A cápa fogadtatása hatalmas lendületet adott Steven Spielberg karrierjének, aki ekkor nemcsak meglovagolta a siker hullámait, hanem a mai napig fent is tudott maradni rajtuk. A Universal természetesen szerette volna kihasználni a sztori nem várt népszerűségét, és felajánlotta a direktornak a folytatást, ám ő elzárkózott ettől. Ezt részint azért tette, mert meglátása szerint Peter Benchley regényének feldolgozását semmi értelme továbbgondolni, másfelől rossz élményként maradtak meg benne a tengeren zajló forgatási napok, és nem kívánta újraélni azokat. A producerek, David Brown és Richard D. Zanuck eleinte Spielberg álláspontját képviselték, de amikor látták a stúdió hajthatatlanságát, végül inkább elkötelezték magukat, mintsem hogy kimaradjanak belőle. A cápa érdemei a jó forgatókönyv, Spielberg látásmódja, a színészgárda kohéziója és a zene voltak, ám ezen hozzávalók nem mindegyike állt rendelkezésre a Cápa 2-nél, ami a közönség szemében rányomta bélyegét a végeredményre.


A Carl Gottlieb (aki már az első résznél is közreműködött) és Howard Sackler (Mélytengeri vészjelzés) forgatókönyvén alapuló moziban Amity szigetére térhetünk vissza, ahol feledésbe merült a közelmúlt rettenetes eseménysorozata, s ismét virágzó tengerparti üdülőhelynek számít, ahová özönlenek a nyaralni vágyók. Idővel azonban egyre több furcsa eseményről történik bejelentés: búvárok tűnnek el, vízisíelők lesznek különös balesetek áldozatai. Brody rendőrfőnök (Roy Scheider) figyelmezteti a polgármestert (Murray Hamilton) és a város vezetőségét az esetleges cápaveszélyre, ám ők – nem tanulván a múltból – mit sem törődnek ezzel, fontosabbnak tartják a turizmus csúcsra járatását, valamint a befektetők megnyerését. S ahogyan azt ilyenkor mondani szokás: a történelem ismétli önmagát – ami hollywoodi nyelvre fordítva folytatásnak álcázott remake-féleséget jelent.

A történet tehát rémesen egyszerű, és bár az az előzőnél sem volt agyonbonyolítva, a szereplőgárda, a rendező és a zeneszerző teljesítményének egymásra gyakorolt hatása maximálisan lebilincselte a nézőket, ám ezen varázsnak itt majdhogynem szikráját sem látni. Bizonyára jobb folytatás lett volna, ha zöld utat kap az a koncepció, miszerint Amity a történtek hatására turisztikai kísértethelynek számított volna, s hogy ez változzon, a polgármester bárkivel képes lenne lepaktálni, mire pedig kétes ügyekkel szegélyezett törekvései beérnének, újabb fenevad tűnne fel a part közelében. De más ötletek is felmerültek az előkészület fázisában (például a U.S.S. Indianapolis tragédiáján alapuló prequel), végül azonban Gottlieb és Sackler írása lett a befutó.


Legalább annyiszor láttam a Cápa 2-t, mint A cápát (a harmadik felvonással egyetemben), és bár hibái ellenére nagyon is kedvelem, belátom, hogy más szinten kell kezelni, mint az első részt. A teremtmény már nem annyira fenyegető, és nemcsak azért, mert tudjuk, mire számíthatunk, hanem azért is, mert a rendező, Jeannot Szwarc (Supergirl) már nem igyekezett rejtett veszélyként utalni a cápára. Bevallása szerint tudatosan tette, mert az előzmény nyomán ugyanazt a drámai hatást már nem válthatta volna ki –, valamint mert a lény olyan lehetetlen dolgokra lett képes, mint például a helikopterrel való megküzdés. A nem túl eredeti forgatókönyv egy kommersz kivitelezéssel párosult, és ez nemcsak a közönség visszajelzésein volt tetten érhető, hanem azon is, hogy amíg A cápa számos díjban részesült, addig a Cápa 2. már jelöléseket sem kapott – igaz, az anyagi siker ezúttal sem maradt el, ráadásul máig ezt tartják a széria legjobb folytatásának.

Scheider és Hamilton mellett a rendőrfőnök feleségét alakító Lorianne Gray, valamint filmbéli gyerekei tértek vissza (bár utóbbiak csak karakterként azonosak, mert itt mások alakították őket), no meg a dallamfelelős John Williams, aki Scheider mellett a másik fő ok volt arra, hogy ennyiszer újranézzem a filmet. A komponista pályafutásában ez volt az első alkalom, amikor úgy szerződött mozis folytatáshoz, hogy saját dallamait kellett továbbgondolnia, később pedig olyan produkcióknál szerzett rutint ezen a téren, mint a Star Wars-, az Indiana Jones-, a Jurassic Park-, a Reszkessetek, betörők!- és a Harry Potter-folyamok.


„Kalandosabb, lebilincselőbb és rémületesebb lett, mint ahogyan azt valaha is képzeltem” – nyilatkozta Spielberg azzal kapcsolatban, hogy mit tett adaptációjával Williams munkája. A cápa kíséretének varázsa vitathatatlan, s e tény nemcsak a nézői visszajelzésekben vagy a rangos filmzenei díjak odaítélésében mutatkozik meg, hanem abban is, hogy az Amerikai Filmintézet által 2005-ben felállított, az addigi száz év filmzenei termését rangsoroló top 25-ös lista előkelő hatodik helyére került. És bár a második etap esetén a díjeső elmaradt, a hatás nem: a komponista újfent sokat tett hozzá a látottakhoz, s mindezt tette úgy, hogy nem akarta sem elfeledni az első rész aláfestését, sem pedig reprodukálni, ezért az arany középutat választotta, hogy érzékelhető legyen a két kaland közti különbség. „A zene is visszatér, így az a főszereplők egyikévé válik. Úgy volt szükség új dallamokra, hogy A cápa zenéje is megmaradjon" – mesélte Williams.

De az ehhez vezető út nem volt zökkenőmentes: a forgatási munkálatok csúszása miatt a szerző előbb kezdett el a zenén dolgozni, mintsem a filmet láthatta volna, az ebből eredő nehézségeket pedig úgy próbálta áthidalni, hogy a direktorral részletesen átbeszélték, hol milyen vágások lesznek, milyen tempóra lehet majd számítani. A mű megszületésének körülményei tehát nem voltak szokványosak – sőt, emiatt némely zenerészlettel variáltak is a vágószobában –, Williams azonban profin oldotta meg a feladatot, s dallamai híján az alkotás minden bizonnyal még annyira sem lenne hatásos, mint így.


Hogy milyen ügyesen fonódnak össze a már ismert témák az újdonságokkal, azt már a főcímzene szerepét betöltő „Finding the 'Orca' (Main Title)” is előrevetíti, ahol az új vezérmotívumba lett visszafogott tempóval és elnyújtva beleoltva a cápa-dallam, valamint a korábbi kaland-téma (vagy ahogyan még nevezni szokás: orka-motívum). Utóbbi azonban később már nem bukkan fel, aminek oka, hogy a rendőrfőnök immáron egyedül száll szembe a ragadozóval, s ezért önálló dallamsor lett hozzárendelve, ráadásul rögtön kettő. Míg heroikus oldalát a „The Big Jolt!”-ban tárja elénk Williams, addig a múltbéli események táplálta szorongását a „Brody Misunderstood”-ban tükrözi franciakürtök és trombiták közreműködésével, s hozza vissza később a „Toward Cable Junction” részeként.

Míg korábban Williams a „Montage”-ban mutatta be a zene nyelvén a strandolókat, addig most egy új megközelítést alkalmazott velük kapcsolatban, ami a kissé morbid, ám szellemes „The Menu” címet viseli. A vonósok mellett nagy szerep hárul a tubára, az oboára és a trombitára, melyek által remekül bemutatja a partra érkező turisták sokszínűségét – olyan jól ábrázolja őket, hogy akár hazai strandjaink bármelyikén sétálva is lejátszhatnánk, remekül kísérné az általunk tapasztaltakat. A látogatókat és a sziget lakóit azonban két részre osztotta a szerző: míg a „The Menu” elsősorban a parti élet lenyomata, addig a „The Catamaran Race” és a „The Open Sea” az óceán határtalanságának, szépségének, valamint a rajta hajózó fiatalok önfeledtségének hibátlan leképezése. Utóbbihoz sorolható még a „Ballet for Divers”, ahol a nyitánynál is fontos szerepet betöltő hárfa kerül kiemelésre a búvárok merülése során – ám itt kissé eltér az összhatás az iméntiktől, hisz minél mélyebbre merészkednek a merülők, annál feszültebb hangulat körvonalazódik mindaddig, míg végül egy erőteljes zenekari terrorba nem torkollik. Bár Amity vendégei és Brody témáit egymástól függetlenül kezeli Williams, a stáblista apropójából összefésüli őket („End Title, End Cast”), hogy csodálatos lezárást kölcsönözzön a film számára.


Mindezeket szinte szakadatlanul szövi át a két hangjegyes ellentéma, mely mind hangszerelés, mind tempó szempontjából igen változatosan van jelen. A „Finding the Orca (Main Title)”-ben például látszólagos biztonságérzetet sugall elnyújtott rezes átiratával, a „The Water Kite Sequence”-ben a jól ismert változatában bukkan fel, a „Fire Aboard and Eddie's Death” elején kemény zongorajátékkal kel életre és még sorolhatnánk. Ezek által, illetőleg hogy időnként mindössze néhány másodperc erejéig kerül felszínre, így nem telepszik rá a kompozíció új irányvonalára, nem válik elcsépeltté, s legfőképp nem kelti bennünk az újrahasznosítás érzését. A cápa és az ember küzdelme a „The Water Kite Sequence”-től veszi kezdetét, majd olyanokban tér vissza, mint az „Attack on the Helicopter”, a „Fire Aboard and Eddie's Death”, a „Sean's Rescue” (melyben elképesztően csodálatosan oldotta meg a szerző az óceán jelentette veszély tükrözését), az „ Attack on the Water Skier”, valamint a „The Big Jolt!”, melyeket abszolút megunhatatlannak tartok.

Az MCA 1978-ban jelentette meg bakeliten a score-t, melynek anyagát tizenkét évvel később ültette át CD-re a Varése Sarabande. A Cápa 2. korongja gyűjteményem legkorábbi tagjai közé tartozik, alig pár hónappal a filmzenék világában történő elmélyedésem után ruháztam be rá (előbb volt meg, mint A cápa albuma). Míg az első rész esetében elengedhetetlennek tartottam a bővített anyagot, itt valamiért tökéletesen kiegyeztem az eredeti változattal: hiába jelentette meg 2015-ben helyes tételsorrenddel a komplett anyagot az Intrada, az írásom alapját is képező, keszekusza trackelrendezésű stúdióváltozat maradt közel a szívemhez.


„A zene éppúgy komplexebbé vált, ahogyan maga a film” – nyilatkozta a rendező, Jeannot Szwarc. Bár a Cápa 2. score-ja hangszerelésileg és a megoldások terén sokban rokonítható elődjével, az új témák eltérőbb mederbe terelik a hallottakat, s amíg az akciótételek pörgősebben köszönnek vissza, addig a fürdőzők önfeledtségét, gondtalanságát újfent remekül fordította le a zene nyelvére a szerző. John Williams mindenképpen tiszteletet érdemel ezen muzsikáért (bárcsak minden folytatás zenéje ilyen színvonalas lenne!), de mindezek mellett – vélhetően a legtöbb filmzenebaráthoz hasonlóan – számomra az első rész kísérete maradt a legemlékezetesebb, legtöbbet hallgatott darab.