Egy olyan, minden szempontból szinte hibátlan elődöt követően, mint A sötét lovag, annyira gigantikus mértékű elvárások övezték Christopher Nolan trilógiájának lezárását (amely történetének részletezésébe nem is mennék bele, hiszen talán még a kismamablogok is aprólékosan kivesézték), hogy azoknak szinte egy rendező sem lett volna képes megfelelni. Az eredmény ezért sokaknak csalódást okozott, ám számomra egyáltalán nem volt az. Persze a középső epizód Jokerénél összetettebb figurát főellenségként lehetetlen lett volna kitalálni, ezért a Batmant lelkileg összetörő után csakis egy testileg szétzúzó gonosztevő következhetett a sorban. Az elképesztően játszó Heath Ledger Jokerje okosabb és ebből adódóan veszélyesebbnek tűnő karakter volt, mint Tom Hardy Bane-je, akivel viszont nem kiszámíthatatlansága, hanem inkább brutális fizikuma miatt nem szeretnénk összefutni. Tény, hogy utóbbi színésznek az arca nagy részét takaró maszk miatt nehéz dolga volt, de ennek ellenére mégsem mondhatni, hogy kudarcot vallott volna.

Ami a történetet illeti, nem állítom, hogy nem észleltem azokat a hibákat, melyekkel tele vannak a filmes oldalak, azonban annak ellenére, hogy nem egy, hanem több felvetéssel is egyetértek (főként Batman hirtelen feltűnései zavartak, amit pedig könnyen meg lehetett volna érthetően magyarázni), ezek nem foglalkoztattak eléggé ahhoz, hogy a moziról kialakult véleményemre negatív hatással bírjanak. Nolan alkotásának pechje, hogy a legutolsó képkockája is kitárgyalásra került, ami ritkán történik meg ilyen mértékben (a Prometheus a másik példa), ezért hát könnyebben felmerültek a valós vagy vélt problémák is. Engem nagyon megfogott a filmben az első perctől a legvégéig tartó folyamatos fenyegetettség érzésének fenntartása, a csapásoktól sújtott Batman (Christian Bale) jelenetei, illetve Michael Caine és Bale egyik fontos, érzelmes beszélgetése. Az eddig említett színészeken túl, nem érhette szó természetesen Joseph Gordon-Levitt, Gary Oldman, Morgan Freeman és Marion Cotillard játékát sem, s Anne Hathaway is feledtette kezdeti fenntartásaimat. A sokak által panaszolt túlzsúfoltságot nem éreztem zavarónak, hiszen már az előző részekben is egymást taposták a karakterek, akkor mégsem volt ezzel senkinek sem gondja. Persze, hogy az év egyik legkiválóbb mozis élményéről beszélhessek, ahhoz az is kellett, hogy – mint az a már említett Prometheus esetében is történt – "csupán" egy erős filmben bízva üljek be a terembe, és ne a filmtörténelem legnagyobb durranására számítva, aminek persze a trilógia teljesen korrekt lezárása nem is tudott volna eleget tenni.


A korábbi részek score-jáért Hans Zimmer és James Newton Howard felelt, s ahogy ők megfogalmazták: előbbi a sötétségért, társa az eleganciáért. Közismerten mindkét szerző örömmel állt anno a harmadik közös munkához, meglepő módon végül Howard mégis kiesett. Ennek hivatalos magyarázatára nem leltem sehol, és mivel nem rendszeresen együtt dolgozó művészekről van szó, az összeveszést kizárhatjuk, ezért sokan Howard túlzsúfolt naptárában keressük az okot. Hiszen 2012-ben három olyan blockbusterhez (cím szerint: Az éhezők viadala, Hófehér és a vadász, A Bourne-örökség) is felkérték, melyek nem összecsapott rutinmunkát igényeltek, hanem pontosan kidolgozott szerzeményeket, Howard mögött pedig nem állnak nagy számban segédzeneszerzők, akik tehermentesítenék őt.

És hát akkor el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, amit – legyen bármilyen dögunalmas is, hiszen én magam is unom – Zimmer esetében az egyedül dolgozó és emiatt hátrányba kerülő szerzők melletti kiállás kedvéért ugyanúgy meg kell említeni, mint James Horner esetében az önismétlést; persze csak röviden, épp elégszer kiveséztem már. Szerzőnk ugyan egyedül maradt, nála ezt azonban ezúttal is jókora idézőjelbe kell tenni, mert hat(!) további komponista működött közre abban, hogy a szélesebb közvélemény szemében ismét Zimmer söpörhesse be mások ötleteiért is az elismeréseket. Ez gyakorlatilag pályája minden egyes állomásán így történt (már az 1994-es Reneszánszember score-ját is három kollégája segítségével írta, sőt Oscar-díját is több ghostwriternek köszönheti), és napjaink egyik legnagyobbnak tartott zeneszerzője esetében elég szomorú, hogy tulajdonképpen még sosem hallottuk, önállóan mennyire tehetséges, elvégre tingli-tangli vígjátékzenéknek is csak egy kisebb sereggel mer/tud/képes nekivágni. Természetesen még véletlenül sem állítom, hogy a király meztelen, mégis engem mindig is zavarni fog, hogy évtizedek óta alulöltözve rohangál, amivel túl kevesen vannak tisztában. Azonban, sajnos vagy sem, az eredmény láttán-hallatán vénemberes zsörtölődésem teljesen okafogyottá válik, immáron sokadjára, mert a falkában történő komponálásnak ezúttal is kiváló eredményt köszönhetünk. Zimmer ugyan a folytatásokkal nem mindig talál a kör közepébe, akár a negyedik Karib-kaland, akár a harmadik Madagaszkár score-ját idézzük fel, de Amerika egyik legnagyobb formátumú rendezője, valamint egyik legközkedveltebb szuperhősének ideiglenes búcsúja kedvéért nem hibázott.


2005-ben a Batman: Kezdődik! muzsikája sokak éves listáján végzett az első helyen, ahogy nálam is. A második résznél már nem éreztem, hogy akkorát ütött, mert a nyitánnyal ellentétben nem találtam benne olyan pluszt, ami miatt önmagában is kedvelt hallgatnivalómmá vált volna, még a jéghideg, indusztriális Joker-téma sem túl élvezetes darab hosszabb távon. A harmadik rész esetében az a legnagyobb kérdés, hogy milyen mértékig lehet egy széria korábbi zenei témáira építeni, úgy visszanyúlni azokhoz, hogy ne érje a fantáziátlanság vádja a szerzőt. És a csalódott rajongók véleményét, illetve a külföldi filmzenei honlapok átlagosan elégséges értékelését látva az derül ki számomra, hogy eléggé másképp érezzük a dolgokat – annak ellenére, hogy amit most itt méltatok, az John Powell harmadik Bourne-zenéjénél például zavart. Honlaptársaink esetében az tűnik fel, hogy némelyikük a zenét teljesen önmagában kezeli, mintha nem is egy filmhez készült volna, ez pedig nagy hiba, hiszen teljesen függetleníteni nem szabadna egymástól a kettőt, mi is már sok-sok éve kerüljük lehetőség szerint azt, hogy a mozgókép ismerete nélkül elemezzünk egy-egy soundtracket. A sötét lovag: Felemelkedés aláfestése a jelenetek alatt nagyszerűen teljesít, így bár a fenti kilenc pont a film megtekintéséig hét-nyolc körül állt, végül minden a helyére került.

A kihagyhatatlan és jellegzetes denevérszárny-csapkodós effekt (vélhetően manipulált ütőshangok) vezeti fel az első két tracket ("A Storm Is Coming", "On Thin Ice"), hogy aztán a lenyűgözően sötét atmoszférájú "Gotham's Reckoning"-ben rögtön felbukkanjon az új témák közül a Bane-hez köthető. A pulzáló dobütemek hátterében hallható, arab nyelvű "deshi bashara" kántálás szövegkörnyezettől függően a "fel", "felemelkedés", "[ő] felemelkedik" szavakat jelenti, az ezt süvöltő kórus pedig tulajdonképpen egy virtuálisan egyberántott tömeg. Zimmer ugyanis a létrehozásához bevonta a rajongókat, akik az ominózus szöveget egy honlapra mondhatták fel a zene komponálásának idején, a szerző pedig ennek beillesztésével hozta létre a fontos motívumot. Ez végigvonul a szerzeményeken, hol ebben a formában, hol csak ütemek által felidézve, az egyik szcénában pedig egyenesen a jelenet résztvevői skandálják, és pontosan ekkor nyer magyarázatot szerepe.


A másik fontos pont a nevén nem nevezett Macskanő, Selina Kyle témája, amely rendkívül jól érzékelteti a nyitány révén megpendített közelgő vihar érzését, elsőként a "Mind If I Cut in?"-ben, majd a "Nothing Out There"-ben. Az akár egy thrillerben is sikerrel bevethető motívum magányos zongorája és csörgődobszerű hangjai révén lett igen feszült. Zaklatott az ezt követő "Underground Army" is, aminek hibája, hogy digitális kiegészítései okán akár Steve Jablonsky a Transformers-ek alá összeeszkábált score-jainak része is lehetne. A szelíd és szépséges "Born in Darkness"-ben halljuk először óvatosan felbukkanni a Batman-témát, aminek kiteljesedésére ekkor még várni kell. A közepe táján némileg Vangelist idéző alapú "The Fire Rises"-szal újra a lovak közé csaphatunk, ekkor van legjobban demonstrálva az, hogy mennyire hatásosan össze lettek dolgozva a szintetizátor és az ütősök hangjai a vonósok játékával.

Az első részben felépített Batman-motívumok ismerős dallamai érzésem szerint – és a negatív felhangokkal ellentétben – nem lettek túlzó mértékben alkalmazva, mert a score-t önmagában hallgatva sem válnak unalmas önismétléssé. Épp ez az arány szükséges ahhoz, hogy felbukkanásuk jelentőségteljes legyen, erre pedig olyan remek trackekben hallhatunk példát, mint a "Despair" vagy a fokozatosan erőre kapó "Why Do We Fall?", illetve a "Fear Will Find You", ahol ragyogóan kavarodnak össze a Bane-téma kántálásával. A szerzemények megkoronázása két akciótétel lett: az elképesztő "Imagine the Fire" a CD egyik leghosszabbja, egy lendületes akciómuzsika (természetesen a "deshi bashara" itt is felcsendül), míg az elégikus "Rise"-szal vehetünk rendkívül érzelmes búcsút Batmantől, hogy e tétel lezárásának dübörgő ütemei tegyék le határozottan a trilógia végére a pontot.


Szokatlan módon a score-ral (ami ezúttal bakelit formájában is napvilágot látott) bárki teljes egészében, legális módon megismerkedhetett már a bemutató előtt. Azonban a CD-t megvásárlók ismét hátrányba kerültek az online változatért kevesebbet fizetőkhöz képest, mert a lemezről több, más formában elérhető track is lemaradt, holott nyilván a drágább változatért járna a plusz. Noha a kiadványban található egy kártya, ami elviszi vásárlóját egy honlapra, ahonnan még két track letölthető plusz Junkie XL remixe (a dubstepes próbálkozásba forduló "Bombers Over Ibiza" persze kilóg a képből, de legalább egy fokkal jobb darab azoknál a remixeknél, amilyenekkel Zimmer albumainak legvége mostanság gyakran össze van rondítva), mindenesetre néhány hiányzó tétel ráfért volna a kézzelfogható albumra is. A kihagyott Zimmer-felvételek közt szerencsére csak egyetlenegy akad, ami hiányérzetet generálhat a lemezt lepörgetve, a "The End" című, mely azonban nem szerepel az előbb említett honlapos darabok sorában, ezt csak az iTunes-verzió tartalmazza, aminek vége viszont másképp is eltérést mutat a CD letölthető bónusz tartalmával összevetve – és mostanra talán mindannyian bele is fulladtunk a "hol mi van?" téma magasra csapó hullámaiba. Ezt a káoszt pedig tovább fokozhatom azzal, ha megemlítem, hogy létezik még egy kiadott tétel, amit azonban sem a CD-n, sem az iTuneson ne keressünk, hiszen egy amerikai mozis weboldal exkluzív trackje.

Ahogy fent már említettem, Hans Zimmer zenéje alaposan megosztja a film és a művész rajongóit, nagy lelkendezés pedig nem igazán tapasztalható részükről. Azonban úgy gondolom, hogy a korábbról ismerős témák remekül tovább lettek fejlesztve, kiegészítve, és az újakkal történő összeeresztésük is nagyszerűen sikerült. Azoknak lehet tehát élvezetes e soundtrack, akik nem fantáziátlanságnak, hanem továbbgondolásnak tartják a szerzeményeket, emellett pedig a filmet is látták (netán szerették is), mert ezzel plusz élményt is kapnak. Elképzelhető, hogy csak az újdonság varázsa teszi, de mivel az első rész legjobb pontjai itt is feltűnnek, ezt a score-t én ugyanolyan erősnek tartom, mint a nyitányt.


Mint az ismeretes, Coloradóban egy elmebeteg lövöldöző "A sötét lovag: Felemelkedés" első vetítéseinek egyikén lerakta névjegyét, ami a mozi tucatnyi látogatója életének végét jelentette. Az áldozatokra emlékezve és előttük tisztelegve, mintegy rekviemként komponálta meg Hans Zimmer "Aurora" című kórusművét, az ennek kapcsán érkező adományokat pedig az áldozatok családja és a túlélők számára ajánlotta fel nemes gesztusként. A film, a zene és a valóság tehát ezen szomorú módon kapcsolódik mindörökre szorosan össze...