Ahogy telnek-múlnak az évek, úgy változnak a filmek stílus, technika, valamint szerkezeti felépítés szempontjából, ami a sikert eredményező recept folyamatos formálódásának éppúgy betudható, ahogyan a nézők igényeinek, ingerküszöbük növekedésének is. A legfontosabb hozzávalók manapság elsősorban a látványosság, az erőteljes dinamika és a karakterparádé, s ezek egyértelmű győzteseivé az elmúlt egy évtized folyamán a mozivilág fő csapásirányát képező képregényfilmek lettek. Éppen ezért időnként jólesik visszanyúlni a kilencvenes évekig, hogy kedvelt, ám rég nem látott krimiket, thrillereket nézzek újra. E kategóriákon belül olyanokat részesítek előnyben, mint például A szökevény, A Pelikán ügyirat, a Gyilkosság a Fehér Házban, a Szemet szemért, a Jennifer 8, A bárányok hallgatnak, a Hetedik, az Egy becsületbeli ügy, vagy az írásom apropójául szolgáló Tökéletes másolat, melynek megismeréséhez anno Sigourney Weaver iránti rajongásom vezetett. Mellette egyébként Holly Hunter és Dermot Mulroney éppúgy felbukkan, mint a gyilkos szerepében az elsősorban jazz-zenészként ismert Harry Connick Jr.


„Mielőtt Jon Amiellel megismerkedtem, számos direktorral dolgozhattam együtt, és voltak, akikkel körvonalazódni kezdtek bizonyos fajta együttműködések. Ugyanakkor Jon volt az első olyan személy, akivel – aktív filmes révén – hosszú távú munkakapcsolatot tudhatok magaménak. Bár Dwight Little három alkotásához is engem hívott, ám ő végül szakított a mozikkal, s a tévézés felé fordult. Szerencsémre Jon filmjei sikeresek, és két-három évente elvállal egy-egy produkciót” – nyilatkozta Christopher Young 2006-ban. Bár ekkor még Amiel biztos pont volt számára, a rendező (Little-höz hasonlóan) nem sokkal később a tévés világban horgonyzott le. Kollaborációjuk tizennégy évet és öt mozifilmet ölel fel, közös útjuk gyújtópontjának pedig a Tökéletes másolat tekinthető.

A mai szemmel nézve is remek alkotás rendezője éppúgy tisztában volt azzal, hogy milyen jellegű kíséretet szeretne, mint azzal, hogy ezt ki szállítsa le neki. Kiszemeltje James Newton Howard volt, akit sikerült is leszerződtetni, ám amikor a komponistát megkeresték a Waterworld – Vízivilággal, visszakozott, a Kevin Costner-mozit ugyanis zenei szempontból színesebbnek, izgalmasabbnak vélte. Mivel így Amiel újabb körök futására kényszerült, biztosra akart menni, de nem olyan korábbi munkatársait hívta fel, mint Danny Elfman (Sommersby) vagy Michael Convertino (Szívkirálynő), hanem Youngban gondolkodott, akinek munkásságát nemcsak ismerte, hanem filmjeinek temp score-ral ellátása során „táplálkozott” is belőlük: amíg a Sommersbyhez a Bat 21 tételei közül válogatott, addig a Tökéletes másolathoz a Jennifer 8 score-jából szemezgetett. Az így létrejövő csere mögött pedig egy dominóhatás húzódik, a Waterworldnél ugyanis Howardot Mark Isham helyére kérték fel, akit azért váltottak le, mert túl etnikusnak ítélték elképzelését. Filmzenerajongóként úgy vélem, ez a váltássorozat mindenkinek jót tett: Howard egy olyan muzsikával járult hozzá a posztapokaliptikus kalandfilmhez, ami újabb lendületet adott karrierjének, Amiel pedig olyan komponistával találkozott, aki későbbi munkásságának meghatározó figurája lett.


A filmben egy hírhedt gyilkosságokat másoló pszichopata utáni nyomozást követhetünk figyelemmel, amelyhez a világtól hermetikusan elzártan élő kriminálpszichológus, Dr. Helen Hudson (Weaver alakításában) is csatlakozik. Az alaptörténet egy szorongást és rettegést közvetítő aláfestést igényelt, melynek atmoszférájáról a direktor részletes leírást adott Youngnak. Ám a score mellett Amiel egyéb zenékkel is szerette volna érzékeltetni a karakterek lelkivilágát. Ennek következtében a korábban majdnem prédává váló, s emiatt otthonában visszahúzódva élő pszichológus ábrázolását komolyzenei és operarészletekkel egészítették ki, az áldozatok becserkészését s a hatóságokkal folytatott macska-egér játékot szimpla szórakozásnak tekintő sorozatgyilkost pedig techno és trance dalokkal is jellemezték. Ezek mindegyike source zeneként bukkan fel a filmben, némelyikük pedig a Milan Records által kiadott albumon is helyet kapott – ezek Puccini Toscájából, valamint Rossini A sevillai borbélyából származó részletek („Vissi D'arte”, „Largo Al Factotum”), illetve a „Get Up to This” a New World Beattől, a „Carabu Party” Steven Raytől és Silkski „Techno Boy”-a.


Young a kilencvenes évek derekára már népszerű horrorzene-komponistának számított, ugyanakkor a thrillerek világában is sikerült már megvetnie a lábát az 1992-es Jennifer 8-nak köszönhetően, s az ott megteremtett alapokat, atmoszférát 1995-ben két alkotásnak köszönhetően gördíthette tovább: az egyik Az őrület fészke, a másik pedig a Tökéletes másolat volt. A szerző kiválóan ért ahhoz, hogy csodálatos főtéma után rántsa le a nézőket/hallgatókat a félelem és a rettegés bugyraiba, ami ezúttal sem hiányzik. A „Main Title” éppúgy fület gyönyörködtető tétel, mint a „Housebound”, az „In Darkness”, a „Silhouette”, valamint a „Lay Me Down”, melyek egyszerre hivatottak a zene nyelvén megjeleníteni Dr. Hudsont és a másolós gyilkos áldozatait. Gyakran kerül szóba, hogy az itt hallottak a Jennifer 8 alatt felcsendülő dallam rokonai, amire egy interjú alkalmával így reagált szerző: "A főtéma valóban hasonló a Jennifer 8-éhoz. Én tréfásan Jennifer 9-nek szoktam nevezni a Tökéletes másolat főtémáját".

S hogy mi található az imént említett dallamok mellett a serpenyő másik oldalán? Az ízig-vérig Young-féle feszültségkeltés, ami a „Stick Him, or Shoot Him”-ben, a „Silent Screams”-ben, a „Murder's an Art”-ban, a „Butchers and Bakers”-ben, illetve a „Who's Affraid?”-ben még csupán kóstoló szintjén van jelen, a zenekar ízlelgeti az atmoszférát, kóstolgatja a közönséget. S bár már ezek is elgondolkodtatnak bennünket, hogy amennyiben egyedül, egy sötét szobában ülve hallgatjuk őket, ne kapcsoljuk-e fel a villanyt, a maradék játékidőben már nem lesz kérdés. A „Next to the Devil”, a „Pastoral Horror”, a zaklatott levegővételszerű férfihanggal színesített „Gallows” és a „Panic” hallatán egyértelmű, hogy miért tekinthető Young a rettegés nagyágyújának. A „Panic”-re keresztelt track ráadásul, túllépve itteni szerepén, olyan későbbi produkciók előzetesében csendült fel, mint a Sikoly, a Tudom, mit tettél tavaly nyáron, az Árnyék nélkül és az Éjjeliőr a hullaházban – de a „Main Theme” sem maradt ki ebből, igaz, azt mindössze egyszer használták: Little emelte be a Gyilkosság a Fehér Házban kedvcsinálójába.


Christopher Young ezen alkotás kapcsán egyszer az Alfred Hitchcock–Bernard Herrmann pároshoz hasonlította Amielt és magát. Bár kollaborációjuk eredménye nincs olyan magas szinten, mint a világszerte elismert páros munkái, mind filmileg, mind zeneileg érdemes némi figyelmet szentelni kollaborációjuk első állomásának. A zenekarral közvetíthető csodálatos melódiákat és a poklot egyaránt bemutató, Saturn-jelölésig is eljutó score-ról méltatlanul keveset olvasni, inkább a szerző olyan művei kerülnek kiemelésre pályájának kilencvenes évek közepéig tartó szakaszából, mint a méltán kultikus Hellraiser és a Hellraiser 2. – Hellbound, A lény, A légy 2., a Jennifer 8, Az őrület fészke vagy a Halálos árnyék score-ja, ám a Tökéletes másolat kíséretének is eme impozáns listán van a helye.