoznak hozzá. Amikor visszaérkeznek a bázisra, megtörve találnak rá több kutyatetemre is, a létszám azonban nem teljes, mert kiderül, hogy több ebnek is sikerült kiszabadulnia. Ekkor egy olyan csodának lesznek szemtanúi, amilyenre nem számítottak: a távolban ismerős sziluettek tűnnek fel…


A valós események alapján készült filmet Koreyoshi Kurahara rendezte, aki ugyan több mint negyvenszer ült a direktori székbe, hazánkban mégis ez az egyetlen úgy-ahogy ismert munkája, és a két főszereplő közül is csupán Ken Takakura lehet némileg ismerős, akit a Michael Douglas főszereplésével készült Fekete esőben láthattunk nyomozóként. Az Antarctica Japánban hatalmas kasszasiker lett, a bevételi rekordot egészen Hayao Miyazaki A vadon hercegnője című animéjének tizennégy évvel későbbi premierjéig tartotta. A forgatás három éven át tartott elsősorban Japán Hokkaidó nevű prefektúrájában, de az autentikusság érdekében a stáb ellátogatott az Antarktiszra is a valamivel kevésbé embert próbáló nyári időszakban. A valós történet Hollywood érdeklődését is felkeltette, így 2006-ban elkészült a Disney stúdió változata a Halálos iramban-szériából ismerős néhai Paul Walkerrel, azonban míg az amerikaiak a családi szórakoztatás mellett tették le voksukat, a japán eredetinek realizmusa az erőssége, így akad több húsba vágóan fájó pillanata is. Én például felszisszentem, amikor a szántalp rásiklott az egyik fekvő kutyára, míg a jégtáblák alá bukó társa küzdelme is inkább tűnt élethalálharcnak, mintsem az idomítás csodájának. Az is ellentmondásos, amikor az alkotók a kutyák élelemszerzését bemutató jelenetben egy fókára uszítják őket, azaz elmondható, hogy nem feltétlenül bántak kesztyűs kézzel az állatokkal a forgatás során.

Fontos volt, hogy a produkció zeneileg markáns irányt kapjon, ugyanis a főszereplők valójában nem az emberek, hanem a túlélésért küzdő kutyák, a jelenetek zömében az ő erőpróbájuknak vagyunk szemtanúi. Mivel ráadásul egy csak néha felbukkanó narráción kívül kevés párbeszéd hangzik el, az aláfestésre komoly szerep hárult, ezért nem is lehetett volna ideálisabb jelölt a dallamfelelősi posztra a neves szintetizátormágusnál, Vangelisnél. A szólóalbumai okán már korábban is elismert görög művészre ekkorra még nagyobb reflektorfény irányult, hiszen két évvel korábban Oscar-díjat kapott a Tűzszekerekért, majd olyan alkotások zenéjét írta meg, mint az Eltűntnek nyilvánítva, a Szárnyas fejvadász és A Bounty, szűk egy évtized múlva pedig az 1492 – A Paradicsom meghódítása muzsikájával megalkotta minden idők egyik legnépszerűbb filmzenéjét. Az Antarcticánál az volt a feladata, hogy az örök fagy birodalmát szemléltesse, ez pedig olyan jól sikerült, hogy művét a jelenetektől külön hallgatva is elénk tárulnak a végtelen jégmezők és a távolban fehérlő hegyek.


A nyolcvanas-kilencvenes évek számos természetfilmjében felcsendülő, így sokak számára már az első hangokról könnyen felismerhető főtéma („Theme from Antarctica”) átformálva többször is feltűnik. Így az „Antarctica Echoes”-ban, ahol egészen lelassított formában hallható, a verzió éke pedig az a bensőséges dallamsor, amellyel a művész a motívumot felvezeti, és amely mintha csak a csillogó jégcsapok megzenésítése lenne. A „Song of White” esetében is hasonló a felépítés, azzal a különbséggel, hogy a különleges kezdetet itt egy Kitaro (Ég és föld) stílusát megidéző, egzotikus fuvolatrillázást imitáló szintetizátordallam jelenti, miközben a jól ismert dallamsor szinte teljesen azonos formában szólal meg, mint a nyitányban. A track maga tökéletes, viszont érthetetlen megoldás, hogy közel egy percen át kerül lekeverésre, mintha csak korabeli rádiós lejátszásra készült volna. Végül a „Memory of Antarctica” is tartalmazza a motívumot, ebben szól a legünnepélyesebben. Számomra viszont nem a közismert főtéma, hanem a „Life of Antartica” jelképezi leginkább a filmet, mert ebből a magukra hagyott kutyák magánya csak úgy árad árad a zene nyelvén, ugyanakkor megjelenik benne a remény is.

Három track nem került még szóba. A kutyák elszabadulásakor szóló „Kinematic” a legfeszültebb és az egyetlen nem különösebben kedvelhető track, mert kissé úgy hangzik, mintha egy tévéhíradó szignálja lenne. A visszafogott ütemeket is bevető „Other Side of Antarctica” érzékelteti legjobban a széllel és a hóviharral küzdő négylábúak megpróbáltatásait, és e szerzemény nem lógna ki az instrumentális szintetizátorzenék másik nagy ásza, Jean-Michel Jarre űrzenei jellegű lemezeiről sem. Az ünnepélyes „Deliverance” pedig egy kiemelkedő pont, hiszen a legérzelmesebb darab – ezt az expedíció szános kiküldetése alatt halljuk.


Az album 1983-ban jelent meg először, ám 1988-ig csak Japánban volt kapható, de utána persze több újrakiadás is született. A Spotify-ra a művész által remasterelt verzió került fel, ennek címlapján viszont már semmi nem utal arra, hogy filmzene, inkább úgy tűnik, mintha egy szokványos Vangelis-lemezről lenne szó. A valóság az, hogy Vangelis egyfelől megírta a score-t, ugyanakkor önmagában is megálló albumban gondolkozott, így egy átmenetről beszélhetünk filmzene és konceptalbum között. Ennek megfelelően még az Antarcticában rövid ideig hallható szerzeményeket is átlagosan ötperces hosszra húzta fel, és a kronológia sem a jelenetek alatti elhangzást követi – így került például a főcímzene („Other Side of Antarctica”) az utolsóelőtti helyre. Egyes, a filmben elhangzó töredékekkel viszont nem foglalkozott, nem bontotta ki őket a lemezre, viszont komolyabb hiányérzetünk így sem lehet. Meg kell említeni, hogy ez a néhol monumentális szintetizátorzene nem mindig illeszkedik tökéletesen a képekhez, mintha Vangelist ez a dolog nem különösebben érdekelte volna, csak ment a saját útján. Neki lett igaza, ugyanis ha olykor idegenül is hat, mégis nagyon erős a muzsika a képek alatt, sokat hozzátesz a látványhoz. Még ha az Antarctica zenéje nem is lett olyan klasszikus, mint például az egy évvel korábbi Szárnyas fejvadászhoz írt műve, és a főtéma-variációk helyett is elfért volna több új tétel, mégis Vangelis egyik legszebb munkájáról van szó.